Régi lakásügy

Százegynéhány esztendõvel ezelõtt a leggazdagabb szegedi ember valami Csirigán Spiridion nevû görög boltos volt. (Tudnivaló, hogy abban az idõben az egész Alföldön görögök voltak a zsidók.) Mivel a ragadványnév már akkor is divatban volt - ezt a divatot alighanem még Ázsiából hoztuk magunkkal -, az érdemes görögöt Disznó Csirigánnak hívta az egész város. Már hogy milyen karakterbéli tulajdonságaival érdemelte ki ezt az epitetont, azt én meg nem tudom mondani, s mivel az száz esztendõ múltán úgyis igen mindegy mindnyájunknak, maradjunk abban, hogy disznó gazdagságából eredt a ragadványneve.

Amikor a boltosságból kigazdultan visszavonult Csirigán a palánki házába, azt beszélték róla, öreg napjaiban azzal mulatja magát, hogy szeleli a pénzét. Mert annyi volt a sájnforintja, hogy mind rakásra penészedett a vasládákban. Azért szakajtóval hordta le a görög az udvarra, s ott úgy szelelte, ahogy a szegény ember a búzát szokta. (Tudniillik abban az idõben még szegény ember volt az, aki búzát szelelgetett.)

Nem is lett volna a magános öreg kalmárnak semmi baja a világon, ha két szomszédjával meg nem verte volna a jó Isten. Két fecskefészekformájú sárviskó tapadt a Csirigán udvarházához. Az egyik gulibában lakott Szépenlépõ Tatár Pál lakatos, a másikban pedig Ösze Kun Demeter kovács. (Mindkét nevet megtalálhatja az egykorú adólajstromokban, aki jól keresi. Ha valaki nem találja meg, magára vessen.) Ösze kovács volt a felsõ, Tatár lakatos az alsó szomszéd. Mind a keltõ szorgalmas, derék, jóravaló mesterember, akivel az égvilágon senkinek se volt baja, csak az öreg Csirigánnak. Neki se egyéb, csak annyi, hogy a lakatos is, a kovács is egész nap kalapált, s attól õneki soha nyugta nem lehetett. Akármelyik zugába vette be magát a sok szobájának, mindenhová beférkõzött a mûhelyek muzsikája.

- Derék ember a kovács, kipp-kopp-kopp, nem pihen a kalapács, kipp-kopp-kopp - hallatszott a kovácsmûhely felõl napkeltétõl napáldoztáig.

Amire a lakatosmûhely szakadatlanul azt csengte-bongta vissza:

- Itt a gazda lakatos, kling-klang-klang, mikor kormos, takaros, kling-klang-klang!

(Az olvasó pedig itten ne vesse közbe, hogy ez merõ kitalálás, mert én azt nem tudhatom, hogy száz esztendõvel ezelõtt miképpen feleselt a lakatosmûhely a kovácsmûhellyel, pláne kis iskolásoknak való versben. Tessék elhinni, van ez olyan hihetõ, mint a világháború idején voltak az „illetékes helyrõl vett” megnyugtató nyilatkozatok, amiket pedig készpénzül méltóztatott fogadni. Az én hitem szerint a lakatosmûhelyek és kovácsmûhelyek muzsikája száz esztendõvel ezelõtt is éppen olyan volt, mint ma. Aki nem hiszi, álljon meg a lakatos vagy a kovács mûhelye elõtt, és szóról szóra ezt a muzsikát fogja hallani, amit én föntebb lekottáztam. Legföljebb egy kis forgalmi mellékzöngéje támadt azóta.)

Egyszóval szép muzsika ez nagyon annak, aki szereti, de Csirigán nem szerette. Szalajtgatta is a pedinterjét - ez is szép alföldi magyar szó ám. Bedienter alatt keresendõ a német szótárban - hol az egyik, hol a másik szomszédjához, hogy hagyjanak föl azzal a förtelmes kalapálással, míg szépen vannak; mert ha õ egyszer kijön a béketûrésbõl olyan csúfot tesz velük, hogy azt meg nem köszönik.

- De nagy úr az úr, adjon egy garast - ütött az üllõre Ösze kovács akkorát, hogy csak úgy rezsgett bele a cigánybolha, ahogy magyarkovácsul a szikrát hívják.

- Mondd meg a gazdádnak, fiam, cseréljünk mesterséget - üzente vissza Tatár lakatos is. - Bizony én is jobban szeretnék bankót lapátolni, mint vasat kalapálni.

Hogy szép szóval nem boldogult, vitte panaszát a görög a két kormos képû ember ellen a városházára. Sok õneki a jó embere a magisztrátusbéliek közt, majd segítenek azok õrajta.

De hát azok csak a nyakukat csavargatták, és nem tudtak egyéb tanácsot adni, mint hogy vegye meg a görög azt a két rossz putrit, és veresse szét õket.

- De nem adják ám a trifurciferek!

- Hát akkor vegye kend a házát a hátára, jó ember, és vigye ki a Tisza-partra a zsidó utcába - nevette el magát a fõbíró, Miller Sebestyén -, ott úgy sincs egyéb szárított halnál, az pedig nagyon csöndes teremtés.

Akkor aztán azt találta ki a görög, hogy megrakta a zsebét aprópénzzel, kiállt a háza elejbe, s útját állta mindenkinek, aki a kovácshoz vagy a lakatoshoz igyekezett:

- Ugyan, atyámfia, keressen kend magának rendes kovácsot, rendes lakatost, ne menjen ezekhez a kontárokhoz, inkább én fizetem a munkadíjat.

Az atyafiak, persze, elvették a garaskát, és a görög látta, hogy ez rossz üzlet lesz, mert ha õ fizet, akkor az egész város a lakatossal akarja megcsináltatni a rongyos ködmönt is, és a kováccsal megtalpaltatni a lyukas csizmát is, de patkóért, lakatért mégiscsak a szomszédokhoz mennek, s a nevetés még a nagy kalapálásból is kihallatszik.

Akkor aztán azt gondolta el a bolond Csirigán, hogy ha a garas nem segített, majd segít a forint. Kidoboltatta a piacon, hogy száz forinttal hálálja meg, ha valaki tanácsot tud neki adni, hogyan szabadulhatna õ meg a két szomszédjától.

Száz forint olyan nagy pénz volt akkoriban még sájnban is, hogy némelyik szegény ember egész életében se látott annyit egy rakáson. (Hiszen a népmeséinkben is ez a legnagyobb summa. Ezután már csak egy kád arany következik.) Nem lehet csudálni, hogy a lakatos meg a kovács még aznap beállítottak mûhelyzárás után a Csirigán-portára azzal, hogy jó szomszédok gyanánt, kérõbe jöttek õk, mert már látják, hogy nincs maradásuk a mostani helyükön, nem lehet a Csirigán szomszéd nagy eszén túljárni.

- Nos, nos? - ragyogott föl a görög kövér ábrázata.

- Eltökéltük, hogy elhurcolkodunk õsi portánkból mind a ketten a magunk jószántából - vallotta a kovács.

- S nagyon megköszönnénk, ha nekünk adná az úr a hurcolkodásra azt a száz forintocskát.

- Menjetek, fussatok, szaladjatok, egy percet se maradjatok, ebben a nyomban elhurcolkodjátok! - biztatta õket a boltos, s azonnal kifizette nekik a lelépési díjat.

Megígérte a két ember, hogy mire kireggellik, nyomuk se marad a régi portán. Csirigán pedig bizonyos volt benne, hogy a két szomszéd nem olyan ember, hogy ne állná a szavát. Nem is tudott egész éjszaka aludni az örömtõl, reggel felé pedig, mikor elszundított volna, egyszerre köszöntött rá a szokott gonosz muzsika:

- Derék ember a kovács, kipp-kopp-kopp, nem pihen a kalapács, kipp-kopp-kopp!

- Itt a gazda lakatos, kling-klang-klang, mikor kormos, takaros, kling-klang-klang!

Csirigán kiugrott az ágyból, és esze nélkül szaladt az ablakhoz. Hát nem tartotta volna meg a szavát az a két mordályégetõ?

Megtartotta az, kiköltözött mind a kettõ. Szépenlépõ Tatár lakatos az Ösze Kun kovács házába hurcolkodott, Ösze Kun kovács pedig a Szépenlépõ Tatár lakatoséba.