Magyarok szelídítése

Mária Teréziáról mindenki tudja, hogy nagyon szerette a magyarokat. Errõl még az írástudatlan magyarok is tudnak mindenféle történeteket, köztük olyan csintalanságokat is, amiken már õelõtte párszáz esztendõvel is mulattak a mesekedvelõ magyarok. Csakhogy akkor még nem Mária Teréziát mondtak, hanem egyszeri királykisasszonyt. Ezek a régi pajkos mesefoszlányok késõbb mind a szép asszonykirály szoknyájához tapadtak.

Ez a történet nem a dévajok közül való. Mosolygósnak ugyan ez is mosolygós, de az ilyen mosolygásban nem sok öröme telik Ámornak. A királyok mosolyának mindig politika ül a sarkában - hát még a királynõkének!

- Mivel hálálhatnám én meg a magyaroknak hozzám való nagy jóságukat? - kérdezte a koronás szép asszony a magyar uraktól, mikor a vita és a sanguis megmentette a trónját. - Sok vérehullásáért mit kíván a magyar nemzet?

A magyar nemzet akkor a nemes urakból állt. A parasztjobbágy nem számított, a polgár meg tán még annyit se. Ha ezeket kérdezi meg Mária Terézia, ezeknek tán lett volna valami kérnivalójuk, mert a nyavalyás purgerek sose szemérmeteskedtek. De az urak csak a vállukat vonogatták. Azt mondták, becsület dolga volt, amit tettek, azért nem jár fizetség.

(Látnivaló, hogy nagyon régi urak voltak ám ezek!)

A királyasszony azonban erõvel meg akarta mutatni, milyen háládatos õ a hû magyarokhoz. S hogy azokkal nem boldogult, megkérdezte a bécsi szolgáit:

- Mondják már, tanácsos urak, maguk jobban ismerik a magyarokat, mi esne azoknak legjobban?

A nagyeszû Kaunitz megmondta:

- Az lenne a legjobb, ha nem felséged járna le ezután a magyarokhoz, hanem õket szoktatná ide Bécsbe...

Lehet, hogy éppen akkor történt ez a tanácskozás, mikor a kancellár megállíttatta a kocsiját a Burg kapuja elõtt, és egyedül hagyta benne Landercy kisasszonyt, a táncosnõt.

- Fölugrok egy percre a császárnõhöz, szívem, eligazítani a magyarokat. Várjon meg, rögtön készen leszünk.

A császárnõnek azonban éppen most jutott eszébe kinézni az ablakon. Rögtön abbahagyta a tanácskozást, és haragra gyulladva vágott Kaunitz szavába:

- Herceg, ön a szeretõjétõl jön a császárnõhöz?

- Igen - bólintott nyugodtan a kancellár -, és megyek is hozzá vissza mindjárt, ha itt nincs rám szükség. Asszonyom, ön azért hívatott engem, hogy az ön dolgairól beszélgessünk, nem az enyémekrõl. És én újra azt ajánlom, hogy szelídítse kézhez felséged azokat a barbárokat. Az ön mosolyával még az is sikerül.

Erre csakugyan nem lehetett mást tenni, mint mosolyogni és szót fogadni. A királynõ sohase tartott több országgyûlést Pozsonyban, hogy a magyaroknak ne legyen alkalmuk hivatalosan kibeszélni magukat. Akinek valami ügye-baja volt, annak Bécsbe kellett vele menni. Ott aztán tyúkkal, kaláccsal fogadták - mert a tyúk meg a kalács még elõbb odaszokott Bécsbe -, s még a helyét is megfújták az udvari teddide-teddodák az aranyos kanapékon.

Bizony az is megtörtént, hogy a királyasszony a tulajdon kacsójával veregette meg az öreg Buzogány András szõrmók ábrázatát, pedig az csak jámbor bocskoros nemes volt valahonnan Csíkországból. Már az eredete onnan való volt, de ebben az idõben Borsodban élte világát. Mi szél sodorta oda a nagy hegyek közül az öreget, most már nem lehet tudni. De az bizonyos, hogy a megye levéltárában megõrizte valami hivatalos írás a nevét az ezerhétszázötvenes évekbõl.

- Miben lehetünk kegyelmednek szolgálatára, érdemes bátyámuram? - kérdezte a királynõ, mégpedig kívülrõl, könyv nélkül, mert még akkor nem céduláról beszéltek magyarul a magyar királyok. (Ugyan késõbb arról se igen beszéltek. Az utódoknak nem ért meg egy ország egy-két szót a tulajdon nyelvén.)

Úgy megilletõdött erre a kegyességre a vén sas, hogy alig tudta elmotyogni a szíve szándékát. Nem akart õ semmi különöset, csak éppen egy gazdátlan telket kért magának Palkonyán. A gazdája ugyanis még Rákóczival kibujdosott.

- Hátha ahelyett Bécsben méretnénk kegyelmednek házhelyet? - kérdezte tréfásan a királynõ, akinek nagyon megtetszett az öreg barbár bicskával faragott ábrázata. (Gyerekkorában látott õ olyanokat az apja karikatúragyûjteményében, az is az apjától örökölte. Annak a mulattatására készítették azt még Thököly kurucairól a bécsi piktorok.) - Van ám ez a Bécs olyan szép hely, mint az a Palkonya.

- Elhiszem, felséges királynõ, csakhogy itt nem lehet olyan ludakat tenyészteni. Aztán meg öreg fa is vagyok már én az átültetéshez - próbált hajladozni a hajdani kuruc.

(Mert mi tagadás benne, õ is kuruc volt annak idején, mikor az volt a divat. De hát mi lett volna ebbõl a szegény hazából, ha mindenki kibujdosott volna belõle, aki kuruc volt, és senki se szegõdött volna be a császár hûségére?)

- Hát fiai vannak-e kegyelmednek? - kérdezte kegyesen a királyasszony.

- Mégpedig ketten! - rántotta fel bokros szemöldökeit Buzogány András. De még az ujjaival is mutatta.

- Azoktól tudja meg kegyelmed, szeretnék-e megnézni Bécset? Hátha õelõttük még nincs bedeszkázva Palkonyánál a világ.

Mire az öreg Buzogány befogta hízóba az elsõ ludakat a donációs telken, akkorára a királyasszony testõrzõ vitézei közé tartozott a két ifjú Buzogány. Hamar megszokták a jó helyet, az udvari dámákat, a madárnyelvet, a cifra bálakat. S mikor egy esztendõ múlva a nemes úr fölkocogott látogatóba a gyerekekhez egy kis lúdmájjal, azzal fogadta a két siheder:

- Édesapánk, magyarul kukorékol itt már a kakas is.

(A bécsi dámák voltak a megmondhatói, hogy igazat beszéltek a legénykék.)

- No annak örülök - köszörülte a torkát az öreg. - De hát az a szép dróthajatok miért van úgy kibodrogatva, befonva, pántlikába kötve, liszttel csúffá téve, mint az olyan frajláké, akik egy pénzzel szokták megjárni a vásárt?

- Ez most a módi, édesapánk - nevettek a gyerekek -, így kívánja felséges úrnõnk is. Azt mondja, szebb ez, mint az a vademberes bozont odaát.

Öreg Buzogány András megcsóválta a kócos üstökét, s egy kicsit elszomorodva tért meg a palkonyai lúdnevelõbe.

Esztendõ olyankorra megint fölnézett Bécsbe. Meg nem ismerte két szép deli fiát, mikor a csipketászlis rokokómaskarában elébe álltak.

- Hát ti, ebadták, mióta szegõdtetek be majommutogatónak?

- De édesapánk - bodorodtak rá a gyerekek -, hát csak nem járhatunk bõrnadrágban, mint otthon a hajdúk?

Öreg András nagyot csapott a bõrnadrágos combjára.

- De a kirelájzumát a gazdátoknak, nem komédiásnak adtalak én ide benneteket! Hát a sugár bajszotokat hová tettétek?

A két fiatal kétfelé dõlt a nevetéstõl.

- Ezt is így kívánja a mostani magyar módi. Azt mondja fölséges asszonyunk, nem való az emberek közé, akinek sündisznótüskék merednek az orra alatt.

Az öreg megsodorta az orra alatt a sündisznótüskéket, s nagyon szeretett volna velük valakit megszurkálni. Meg is fogadta, hogy nem hagyja ott többet Palkonyát, míg ez a csúf világ tart.

De azért a harmadik õszön is csak beállított a bécsi udvarba, s megkapta a kabátja szárnyát egy liszteshajú fiatalnak, aki elsuhant mellette a márványoszlopos udvaron.

- Megálljon, uramöcsém! A fiaimat keresem, a Buzogány-gyerekeket.

- Poszogány, Poszogány? - tátogatta a száját a lisztesfejû.

- Nini, Gyurka! - rikkantotta el magát az öreg - Ugye, te vagy a nógrádi vicispán fia? Rád ismertem a csorba fogadról. Mondd már no, hol lebzselnek a cimboráid?

- Nem érteg motyort - fintorgatta az orrát továbbfuttában a csorbafogú.

Az öregúr utána vágta volna a kardját, ha a fiai a nyakába nem borulnak:

- Kisztihand, kisztihand, papa!

Az öregnek se kellett egyéb, hogy megbéküljön. A kõangyalok majd elszálltak ijedtükben az oszlopokról, ahogy elkerekítette:

- Micsoda? Hát tik már magyarul se tudtok, azt a madárijesztõ errearráját az apátoknak!

- Dehogynem, apánk, dehogynem - súgták neki a gyerekek -, hiszen még a Gyurka is tud, pedig az már régebben elszakadt otthonról.

- Hát akkor meg mért tájcsoltok? Aztán mit sugdolództok, mint a rosszban járó?

- Azért, mert hangosan nem lehet magyarul beszélni.

- Nem lehet? Hangosan? - reszkettette az öreg a boltozatot. - Hát melyik úristennek van azt jussa megtiltani?

- Nem tiltja senki, de nem illik. Nem veszi be a fölséges asszony füle. Úgy recseg-ropog, mint kocsikerék alatt a kavics. A német pedig úgy veszi be magát a fülbe, hogy szinte ragad.

Az öregúr elfohászkodta magát, szép borsodi idiómán:

- Hû, a teremtésit annak a mángorlón finomított tájcsolástoknak! Hogy a nehézség cifrázná ki csörgemetélõvel a megurasodott fületek gombját!

Kirántotta magát a megrökönyödött gyerekek kezébõl, és csörtetett be az üres termeken keresztül a királyasszony szobájába, aki éppen a publikán-madarát édesgette valami nádmézes pószpásszal. (Publikánnak hívták akkoriban a papagájt, és azt tartották róla, hogy mihelyst paráznaságot érez az asszonyi állaton, mindjárt kihull a farkatolla; ha pedig a saját gazdasszonyát érzi bûnben, azon annyira megbúsul, hogy menten felakasztja magát a kalitkája gyûrûjére. Ennélfogva nagyon kevés dáma mert akkoriban publikán-madarat közelereszteni magához.)

No, a királyasszony papagája nem búsult, csak megmérgesedett, mikor az öreg magyart meglátta, s a királynõ rózsás arca is elfehéredett a torzonborz ábrázat láttán. Az jutott neki eszébe, hogy ilyen lehetett az a Zách Felicián, akirõl ijesztõ történetet hallott növendékkorában a pátertõl.

Az öregúr azonban sietett megnyugtatni, régimódi gavallériával ütvén össze a bokáját:

- Fölség, én Buzogány András vagyok, a Buzogány-fiúk atyja.

- Ismerjük magadat - enyhült meg az uralkodóasszony arca. S ha felejtette is már a magyar idiómát, törte kegyesen. - Mi jót meghoztad minekünk?

- Hoztam is, viszem is. Visszahoztam a palkonyai donációt, visszaviszem a fiaimat. Magyar embereknek.

Bölcs asszony volt Mária Terézia, tudta azt a nagy igazságot, amit az õsei nem tudtak, azok meg, akik utána következtek elfelejtettek. Hogy könnyebb megfogni a magyarokat egy ujjhegynyi mézzel, mint egy kád ecettel.

Nem adta vissza a haragos szót, inkább szelíden elmosolyodott.

- De hátha nem menni fognak?

- Az én fiaim?

- Az enyém hívek!

- Vér vízzé nem válik! - dacoskodott föl a falusi nemes úrban az egykori kuruc. - A természetet fölséged parancsa se tudja megváltoztatni.

A királyasszony nem szólt semmit, csak megrázott egy aranyos csengõt. Parancsot adott egy térdig strimflis udvari lakájnak.

- Mutasd meg ennek a magyarnak a macskáimat.

Ezzel már a maga nyelvén beszélt, de Buzogány András szedett össze kuruc korában annyi német tudományt a labancoktól, hogy tátva maradt a fogatlan szája a parancsra. Mit mutogattat õneki ez a fölséges fehérszemély? Láthat õ macskát Palkonyán is, mégpedig akkorákat, hogy Bécsben fölfogadnák õket oroszlánoknak. A múltkor is akkora kandúrt ütöttek agyon a béresei, hogyha az ennek a bõrbajuszú uraságnak a lába szárán mérte volna meg, mekkora hó lesz a télen, alighanem strimfli nélkül szaladt volna ki a világból a jámbor.

A bõrbajuszú nem sejtette, hogy az öreg vadembernek ilyen vérszomjas gondolatai vannak. Igen nyájas vigyorgással kellemkedett neki vagy tíz szobán keresztül, amik mind tele voltak kopasz szájú szentek írott képeivel. Alig gyõzte elõttük a keresztet hányni, mint illendõségtudó falusi ember.

Csak akkor kapott észbe, mikor az utolsó terem aranyrámás képei közt ráismert a Leopoldus imperátorra.

- Hû, a keserves Ponciusát neki, de ríva fakadhatott ennek az anyja is, amikor az ölében ducolgatta, oszt azt dúdolta neki, hogy „szép a baba, szép, szép, szép”.

Ha már a keresztvetést vissza nem csinálhatta, legalább egy kis káromkodással tette jóvá a vétkét.

A hosszú sor szoba végén egy kis benyílóba tessékelte be a lakáj a nemes urat. Nem volt abban egyéb egy bársonypokrócnál, azon pedig nem tartózkodott más, csak kilenc macska. A hosszú, selyemszõrû, dudagömbölyû cicák szerteszét heverésztek a pokrócokon, és lustán pillogtak föl az ajtónyitásra.

- Látolsz, mátyar? - kérdezte a bõrbajuszú.

- Látni látok - mordult el Buzogány -, de mi az istennyilát csináljak én ezekkel a dögökkel?

- Meksimókatni - vihogott a cseléd.

Az öreg nemes úr világéletében utálta a macskát, legföljebb olyankor talált benne örömet, ha kutyát uszíthatott rá, de a királyi parancsra erõt vett magán. Ha már arra támadt gusztusa a szépasszonynak, hogy õvele simogattassa meg a macskáit, hát õ azt is megpróbálja. (Ugyan, olyan szép asszonynak okosabb gusztusa is lehetne, azt a csillagos mindenit neki!)

A nagy hadivállalat azonban nem sikerült. A sokat próbált kuruc úgy szaladt ki a macskaszobából, hogy maga is szégyellte. De hát olyan fújva, prüszkölve ugrottak neki a bestiák, mintha csak üzenetet kaptak volna palkonyai rokonaiktól, hogy ez az a rettenetes macskahóhér, akinek ki kell szedni mind a két szemét.

Még akkor is alig szuszogott a nagy ijedtségtõl, amikor már megint a királyasszony elõtt állt.

- Megnézett magadnak enyém macskák?

- Igenis, megnéztem, fölséges asszonyom.

- Mit megszólal enyém macskákról?

- Hát, engedelmet kérek, elég rusnya jószágok.

- Este megnézni õket, mikor én eszem vacsora. Enyém macskák fognak mutatni csodát magadnak. Ott állják asztalon nekem. Kettõ lábak állják, kettõ lábak fogják tyergyát. Õk enyém kandeleberek. Meglátolsz, jó ember, de biz isten.

Mosolygott a királynõ, térdet-fejet hajtott az öreg kuruc. Értette, mire céloz a beszéd - olvasott õ már ilyent a Salamon és Markalf históriájában is -, s úgy elsurrant az udvarból, hogy a fiai se vették észre. Összevissza bolyongta délután a bécsi udvart, még a szérûskerteket is megnézte, ott szalonnázott a boglyák árnyékában. De gyertyagyújtás idejére pontosan megjelent az udvarnál.

Ott már akkor várták, s vitték egyenest a királyasszony elejbe. Ott ült az egy kerek márványasztalnál, amelyik aranyabrosszal volt leterítve, azon pedig ott állt körben-karikában a kilenc macska két lábon, mind a kilenc égõ gyertyát szorongatva a két elsõ mancsában. De úgy álltak azok ott, mintha csak kõbõl faragták volna õket. Még a szemük se rebbent, akárhogy cicegtek, siccegtek nekik az udvari tányérnyalók.

- No, pácsi - nevetett oda Mária Terézia diadalmasan az öreg magyarra -, mit megszólalsz? Elhiszed már magad, mit megtehet szokás? Mindent megszelídel, vadmacska is, azd mágyar is. Hiszed maga szemednek?

A fényes uraságoknak, akik ott haptákoltak, fülig szaladt a szája a mosolygástól, s ügyet se vetettek a palkonyai alig-úrra, amikor odatoppant az asztalhoz, és kivágta ködmöne ujjából az aranyabroszra azt az egeret, amit délután a szénáskertekben fogott. Ahogy a Salamon és Markalf históriájában tanulta.

- Nesztek! - mondta csöndesen. Már akár a macskáknak, akár az uraságoknak.

- Juj! - ugrott föl sikoltva a királyasszony a karszékre, amint az egér végigosont az abroszon.

Mert hiába, csak asszony az asszony, még ha két korona van is a fején, s megírta azt Born Ignác is, a nagytudományú jezsuita, a császárnõ természethistóriai múzeumának igazgatója, hogy természeti ellenkezés vagyon az asszony meg az egér közt.

A kilenc macska pedig elhajította a gyertyát, amint az egeret meglátta, s úgy elkezdték kergetni abban a nagy hodályban, hogy a fáklyákkal besietõ cselédség még egy óra múlva is alig bírta õket összefogdosni.

Öreg Buzogány András pedig két marékra sodorván a bajuszát, odarecsegte a királyasszonynak az igazságot:

- Hát nekem elhiszi-e már fölséged, hogy vér vízzé nem válik?

Hogy elhitte-e a királyasszony vagy nem, hogy tudjam én azt annyi idõ után megmondani? Én csak abban vagyok biztos, hogy az öreg kuruc aztán letérdelt, és megcsókolta a királyasszony köntöse szélét. Megbékült abban a nyomban, ahogy a mérgét kiadta. S ha vén vállát megveregette az imperator-rex puha asszonykeze, bizonyosan nem vitte haza a két fiát Palkonyára. Sõt ha még tíz lett volna otthon, azokat is mind neki ajánlotta volna.