Tápéi furfangosok

Ez még a régi szolgabíró-világban történt, ha történt - de a tápéiak már akkor is híresek voltak a furfangosságukról. Igaz, hogy maguk is szerettek elkérkedni a nagy eszükkel. Egyszer követséget is küldtek miatta Dorozsmára a szolgabíróhoz.

- No, mi jót hoztatok, tápéi emberek? - kérdezte tõlük a szolgabíró.

- Hoztunk is, vinnénk is.

- Magyarán beszéljetek!

- Hoztunk észt, vinnénk pénzt - hunyorogtak ravaszul a tápéiak.

De már erre egészen kijött a sodrából a szolgabíró, s megráncigálta az ingeujját az elülálló követnek. Az aztán sietett is kitálalni a szívük szándékát.

- Az a mi bajunk, nagy jó uram, hogy csak az eszünk sok, de a pénzünk kevés. Azért alásan megkérnénk az urat, doboltassa ki a birodalmában, hogy aki keveselli az eszét, olcsón vehet hozzá mitõlünk, mert nekünk úgyis annyi van, hogy nem tudunk vele mit csinálni.

- Azt már látom - mosolyodott el a szolgabíró, s vállon veregette a tápéi szószólót -, hogy is hívják kendet, bátya?

- Szépszavú Ime Jánosnak, szolgálatjára - hajlongott a fõkövet.

- No hát én azt mondom kelmeteknek - nyitotta ki az ajtót a szolgabíró -, hogy rakják csûrbe az eszüket, míg vevõ találkozik rá, csak arra vigyázzanak, hogy az egér meg ne rágja.

A tápéi követek szépen megköszönték a szolgabíró jóakaratát, s a tutajbajuszú Mike Pál még a tornácról is visszaszaladt.

- Nini, fõbíró uram - kukkantott be az ajtón -, csak azt akarom mondani, hogy az úrnak ingyen is szolgálhatnánk egy kis tápéi ésszel, ha a magáéval nem volna megelégedve.

Azzal visszakapta a fejét, s ezt igen okosan tette, mert a fõbíró egészen úgy emelte föl a kalamárist, mint aki nem a helyére akarja azt szép csendesen visszatenni.

- Láttam az ábrázatán, hogy igen jólesett neki a kedveskedésünk - jelentette Mike Pál odakint a többieknek -, látjátok, így kell a nagyurakkal bánni. Fogadok veletek a félfejembe, hogy ebben a fõbíróban holtig való jóbarátot szereztünk magunknak.

Az ám, egy hét múlva azt a parancsolatot doboltatta ki a fõbíró a tápéi piacon, hogy senki ne merjen többet a puskájával nyulat lõni a baktói erdõben, mert aki megteszi, azzal eljáratják a kutyakopogóst.

- Hej, csak nagy úr a fõbíró! - csóválták a fejüket a tápéiak, s másnap a fél falu kint nyulászott a Baktóban.

- Hát kendtek nem tudják, mi a törvény? - dobbantak oda a nagy mordálydurrogásra az erdõkerülõk.

- Hát már hogyne tudnánk! - vontak vállat a tápéiak. - Azt dobolták ki nálunk, hogy puskával nem szabad nyulat lõni.

- No? Ezek nem puskák? - mutattak a hivatalos emberek a füstölgõ fegyverekre.

- Nem hát - rázták a fejüket a tápéiak. - Hogy volnának ezek puskák, mikor a puskákra tilalom van kiadva?

- Hát akkor mi a ménták?

- Ezek csak gereblyék, mert mink gereblyének hívjuk a puskát, mióta puskának tilalmas.

Biz azt nem sokáig hívták gereblyének se, mert a szolgabíró minden puskát összeszedetett a faluban. S hogy még jobban megbosszantsa a tápéiakat, most meg már azt a parancsot adta ki nekik, hogy csak annak szabad halászni, aki kiváltja róla az írást, annak pedig egy máriáshúszas az ára.

Persze nem akadt olyan bolond tápéi, aki hajlandó lett volna pénzt adni azért, amit az Úristen ingyen teremtett. Mike Pál és Szépszavú Ime János még azon az éjszakán megvetették a rokolyahálót, s adta a Tisza a halat írás nélkül.

Annyi volt a hálóban az ezüstös pérhal, a pirosszemû kele, a kövér potyka, a virgonc sügér, a selymes durbincs, hogy alig bírták kihúzni. Éppen mikor a legjobban nyögtek bele, akkor ütöttek rajtuk a hajdúk.

- Ohó, atyafiak - fogták fülön a két szabadhalászt -, hát nem tudják kendtek, hogy szabadságlevél nélkül tilos a halászás?

A tápéiak nem ijedtek meg, inkább még nekik állt feljebb. Micsoda beszéd az, hogy õk nem tudnák a törvényt?

- Hát akkor, hogy mertek kendtek halászni?

- Eszünk ágában sem volt - mérgeskedtek -, mert mink csak holdaztunk.

- Hogyhogy holdaztak? Hát ez a tömérdek hal a hálóban?

- Arról mi nem tehetünk, hogy a hal oktalan állat, és abba a halóba is belemegy, amit nem neki vetettek. Mi csak a holdat akartuk kifogni a vízbõl, mert igen beleesett, láthassa, akinek szeme van.

A telihold képe csakugyan ott ringott a vízen, mint valami arany halsütõ tepsi. De a hajdúk nem akarták elérteni a tréfát. Azt mondták, ezt már olvasták a komáromi kis kalendáriumban, és szigorúan fogtomra vették a két holdhalászt.

- Gyerünk csak a fõbíró elé!

- Most? Éjszakának idején? Hát már hogy verhetnénk ki ilyenkor az álmot az olyan finom úriember szemébõl? - lett egyszerre nagyon illendõségtudó a két tápéi.

A hajdúk is megvakarták a fülük tövét.

- Nono, hiszen holnap is nap lesz, s akkor is megtaláljuk kendteket. Most beérjük a nevükkel is. Hogy is hívják kendet, vén rõzsérevaló?

Tutajbajuszú Mike Pál úgy érezte, hogy õ a címzett, s elmosolyodott a tutajbajusz alatt. Korábban keljen az föl, aki a tápéi észen túl akar járni! Rákacsintott a cimborájára.

- Engem hogy hívnak? Engem Szépszavú Ime Jánosnak hívnak. Nem tagadom én azt le senki elõtt.

A hajdúk most már a másik nagyeszû emberhez fordultak:

- Hát kendnek mi a neve, bátya?

- Nekem? Nekem Mike Pál, ha tudni akarják! - ütött kevélyen a mellére, és adta vissza a kacsintást Szépszavú Ime János Mike Pálnak.

Mikor aztán a hajdúk jóéjszakát kívántak, a tápéi furfangosok összenevettek.

- No ezeket lóvá tettük!

Mikor aztán másnap deresre fektették õket, nem gyõztek rajta csodálkozni, hogy hogyan jöhettek rá a huncutságukra, mikor egyik se a maga nevét vallotta be.

Hogy mirõl jutott eszembe ez a krónikás história? Arról, hogy végigálmatlankodtam az éjszakát, újságolvasás közben hajnalodott rám, nem ugrottam át még a politikát se, ahogy máskor szoktam, inkább végigrágtam magam Európa, Ázsia, Amerika politikáján, s megint megbizonyosodtam róla, hogy nem tudok eligazodni a politikán. Különösen azt nem értem, hogy mért hívják az egyik fajta politikát így, a másikat meg amúgy, mikor az egyik is azt teszi, amit a másik. Azt hiszem, ebben valami csalafintaság van, s akik ma az emberiség sorsát igazgatják, azok mind tápéi furfangosok.