Tudatlanság dicséreti

Látom egy újsághírbõl, hogy az állam szaporítani akarja a népiskolák számát. Hát ez mire való már megint? Ha énrám volna bízva, én egész más népoktatási reformot csinálnék: bevezetném a népiskolába a kötelezõ rovásírást. Ezzel több legyet is lehetne ütni egy csapásra. Elõször is megmutatnánk vele Európának, hogy mi nem vagyunk rászorulva az õ latin-görög-zsidó ábécéjükre, s ez bizonyára nagyon megjavítaná a külpolitikai horizontot. Másodszor a rovásírást nehéz megtanulni, ennélfogva a választójogot rovásírástudáshoz kellene kötni, ami egyszerre véget vetne minden vitának, mert ezt az õsök iránt való kegyeletbõl mindenki megszavazná. Last not least: a destruktív sajtóval se lenne többet baj. Hiszen egy kiadós vezércikk megírásához legalább egy öl fa kellene, hát még az országgyûlési tudósításhoz, s ki bírná az ilyen vállalatot finanszírozni! Viszont a sajtójogi megtorlás nagyon gyors és közvetlen lehetne. Csak az elkobzásnál kellene egy-két hasábot ráejteni az inkriminált cikk írójára, s a trifurcifer sose faragna többet újságot a bicskájával.

Nem vetek neki ötven évet, hogy eljutunk a fejlõdésnek erre a fokára, de elõbb is eljuthatnánk, ha korunk tökéletesen kigyógyulna abból a babonából, hogy „elvész az én népem, mert tudomány nélkül való”. Ezt az idézetet sokszor hallani, anélkül hogy a szónokok gazdáját adnák az idézetnek. Igaz, hogy ez az idézet a bibliából való, de hát nem mind szentírás ám az se, ami a bibliában található. Attól függ, hogy hol mondják, és ki mondja. Ez az idézet csak az ószövetségbõl van véve, ott is csak Hózseás prófétából, s ez olyan ténykörülmény, amely elõtt nem lehet szemet hunyni. Nem is beszélve a nevezett próféta nemzetiségérõl, Hózseást maga a biblia is csak a „kisebb próféták” közé sorolja, akikbõl tizenkettõt fog egy kalap alá.

Hát én az ilyen tizenketted-prófétának nem hiszem el a tudomány népmentõ erejét. Különösen, mikor tudok olyan néprõl, amit egyszer a tudatlansága mentett meg.

1809-ben történt, mikor Napóleon másodszor szállta meg Bécset, és onnan szemet vetett Magyarországra. Elkészült a híres schönbrunni proklamáció, amely függetlenséget ígér Magyarországnak, ha a Habsburgoknak kiadja az obsitot. Márton professzor úr, a bécsi egyetem tanára, aki titokban nagy jakobinus volt, lefordította magyarra. Bacsányi hofkoncipista úr, aki szintén jakobinus volt - titokban az egész világ az volt, csak Napóleon nem -, belelehelte a maga parazsas lelkét. Ki is nyomatták szép nagy árkusokra vagy ezer példányban. Most már csak olyan kellett volna, aki behozza Magyarországra. Rábízhatták volna ugyan a francia cirkálókra is, de azoktól nem sokat várt Maret úr, Napóleon államtitkára, a késõbbi bassanói herceg. Az emberek a mennyország elõl is elszaladnak, ha szuronyhegyen kínálgatják nekik. Azután meg a cirkálók csak a határon patalléroztak, s Maret úrnak olyan megbízható hongrois-ra lett volna szüksége, aki szabadon jöhet-mehet a hazájában, s a dohányzacskójában hurcolhatja szét a forradalmat mindenfelé.

Andréossy gróf, a bécsi francia követ, aki csak véletlenül viselt ilyen ismerõs hangzású nevet, s csak afféle napóleoni gróf volt - Andréossy gróf tudta a dürgést a bécsi hotelekben, s a Fehér Farkasból elõkurkászta a megfelelõ magyart. Tóth Jánosnak hívták, szolgabíró volt valahol Temesben, és olyan jó magyar ember volt, hogy úgy beszélt magyarul, mint Cicero.

Franciául ugyan nem beszélt, de Maret úr tudott annyit latinul, hogy „benissime, benissime, domine spectabilis”, Andréossy úr pedig tudott annyit németül, hogy „monsieur Jean Tóth Gutman”. Aztán meg nem is kellett oda sok beszéd, Tóth János elolvasott a proklamációból annyit, hogy a Habsburgokat szélnek kell ereszteni, a többire azután nem volt kíváncsi. Ezt annyira Istennek tetszõ dolognak ítélte, hogy mindjárt parolát adott a franciáknak. Azok pedig adtak neki egy kis láda proklamációt meg útlevelet, amivel keresztülmehet a francia õrségeken.

Az útiköltséget úgy küldték utána a Fehér Farkasba, s azzal igen felbõszítették a nemzetes urat. Ebadta franciái, hát ezek kupecnek nézik õt? Azt hiszik, hogy õ pénzért csinál forradalmat? No, azért is meglakoltatja õket!

Hóna alá vette a ládát, és beállított vele Bissingen grófhoz, a tartományfõnökhöz, aki intimusa volt Ferenc császárnak, s a francia megszállás alatt is minden este fölment hozzá kártyát hányni a Burgba.

- Kegyelmet úr, ez és ez vagyok, erre meg arra akartak fölkérni a franciák, itt hozom a bizonyságot - bontogatta ki Tóth János a proklamációkat.

- Mit? - dugta hátra Bissingen gróf ijedten mind a két kezét. - Mit akar az úr engem ilyen szurokba keverni? Ez a rendõrfõnök ügykörébe tartozik. És én nem engedem magam kompromittálni se egyik felséges császár elõtt, se a másik elõtt.

Meghajolt jobbra is, balra is, de mintha jobbra mélyebben hajolt volna. Ott a Napóleon képe lógott, szemben vele a Ferenc császáré.

A szolgabíró szügyébe vágta a fejét, és loholt Schillerhez, a bécsi policájfönökhöz. Ez kereken kijelentette, hogy a politika nem az õ ügykörébe tartozik, és bizalmasan azt a tanácsot adta a spektábilisznek, hogy hurcolkodjon el Bécsbõl, még szépen van.

A spektábilisz szót fogadott, mert nem akarta kivárni, míg a császár emberei mint árulót jelentik föl a - franciáknál.

- Már megyek is - mondta ijedten -, de ezt a ládát itthagyom az úrnak.

- De amice, az isten szerelmére, csak nem akar szerencsétlenné tenni? - rimánkodott a policáj. - Ha Istent ismer, arról se szóljon senkinek, hogy itt járt nálam.

Jó ember volt Tóth János - Gutman! -, nem akart senkit bajba keverni, cipelte magával a veszedelmes ládát egész Dunaszentpálig, ott azonban a birkalegelõn belehajította egy kiszáradt kopolyakútba, a fene szerencsétlenkedjék vele tovább.

De bizony már elkésett élete megjavításával. Bécsi avizóra lesben álltak rá a gyõri nemesi tábor cirkálói, le is fülelték vagy tízen, s vitték nagy diadallal Gyõrbe Mecséry tábornok elé. De nehezen juthattak odáig, mert hamar híre szaladt, hogy az insurgensek elfogták Bonapartét, s mindenki törte magát, hogy láthassa a híres korzikai fattyút. (Szállóige lett a zempléni fõispán hazafias kijelentésébõl, hogy százszor is levágatná a fejét, ha egyszer szemtõl szembe lehuncutozhatná a fattyút. Azt azonban nem olvasom, hogy mikor Napóleon Bécsben járt, leruccant volna hozzá egy kis huncutozásra. De ez bizonyosan csak azért volt, mert egy zempléni fõispán nem alázhatta le magát elsõ vizitre egy jöttment francia császárhoz.)

Mecséry nem sokat teketóriázott volna a kézre került spionnal, azonban császár híre nélkül nem akasztathatott. Valami Heeger nevû rendõrtanácsost küldtek Bécsbõl a szolgabíró kihallgatására, aki erdélyi szász származású volt, s értette a szittya idiómát is.

A nemzetes úr nem titkolódzott, hiszen nem is volt mit titkolnia. (Wertheimer Ede, e korszak történetírója a titkos nádori levéltárban találta meg a pör iratait.) Ártatlanságát azzal bizonyította, hogy kútba dobta a lázító iratokat.

- Ez aztán az igazi aknamunka! - csapta össze Heeger a kezét. - A magyar jakobinusok még a békákat is megmételyezik!

- De hiszen ókút volt az - mosolyodott el Tóth János. - Nem talál abban az úr egy fia békát se.

De nem találták a kopolyában a ládikát se. Hanem szerencsére megtalálták azt a kanászgyereket, aki azt elõkaparta onnan.

- Megvan a láda?

- Meg hát. Kutyaólat csináltam belõle.

- De ami benne volt?

- Nem volt abban semmi se, hallják.

- Dehogynem volt. Nyomtatott papirosoknak kellett abban lenni.

- Hát valami olyasféle limlom volt - vont vállat a gyerek. - Azt kihajigáltam belõle, osztán a Gazsi bácsi szedte össze.

Gazsi bácsi dinnyecsõsz volt, ennélfogva éppen aludt, amikor a hivatalos emberek rajtaestek, hova tette az írásokat.

- Én? Az írásokat? - dörgölgette a szemét. - Nem élt nekem semmi ivadékom írással, megkövetem az urakat.

Alig tudták vele megértetni, miféle írásokról van szó. Mikor aztán lelket vertek bele, eszébe jutott, hogy õ azokat egy pipa dohányért nekiadta ennek meg ennek a béresnek, annak a felesége vajkofa, kell neki a papirosféle, ami akkoriban nem hevert úgy úton-útfélen, mint most.

Másnapra megtalálták a vajkofát is, az elõ is adta a papírkészletét, de a proklamációk nem voltak köztük. A szép nagy papirosokat elkérte tõle a keresztfia, aki mézeskalácsos itt meg itt, és olyan nagy mézeskalácsszíveket csinál, mint egy malomkõ.

A mézeskalácsos is megkerült, de a veszedelmes papírok már annál se voltak. Az az erdõkerülõ vitte el õket, akitõl a mézet szokta vásárolni.

- Aztán legalább megnézte-e kend, mi volt rájuk írva? - faggatta Heeger úr a mestert.

- Nézte a fene, uram, nem értek én ahhoz.

Három vármegyén keresztül egy hétig hajszolták Napóleon kiáltványát, mindenkit megnyaggattak, akinek a kezén megfordult, de egy lelket se találtak, aki olvasta volna. Valahol Lovasberény körül jártak, mikor valami búzaföld széliben árpával érõ körtefát találtak, amely fehér rongyokkal volt teleaggatva a sárgarigók megfélemlítésére. De hogy nagyon zörögtek a rongyok a szélben, Heeger úr odaugratott egy perzekútort.

A legény odanyargal, és jelenti, hogy a pántlikák azért zörögnek, mert papírból vannak.

- No, van-e rájuk nyomtatva valami?

- Van rajtuk valami ákumbákum - fogott össze belõlük egy marékkal a perzekútor -, de ehhez én hatökör vagyok.

Heeger úr elrikkantotta magát: Napóleon széthasogatott proklamációi ijesztgették a sárgarigókat.

- Gott sei Dank! Most már csak ennek a földnek a gazdáját kell elõkerítenünk.

Az is meglett, bocskoros nemes volt, éppen a kukoricáját töltögette kapával. A gyerekei ott rezsegtek körülötte, mindnyájának papírcsákó volt a fején, az mind proklamáció volt. Az ép példányok az eszterhéj alá voltak begyûrve, volt még belõlük vagy száz darab.

- Olvasta-e kend õket? - kérdezte Heeger a gazdát.

- Olvasta a hóhér, nem vagyok én se pap, se kosta - felelte a gazda.

Így bukott el Napóleon forradalma a Dunántúl, és ezért dicséretre méltó a tudatlanság. Tessék elgondolni, mi lett volna abból, ha már akkor is tudtak volna olvasni a célszerû szegény emberek!

Az lett volna, hogy most a Bourbonok is meg az Orléans-ok is meg a Bonaparték is a mi trónkövetelõink volnának, de a mi kedvünkért még tán Valois-k is kerülnének, s most meg kellene szakadni a lojális magyar szívnek.