Én és a zene

Ne tessék rossznéven venni, hogy én vagyok elõbb, mint a zene. Nem szerénytelenségbõl van ez így, hanem amilyen a kérdés, olyan a felelet. A kérdésben pedig ilyen volt a sorrend. Idézhetem szószerint is:

- Szíveskedjék lehetõleg érthetõen és röviden arra a kérdésre felelni: milyen az ön viszonya: a) az énekhez, b) a zenéhez? Szíves válaszát a hó végéig kérjük, mivel akkor rovatunkat lezárjuk.

Ezt a kérdést Budapestrõl intézte hozzám egy olvashatatlan aláírású úr, és ellenjegyezte egy másik olvashatatlan aláírás. Az egyik mint szerkesztõ, a másik mint kiadó. Közlik velem azt is, hogy ezt a kérdést hazánk több jelesének is föltették. A honorárium nem sok, csak tízezer korona. Tudniillik, hogy hazánk jelesei tartoznak ennyit fizetni válaszuk közzétételéért, amire a zenekedvelõ magyar közönség rendkívül kíváncsi.

Nem tagadom, nagyon jólesett ez a figyelem. Elõször azért, mert ritkán van alkalma az embernek a mai világban tízezer koronáért hazánk jelesének érezni magát. Másodszor azért, mert így végre magam is tisztába jöhettem vele, hogy milyen is az én viszonyom az énekhez és a zenéhez. Szégyen, nem szégyen, eddig sohse gondoltam rá. De ha már a zenekedvelõ magyar közönséget is úgy gyötri ezirányban a kíváncsiság, akkor illik, hogy magam is számot vessek magammal.

Hát az ének ügye nem éppen komplikált. Tegnap délután nekem kellett elaltatnom az unokámat. Az elaltatásnak többféle módja van. Az ember a bal karjára veszi az elaltatandót a pólyában, megy vele le és fel a szobában, s a szabad kezével ott ütögeti a pólyát, ahol leggömbölyûbb benne a gyerek. Lehet úgy csinálni, hogy az ember föl se kel az íróasztaltól, hanem a babakocsit egy zsineggel hozzáköti a lábához, aztán hol elõrerúgja a lábát, hol hátrarántja. Én azonban szeretek elõírásos nagyapa lenni, s régi szép családi novellákból úgy tudom, hogy a rendes nagyapák dallal altatják el unokáikat. Hát megpróbáltam a rendes nagyapaságot. Az eredmény magamat is nagyon meglepett. Az unokám most tette életében az elsõ öntudatos mozdulatot: bedugta mind a két fülecskéjét.

Azt hiszem a kérdés a) pontjára lehetõleg értelmesen és röviden feleltem.

A zenéhez való viszonyom már komplikáltabb.

Olyan ötesztendõs lehettem, mikor a kocsiúton találtam egy rézbõl való aranykrajcárt. Elsõ, utolsó talált pénzem volt ez életben. Az apám ezt is el akarta tõlem venni azzal az indokolással, hogy azon a pénzen, amiért nem dolgozott meg az ember, úgy sincs isten áldása.

Ebbõl látnivaló, hogy az apám kissé doktrinér ember volt, ami a szûcsipari pályán különösen megbecsülni való erény. Én azonban már akkor is gyakorlati észjárású férfiú voltam. Befektettem a talált pénzt. Mégpedig körtemuzsikát vettem rajta a ponyván áruló tótoknál.

A körtemuzsika nagyon elegáns hangszer volt, az egyik oldala piros, a másik sárga, addig, amíg hol a szájával, hol a kezével le nem szedte róla az ember a festéket. De szépen szóló muzsikának akkor is megmaradt, mikor az eleganciáját elvesztette. Kár, hogy kiment a divatból. Filharmonikusok ugyan nemigen használhatnák, de például a parlamenti harmóniát nagyon eredményesen lehetne vele szolgálni. Azt hiszem, a házelnök is méltányolná úgy, mint ahogy Borbás keresztanyám méltányolta, akit elõször bûvöltem el zenemûvészetemmel.

Megálltam az ablak alatt, és megrikkantottam a körtemuzsikát.

Keresztanyám bazsarózsaképe mindjárt kipiroslott a zsalun.

- Ejnye, te vagy az, gyerekem? Azt hittem, valami eltévedt rigó. No tartsd a kalapodat! Ezt azért adom, mert olyan szépen fújod!

Egy aranykrajcár hullott a kalapomba. Öt perc múlva mellé pendült a második.

- Ezt meg azért adom, hogy most már ne fújjad!

Így bukott meg öt perc alatt az apám puritán közgazdasági elmélete. A talált krajcár már fiadzott kettõt, pedig még csak egy keresztanyámnál próbáltam szerencsét.

A szegénysoron ugyanis másképp látják el az embert keresztanyákkal, mint a királyoknál. A princeknek egy keresztanyjuk van és sok keresztnevük. A szegényember gyerekének keresztneve csak egy van, de annál több a keresztanyja, és ez sokkal okosabb berendezkedés. Most már öreg ember vagyok, de még most is sajnálom a szegény kis princeket, hogy mennyit sírhatnak azok, míg valamennyi keresztnevüket megtanulják. Sokkal jobb az, ha csak egy keresztneve van az embernek, de azon tizenöt keresztanya becézgeti, hullatván a kalapjába az aranykrajcárt.

Tizenöt keresztanyához természetesen legalább tizenöt keresztapa is tartozik. Azokról azonban meg kell állapítanom, hogy nem mutattak annyi fogékonyságot a zenéhez, mint a nõk. Õk mindjárt a második krajcáron kezdték és azon az óhajtáson, hogy álljak odébb egy házzal.

Rám estellett, mire alvéget, felvéget bejártam, és minden komán, komaasszonyon, sógoron behajtottam a zenepénzt. Úgy tele lett a kalap, hogy alig bírtam. Mire a magunk ablaka alá értem, le is kellett tennem a földre. Isten látja a lelkem, hogy nem a pénzvágy, hanem a tiszta mûvészi ambíció vezetett, mikor itt is megszólaltattam a szépen szóló muzsikát.

Már alig lihegtem, mikor kiszólt az apám:

- Ejnye, de fene-szépen szól!

- No - gondoltam magamban -, most jön az aranykrajcár.

De hát megcsalt az emberismeretem. Nem az aranykrajcár jött. Az apám jött, egy frissen hasított szíjostorral.

- Eddig fújtad, most már járjad - mondta minden harag nélkül, az elfogulatlan mûbíráló hangján.

De itt olyan intim részlet következik, amely nem tartozik a haza zenekedvelõ közönségére. Érje be azzal, hogy azóta nem foglalkozom zenével, legföljebb nádihegedûvel. Az a szokásom azonban azóta is megmaradt, hogy szót fogadok azoknak, akik unják a nótámat. El lehet engem hallgattatni, csak a kalapom kell kibélelni aranykrajcárral.