A madarásztói szépasszony

Osztrovszky József meg Szluha Ágoston - a hatvanas években országosan ismert szegedi név mind a kettõ, magisztrátusbeli emberek, hajdan szabadsághõsök és késõbb hatvanhetes követek - kint nyulászgattak a határban, a madarásztói parlagokon. Rájuk esteledett, mielõtt a kirendelt városi kocsi kiérkezett volna értük, s a két úr bosszúsan nézett össze. Mitévõk legyenek mármost? Az a kötélrevaló bizonyosan újbor-kóstoláson akadt el valamelyik tanyán. Gyalogszerrel a város messze van, majd harminc kilométer, parasztkocsin hazazötyögni a novemberéjszakában fölér a halállal, a kutyateremtésit az útügyi hatóságoknak.

- Mégiscsak keresni kellene valahol egy világos ablakot - hajtotta fel Osztrovszky a bekecse gallérját -, engem majd megvesz az isten hidege. Mit gondolsz, Guszti?

Szluha megcsóválta a fejét.

- Hiszen ha a töltésünk el nem fogyott volna!

- No? Nem értelek. Csak nem akarsz éjszakának idején is lövöldözni?

- Azt sohase lehet tudni, pajtás, ebben a betyáros világban. Ha idekint kell éjszakáznunk, szívesebben hálok bokorban, mint tanyai vetett ágyban. Itt mindenki orgazda, és mindenütt betyár-herberg van.

Addig tanakodott a két úr, míg abban állapodott meg, hogy legjobb lesz bezörgetni a madarásztói csárdába. Tudniillik úgy vert a hír, hogy „Sándor” is odajár felejtkezni az egész vezérkarával, ha a „hivatalos ügyek” kifárasztották. Hát ott legalább kapcabetyártól nincs mit tartani, márpedig csak azok a félõsek. Rózsa Sándortól szegedi hatósági embernek nincs mit ijedezni. Tudja az, mi az úri becsület, legfeljebb az lesz a baj, hogy egész éjszaka huzatja a vendégeinek.

A madarásztói csárdának három szobája volt. Középen az ivó a kecskelábú asztallal, mindenféle csiribiri nép számára. Jobbra-balra vetettágyas vendégszoba, amilyen az elõkelõségeknek dukál. Akár betyárnak, akár perzekútornak.

Most szabad volt mind a két szoba. A csárdás úgy tudja, Sándor valahol szemlén van a kerületében, alighanem Kisteleken.

- Nem lössz itten most semmi baj, nyugodalmas éjszakája lössz a tekintetes uraknak, alhatnak, mint az édös tej, röggelig.

- Hát valami harapni való? Egy kis hirtelen-hamar jó?

- Az is akad. Szalonna, tojás, kolbász, de még bõrösmalac is, ha nem röstellnek várakozni az uraságok.

Ami az idõt illette, abból futotta. Nem lehetett több kilenc óránál.

- Hát akkor csak a bõrösmalac éljen! Legalább a várakozással is telik az idõ.

A két úr aztán letarisznyázott az ivóban. Ott hányták-vetették a közdolgokat, a rabvallató karcos mellett, míg elkészült a hirtelen-hamar jó.

- Á - fülelt föl egyszerre Osztrovszky -, mintha kocsizörgést hallanék.

Szluha is hallgatódzott, aztán megrázta a fejét.

- Nem a mienk. Parasztszekér. De az se erre a vidékre való.

Alighanem ezt tartották a kutyák is, mert éktelen üvöltözéssel fogadták az udvarba bekanyarodó szekeret.

- Nem lehet kivenni semmit - törölgette Osztrovszky a keze fejével a párás ablakot.

- Valami eltévedt vásáros tót - ásított Szluha.

De nyitva is maradt a szája, ahogy kipattant az ajtó, és berobbant rajta a „tévedt tót”.

Olyan szép asszony volt az, hogy arra csakugyan tátva kellett maradni minden férfiszájnak. Magas, gömbölyû, ahogy kell, mégis karcsú. Pici lába, pici keze, felvetett vonalú pici piros szája, halvány arca, lobogó fekete szeme. Az a típusú szépasszony, akit akkor úgy hívtak, hogy delnõ.

Igaz, hogy a delnõk nemigen szoktak cifra subában járni, se a suba alatt selyem salikendõt hordani a derekukon, de hát ki tud a szépasszonyok gusztusán eligazodni? Az bizonyos, hogy egész kiállása, feje-vetése, szeme jártatása, hangja hordozása mind a disztingvált magyar úriasszonyra vallott.

- Van külön szobája, csárdás? - teszi föl a kérdést azon a hangon, amelyen a társaságbeli nõ a cselédfélével szóbaáll. Olyan magától értetõdõ barátságos gõggel.

- Igenis, van, ténsasszony - nyitotta ki az el nem foglalt szoba ajtaját a csárdás.

- Jó. Majd ide adja be a vacsorát is. Három tojás rántottát. Bort nem iszom.

Ezt már a küszöbrõl mondta, végigvillantva a szemét a két úrfélén. Se kíváncsian, se kacéran, se félénken, se dölyfösen, csak úgy közömbösen, ahogy megnézi az ember az útjába került tárgyat, még ha nem érdekli is. Aztán becsapta az ajtót nagy csattanással, s ki se nyitotta addig, míg a vacsorával nem kopogtatott a csárdás. Akkor is csak a gömbölyû, fehér karját nyújtotta ki, aztán hallatszott, ahogy ráfordítja a kulcsot a zárra.

A két úrnak egyszerre kiment a szemébõl az álom. Nekielevenedett szemmel kacsintottak össze. Úgy, ahogy urak szoktak, ha szép asszony van az ajtó mögött.

- No, Guszti? - pödörte a bajszát Osztrovszky.

Szluha is rántott egyet a mellénye alján. Azzal az ösztönös gesztussal, amivel a férfi mindig kihúzza magát, ha azt érzi, hogy van miért.

- Kecskeméti suba van rajta. A kendõje is kecskemétiesen van kötve. Ki lehet, ugyan ki lehet?

Kivallatták a kocsist, de attól nem lettek okosabbak. A fahitû félegyházi paraszt nem tudott mást, csak annyit, hogy õt a szentlászlói csárdánál fogadta meg a ténsasszony kétnapi útra. Hajnalban mennek tovább Szabadka felé.

- Hm, hátha nem lesz az olyan sürgõs - rántotta meg kényesen a vállát Szluha.

- Ugyan eredj! - szólt rá hirtelen ingerültséggel Osztrovszky. - Nem szatymazi kendermagos tyúk ez, hogy akárki kukorékolására meglapuljon.

A két barát kezdte egymást nagyon elszótalanodva nézegetni, úgy félszemmel. Másik szemük egyre az ajtót leste, nyílik-e még egyszer.

Az ajtó nem nyílt, halálos csönd volt odabent, hanem azért a két úr egyszerre vérehagyott arccal meredt egymásra.

- Lódobogás!

- Mégpedig nem is egy lóé!

- Betyárok!

Mind a ketten fölkapták a sarokba támasztott puskájukat. Izgalmukban eszükbe se jutott, hogy elfogyott a töltésük.

Szerencsére nem is lett rá szükség. Nem betyárok dobogtak, hanem perzekútorok. Egy lovashadnagy hat legénnyel. Hárman a kijárást õrizték, a többi bedúródott a szobába, elöl a hadnagy.

- Pszt! - intett a fölemelt ujjával, s fölkapva a faggyúvilágot, szemügyre vette a két szegedi urat. Nem erre a vidékre való ember volt, nem csapta magát haptákba, idegesen fordult a csárdáshoz:

- Ki van még a házban?

- Ki van? Hát én mög az asszony mög az öregtata.

- Nem azt kérdeztem. Szállóvendég?

- Az is van. De az csak egy ténsasszony.

- Magas, fekete szemû? Cifra subában, selyemkendõben?

- Rittig - helyeselt a csárdás -, tán üsmerõse a mönyecske? Az a szobája ni, éntûlem bemöhet hozzá, ha beereszti.

A perzekútorhadnagy odaugrott az ajtóhoz, rántott a kilincsen akkorát, hogy a markába szakadt, aztán elordította magát:

- Törjétek be az ajtót!

A három legény nekivetette a vállát az ajtónak, az recsegett-ropogott, odabent eldördült egy pisztoly, a golyó az ajtón keresztül a falba fúródott, s mielõtt folytatása következett volna, az ajtó nagy csörömpöléssel bezuhant a szobába, s vele az egyik perzekútorlegény is.

A másik pillanatban már jött is kifelé. Nem is jött, hanem röpült. A kardos, puskás, nehéz ember úgy vágódott neki orral a falnak, hogy attól többet kapott.

Mire föltápászkodott, akkorra a második kihajított kollégája verte le a lábáról, aztán kettejüket a harmadikukkal ütötte le a szépasszony, úgy forgatván azt gömbölyû két karjával, mint a polyvászsákot.

- Vagytok-e még többen, kutyák, az angyalotok ne legyen!

Azzal ki az ajtón, kigyulladt arccal, pisztollyal, késsel a derekán, el-elakadva a birkózásban leszakadozott rokolyában.

Az ereszet alatt az õrállók karjába szaladt ugyan, de nyilván azokat is föltaszigálta, mert dühös káromkodás, összevissza dobogás hallatszott.

- Utána! Utána!

Az ivóból is kitódultak a fogdmegek. Szluha elkapta a hadnagy karját.

- Szluha vagyok, a szegedi fõkapitány.

- Bánja a hóhér! - taszította félre amaz.

- Ki ez a kapitális menyecske, öcsémuram?

- Bogár Imre! - ordította vissza futtában a hadnagy.

Már akkor negyedik napja üldözték a betyárt Pest megye perzekútorai, Vadkerttõl kezdve Kecskeméten keresztül a kun pusztákig. Ott már majdnem megszorították, mikor kecskeméti menyecske képében kisurrant a kezükbõl.

Még két napig tartott a hajsza. A többit aztán már a népballada mondja el:

Zavaros a Tisza,
Nem akar higgadni,
Az a híres Bogár Imre
Átal akar menni...

Ugyan elmondta Tóth Mór is, aki tisztiügyész volt akkor a Pest megyei törvényszéken, és följegyezte, hogy milyen meleg ünneplésben részesítette a pesti nemzet a ballada hõsét. A Múzeum körúton - akkor Országútnak hívták - meg az Üllõi úton vitték a törvényfára, a régi lóversenytér mögötti dombra. Meg se vasalták, bokrétát tartott a kezében, és szólt neki nagyharang, kisharang, a Ferenciek templomáé meg a József fiúárvaházé.

A hosszú kocsisor elsõ fogatán ült a szép halovány Bogár-fiú, papjával az oldalán. Kocsija tele koszorúval, útja hintve virággal, az ablakok ezrébõl kíváncsi népség fejei kandikálnak a menetre, s zokogó hölgyek könnyeivel vegyesen hullanak alá koszorúk, csokrok, virágok a legszebb betyár elé.

Huszonhárom esztendõs volt akkor Bogár Imre, utolsó sarja egy nagynevû betyárdinasztiának. Hatan voltak a Bogarak, az apa és öt fia, s egyik se olyan halállal halt meg, amit tisztességesnek szokás mondani.

A madarásztói csárda romjainak a helyén ásatok, a búzatarlón. Egyebet nem találtam eddig, csak ezt a történetet a madarásztói szépasszonyról.