A honti igricek

Jókai megírta annak idején, hogy hogy terem a magyar nóta, ki erdõk sûrûjében, ki csordakútnál, hol kutyatejes parlagon, hol csárda asztalánál. Én meg megírom, hogy ami megvan még a magyar nótából, hogyan lesz abból tudomány és múzeumok kincse. Mert most már igen csak az lesz belõle, hála azoknak a jótét lelkeknek, akik számot vetnek a jövendõvel is. Mit lehet tudni, mikor danoljuk el az ezer esztendõs országunkat egészen, hát legalább a fonográf lemezeken maradjon meg a nyoma annak, hogy szépen danoltunk. S nehogy száz esztendõ múlva valami zenemandarinnak majd az a gyanúja támadjon, hogy ezeket a fölvételeket is hamisítottuk, külön kávéházi tandalórákon, hát följegyzek róluk egy hiteles történetet.

(Csak elõbb még a tandalóráról mondok valamit, hogy félreértés ne legyen ebbõl is. A Tandalóra nem valami kaukázusi királylány volt, hanem remekbe készült magyar szó. Az én kisdiák koromban így hívták a tantervben azt az órát, amelyiken dalra tanítottak bennünket. Természetesen magyar népdalra, még természetesebben csak olyanra, amitõl az erkölcs nemesedik. Mivel azonban a dalköltõk a régi világban is csakolyan istentelen emberek voltak, mint most, s mikor az ihlet kerülgette õket, nem gondoltak az erkölcsnemesítésre, a népdalokat át kellett költeni tandalokká. Én például csupa ilyen megnemesített tandalt tanultam annak idején, s ennek köszönhetem, hogy öregkoromra se jutok zavarba, ha vidám társaságban meg kell vallanom, mi az én nótám. Ez az ni:

Lyuk-lyuk-lyuk-lyuk-lyukas a kis táskám közepe.
Kiesett a tankönyvem belõle,
Elvesztettem könyvem, az olvasót,
Nem az a tanítóm, aki vót

Ez szép is volt, magyar is volt, s az ártatlan lelkeket se rongálta meg. Belõlem éppen azért lett ilyen erkölcsös ember, mert ilyen daldarabokon növekedtem a tandalórákon. Kár, hogy kimentek a divatból - meg is látszik az ifjabb nemzedéken.)

1910-ben az ipolysági vármegyeházán egy pesti úr állított be az alispánhoz, Marék Károlyhoz. Szép pirospozsgás képe volt az úriembernek, a termete is tagbaszakadt, valóságos vidéki földesurat mutatott, azért is igen meglepõdött az alispán, mikor a nevét és a mesterségét meghallotta:

- Györffy István vagyok, a Néprajzi Múzeum õre, gyûjtõ úton járok Hontban.

- Úgy? - mosolyodott el az alispán. - No, igen örülök. Talált-e már sok kanásztülköt, doktor uram? Mert azokat nem ártana, ha mind összeszedné, és elvinné Pestre. Vagy legalább azt az egyet, amelyikkel engem fölkurjongatnak minden hajnalban, mikor legjobb ízût alszom.

A tudós igen kapott a szón, mert éppen kanászok irányában kopogtatott be a vármegye urához. Nem elég a kanászhangszert berakni a múzeumi üvegszekrénybe, a belõle kizengõ dallamot is meg kellene valahogy fogni, és skatulyába rakni. A módja is megvolna annak, csak éppen hogy a kanász nem akar kötélnek állni. Nemcsak hogy nem produkálja a tudományát, ha kérik rá, hanem akkor is abbahagyja, ha rajtakapják, mikor a maga gyönyörûségére tutul. Hát ha a vármegye itt segíteni tudna, nagy hálára kötelezné a tudományt.

A néprajzi tudósnak szerencséje volt.

A honti alispánban olyan emberre talált, aki mindjárt elértette, mirõl van szó. Se ki nem nevette a tudóst, se azt nem mondta neki, hogy majd jövõ ilyenkorra tessék jönni, mert most nem érünk rá, hanem nagyon is komolyan vette a dolgot. Kiadta az ordrét a lovas hajdúknak, hogy szaladják be tüstént a szobi meg a báti járást, s aki kanászt találnak, azt erre meg erre a napra állítsák elõ. De mind hozza magával a muzsikát is, kürtöt, dudát, furulyát, ki minek a mestere.

Amikor Györffy látta, hogy itt nagy dolog van készülõben, õ is segítségért szalajtott haza egy sürgönyt. S mire ötven kanász fölgyülekezett az ipolysági megyeház elõtt, akkorra Pestrõl megérkezett a segítségül hítt másik garabonciás is. Az pedig nem volt más, mint - Bartók Béla. Megborzadt a boldogságtól, ahogy a szûrös igricek hadát meglátta. Pántlikás kalapú bámész sihederek, tölgyfából faragott délceg legények, bocskoros, komor nézésû öreg magyarok, akiknek úgy csavarodik a bajusza, mint a kos szarva. Hont megye zegzugaiból elõparancsolt maradványa a Vatha népének. Ha fokosra kaphatnának, lenne itt mindjárt olyan ördögi „huj-huj”, hogy a föld alatt is elszörnyednének bele a néhai premontreiek. (Az Árpádok idejében õk voltak a sági földesurak.) Úgy látszik, a verekedésre nem is igen kellene õket biztatni. De ki fogja ezt a pogány népet megmuzsikáltatni meg megdanoltatni?

- Bízzák azt csak énrám az urak - pödörgette a bajuszát az alispán. - Lesz itt annyi nóta, hogy nem gyõzik kottával, lemezzel.

Azzal odalépett a Vatha népéhez.

- Melyiktek az a Guga Péter? Álljon elõ!

A had közepébõl elõtaszigáltak egy keménykötésû legényt. Kelletlenül odakeszegelt az alispán elé.

- Ne félj, fiam, nem élek én kanászhússal. Nézd, levelet kaptam Bécsbõl király õfelségétõl, azt kérdi, te vagy-e az a híres százdi kanász?

- Eén vaónék - vont vállat a legény.

- Azt is kérdezteti, volna-e kedved fölmenni hozzá Bécsbe, mert szeretne megösmerkedni veled.

A fiú természetesen azt felelte, hogy menjen Bécsbe a hólyagos himlõ, az alispánt azonban ez se hozta ki a sodrából. Szép nyugodtan magyarázott tovább.

- Mert tudod, fiam, az a baja király õfelségének, hogy mindig elalussza a reggeli kirukkolást. Nincs, aki idejében fölébressze szegényt, hát ahogy a te híredet hallotta, mindjárt azt mondta, hogy no, fogadom, az a százdi kanász föl tudna engem tülkölni.

- Én föl - csillant föl a legénynek a szeme, s elõkapva a szûr alól a kürtjét, olyan ébresztõt cifrázott ki rajta, hogy nyilván Guge úr is fölkapta rá a fejét valahol Hadúr lábánál a füvellõ égi mezõkön. (Guge úr is honti földesúr volt, árpádkori oklevelekbõl ismerjük. Lehet, hogy az õsapja volt Guga Péter kanásznak.)

- Hát érted a mesterséged, fiam - veregette meg az alispán a legény vállát -, én rád is voksolnék szívesen, de nem tudom, ezek az urak mit szólnak hozzá. Ezek a király õfelsége pedinterjei.

A pedinterek azt szólták, hogy õk csak akkor tudnak igazságot tenni, ha mindenki megmutatja, mit tud. Király õfelségét nemcsak ébreszteni kell, hanem vidítani is, mert bizony sokat erõt vesz rajta a szomorúság, mióta Kossuth Lajos meghalt. Hanem azért a dudaszótól még táncra is szokott kerekedni, este pedig csak furulyaszó mellett tud elaludni. Azaz hogy most sehogy se tud az istenadta, mert csupa német kanászai vannak, azok pedig nem tudnak semmit. Még a dudát csak elmekegtetik valahogy, de se a tülköt, se a furulyát nem gyõzik szusszal. Ezért aztán király õfelségének most minden bizodalma a honti kanászokban van.

Ennél egyéb aztán nem is kellett a Vatha népének. Elõálltak szép sorjába, és tülökkel, furulyával, dudával rendeztek olyan dalnokversenyt, hogy olyant Wagner Richárd álmában se pipált. (A dudaverseny volt a legszebb, mert azt nemcsak fújták, hanem járták is. Úgy csinálja azt minden rendes dudás.) És a megyeház tér megtelt olyan különös õsi dallamokkal, amikre tán még Dúl király lányai lejtettek táncot, mikor a maeotisi réteken tündérséget tanultak. Ezer esztendõ után kanásznóta lett belõlük, mint ahogy disznópásztor lett Guge úr sarjadékából.

Az igricek versenyét természetesen végignézte az egész város, déli harangszóig. Akkor a publikum elszéledt, s a pedinterek észrevették, hogy a kanászokban is kezd elcsöndesedni a virtus. Nem is csoda, hiszen nagy részük még hajnalban útnak indult hazulról, s megunja az ember a dicsõséget is, ha éhkoppot kell mellette nyelni. A két tudós javasolta is az alispánnak, hogy meg kellene söröztetni a mûvészeket, mielõtt a dalverseny megkezdõdne, de az azt mondta, hogy arról szó se lehet.

- Ezt a társaságot az Isten se szedi így össze többet, ha egyszer elszéled. Danoltassák meg az urak õket, még együtt vannak.

Nagyobb biztonság okáért betereltette az egész hadat a vármegyeház udvarára, bezáratta a kaput, és megkérdezte tõlük, hogy tudják-e a Simon nótáját?

Hát hogyne tudták volna. Az a legismertebb kanásznóta. Mindjárt el is fújta egy öreg szittya.

Elment Simon disznót lopnyi,
Nem jó helyre talált mennyi.
Ottan várta egypár fegyver:
Így jár, kit az Isten megver.

Nincs Simonnak siratója,
Nincs is annak pártfogója:
Cifra szûre koporsója,
Bikkfalevél takarója.

Hát van-e még több ilyen szép kanásznóta? Bizony van ennél még szebb, csak tessék ide hallgatni a pedinter uraknak.

Délután öt órakor még mindig ontották a sose hallott nótákat. Hanem akkor Guga Péter félreintette Györffy Istvánt:

- Ha Istent ismer az úr, csak tíz percre eresztessen ki. Csak egy korty italra. Az egy óráig való életemre mondom, tíz perc múlva megint itt leszek.

- Hja, cantores amant liquores - esett meg a tudós szíve a legényen, és ki suttyantotta a kapun, hogy a többi észre ne vegye. Hiszen abból nem is lett volna baj, hogy elment, az volt a baj, hogy állta a szavát, és tíz perc múlva visszatért. Rugdosta a kaput, hogy csak úgy rengett bele a megyeháza, és ordított veszettül:

- Erisszenek be, mert én vagyok a király kanásza.

Úgy be volt állítva, hogy alig tudott a lábán állni. Pedig igazán nem ivott többet egy kortynál, de azt söröshordóból itta.

Az egy részeg ember aztán megvadította az egész társaságot. A két tudós ugyan reggelig eltanulmányozta volna õket étlen-szomjan, de most már nem volt hatalom, amely visszatarthatta volna Vatha népét. Megindult az egész had, végigkáromkodták a nagy utcát, a város szélén találtak egy kocsmát, abban éppen cselédbál volt, arról a férfinépet kiverték, csak a cigányt fogták vissza, és megkezdõdött a mulatozás úgy szentgalleni módon.

A toronyba ugyan nem másztak föl a honti pogányok, hanem csináltak annál bolondabbat. Hajnalfelé elfogyott a dohányuk, akkorára Guga Péter kijózanodott annyira, hogy el lehetett küldeni, kerítsen valahol egy korán kelõ trafikost. A király kanásza aztán addig bolyongott az alvó városban, míg a hajnal szûkülésében meglátta egy házon a magyar címert, amivel a dohányárulók szokták díszíteni a boltjukat. Ott elkezdte döngetni az ajtót ököllel, aztán folytatta lábbal, s mikor az se használt, akkor elõvette a fokost is, közben pedig elimádkozta a mindenszentek litániáját kanászos stilizálásban. Azonban az ilyen keltegetésre a legudvariasabb trafikos is keresztet vet magára, a fülére húzza a dunnát, és igyekszik nagyot álmodni.

Utoljára aztán igazán megharagudott a legény, és megfenyegette az öklével a házat:

- No, megállj, kutya, majd teszek én a bajodról mindjárt.

Azzal kiment a szérûskertbe, fölszedett egy nyaláb szalmát, abból csóvát sodort, azt bedugta a tetõ alá, és meggyújtotta:

- No, kutya, tudd meg, kivel volt dolgod!

Piac kezdetére aztán szépen le is égett az ipolysági m. kir. posta. Tudniillik annak a magyar címerét nézte a király kanásza trafik-siltnek.