II. kötet

EXTRA HUNGARIAM

A szerelem fájdalmai

Szép Erippe kétezernéhányszáz esztendõvel ezelõtt a legszebb asszonya volt Miletosznak, aminél nagyobb dicséretet azidõbeli görög nõre nem lehet mondani. Ha a halhatatlan istenek még akkoriban is lejártak volna a földre, akkor bizonyosan nagy bicskázás lett volna az Olimposzon az ibolyaszemû miletoszi asszony miatt, és szép Erippe csakúgy felkerült volna az égre csillagnak, mint Androméda, Berenice vagy a többi antik dáma.

Mivel azonban a halhatatlan istenek már akkor megöregedtek, és otthon maradtak a suton, szép Erippének be kellett érni egy földi halandóval, akit úgy hívtak, hogy Xanthosz. És szép Erippének nem volt semmi oka megbánni, hogy nem a halhatatlan istenekkel lépett balkézrõl kötött házasságra, hanem egy halandó terménykereskedõnek lett törvényes hitvese. Mert Xanthosz a szárnyas bokájú Hermesz isten pártfogásával kereste kenyerét, és olyan fürge üzletember volt, hogy nem akadt párja a jóniai kalmárok közt. Boldogulását a miletoszi pletyka azzal magyarázta, hogy az istenek hírnökével is üzletet kötött, aki tulajdon bokáiról kölcsönözte neki oda a szárnyakat, külön oltárt kötvén ki ezért magának. Már tudniillik a konkurrens Apolló isten bosszantására, akinek híres jövendõmondó szentélyt emeltek a miletosziak, nem csekély hasznára városuk idegenforgalmának. Mi volt igaz a pletykából, mi nem, azt ne keressük, mert mi értelme volna egy olyan boltosnak az üzleti könyveit felturkálni, akit már úgyse lehet megadóztatni? Érjük be vele, hogy Xanthosznak tíz hajója nyüzsgött a Meander torkolatában, görög árut és mûvelõdést cserélve a keleti barbárok javaival. Miletoszból vitték a rózsát, a gyapjút és a tajtékot, és hozták helyettük a gabonát, szárított halat, a vadbõrt és az eleven rabszolgát. Olyan ügyesen forgatta magát ezekben a dolgokban a kalmár, hogy nemcsak bíborban, bársonyban járathatta szép Erippét, hanem még rangot is szerzett neki.

Az történt ugyanis, hogy a miletoszi törvényhatóságban hajbakaptak egymással a város vénei és írástudói, de olyan csúnyán, hogy a belviszályoktól megcibált üstöküket a legügyesebb miletoszi fodrászok se tudták kigubancolni. Annyira nem találták az eszüket a miletosziak, hogy el kellett menni a szomszédba, Párosz szigetére, ami olyan borzasztó dolog volt, mintha Kecskemét Nagykõröstõl kérne tanácsot. A párosziak jószívû emberek voltak, igazlátókat küldtek Miletoszba, akik olyan bölcs tanácsot adtak, amilyen csak kétezer évvel ezelõtt telhetett az emberektõl. Azt mondták, ki kell keresni, melyik miletoszi polgár tartja legnagyobb rendben a házatáját, s azt kell megtenni polgármesternek, mert annak a keze alatt bizonyosan rendben lesz a község szénája is. Így lett miletoszi fõember Xanthoszból, s így lett fõasszony szép Erippébõl is. Eddig csak a férfinemen levõk forogtak utána, mint a trójai öreg huncutok szép Heléna után, de most már asszonytársai is olyan tiszteletet adtak neki, hogy mind felállással köszöntötték, ha szép Erippe betette a lábát az amfiteátrumba.

Szép Erippe meg is érdemelte ezt a nagy megbecsülést, mert õ is beleadta az eszét a közügyekbe, s ki tudta segíteni az urát, ahol az megakadt. Mert a miletoszi polgárokat ráncbaszedte Xanthosz a maga emberségébõl is, de már az asszonyok kifogtak rajta. Ugyan nem is az asszonyok, hanem a hajadon lányok. Azok közt akkor az volt a divat, hogy nem várták meg, míg valaki rászánta magát, hogy beköti a fejüket, hanem jobbnak tartották lányfejjel kiszökni az életbõl. Azt mondták otthon, hogy elmennek pántlikát venni, aztán kikeresték a parton a legmagasabb sziklát, és arról levetették magukat a tengerbe. Lehet, hogy ez szép járvány volt, lehet, hogy nem, de Xanthosznak mint polgárnagynak, kötelessége volt véget vetni neki. Meg is próbálta, összehívta az eladó lányokat, és magas szárnyalású beszédet intézett hozzájuk. Az a haszon lett belõle, hogy másnap kétszer annyi miletoszi szûz ölte magát a tengerbe, mint elõtte való nap. Erre Xanthosz elállatta törvényszolgákkal a tengerpartot, és meghagyta nekik, hogy amelyik kisasszonyt ugró szándékon kapják, annak tövig kell nyírni a haját, és három esztendõre el kell tiltani a szájpirosítótól. Ez se ért semmit, a miletoszi lányok most már nem a tengerpartra mentek pántlikát venni, hanem a szõlõbe, és fölakasztották magukat a cseresznyefára a saját hajukkal.

Xanthosz már arra gondolt kétségbeesésében, hogy leteszi a hivatalát, mikor szép Erippe a nyakába borult.

- Ne emészd magad, édes uram, tudok én rajtad segíteni. Olyan az én fajtám, hogy mentül magasabban akasztják neki a tilalmast, annál jobban kapkod utána. Látod, egy asszonynak se jut eszébe levágni az orrát, de ha törvényt hoznál róla, mindnyájan orrunk-vágottan szaladoznánk. Nem az élõket kell büntetni, hanem a holtakat. Hirdettesd ki, hogy aki megöli magát, annak a mezítelen tetemét kitéteted a tanácsház asztalára, hogy az egész város rátáthassa a száját. Majd meglátod, mi lesz ebbõl.

Az lett abból, hogy egy miletoszi lány se ment el többet maga jószántából asphodelust szaggatni az elíziumi mezõkre. S ebbõl nemcsak az látható, hogy milyen nagyeszû asszony volt szép Erippe, hanem az is, hogy milyen szégyenlõs természetû. Ami annál nagyobb dicséretére vált, mert akkor már egy kis Xanthosz meg egy kisebb Erippe kapaszkodott a khitonjába.

A jó Xanthosz, példás férjek szokása szerint, fûnek-fának eldicsekedett vele, hogy házának úrnõje ész dolgában felveszi a versenyt Pallasz Athenével, amit a miletoszi hölgyek azzal honoráltak, hogy szép Erippét megválasztották nõegyleti elnöknõnek, noha ez a tisztesség abban az idõben csak korosabb úrhölgyek osztályrésze szokott lenni. Nagy tapasztaltságot kívánó tiszt volt ez, mert a thesmophoriák rendezése járt vele. Azok voltak a férjes görög asszonyok legnagyobb ünnepei; olyankor négy napra kivették magukat valamelyik szent ligetbe, s ott mindenféle ájtatoskodásokkal tisztelték Demetert, aki nem az Olimposz bajuszos lakói közé tartozott, hanem a termõföld és vele együtt a szép családi élet istenasszonya volt. Hogy miben álltak igazában azok az ájtatoskodások, azt máig se tudja senki, mert a thesmophoriákra férfi be nem tehette a lábát, titkot pedig a görög asszonyok is tudtak tartani, ha az rájuk vonatkozott.

Elég az hozzá, hogy három nap eltelt a kegyes ünnepekbõl, s a tömérdek asszony addig szépen megfért egymással, de bizonyosan megfért volna még a negyedik napon is, amit Kalligéneiának, vagyis szépgyerekes anyák napjának hívtak, csakhogy akkorára beütött az ördög a határba. Férfiak törtek be a szent ligetbe, mégpedig nem az istenfélõ férjek, nem is valami csellengõ görög férfiak, hanem lovas barbárok, otromba, rõt hajú óriások, akik fülükben aranykarikát viseltek, és szõrös mellüket nemigen lehetett megkülönböztetni a medvebõrtõl, amit ezüstlánc fogott össze a vállukon. Azok a rettenetes gallusok voltak ezek, akik valahol a ködös Okeanosz partjain elhatározták, hogy most már õk is belépnek a világtörténelembe, s elõször kirabolták Rómát, cserében otthagyván a megjavított mértékrendszert, s azt a mindmáig érvényes szállóigét, hogy „jaj a legyõzötteknek!”, aztán pedig körülnéztek egy kicsit a hellének földjén. Hogy miféle istentelenségeket mûveltek ott, az megtudható Diodorus Siculusból és Pausaniasból, mind a kettõ hiteles haditudósító, aki még olyan apróságokat is följegyzett az utókor számára, hogy a gallusok gyõzelmi lakomáik céljaira gyerekeket hizlaltak. Ami olyan szép adat a francia konyha történetéhez, hogy Brillat-Savarin bizonyosan bevette volna a könyvébe, ha tudott volna róla.

A miletoszi raid alkalmával azonban kiderült, hogy a barbárok nem is olyan válogatósak, s jobb híján asszonyhússal is beérik. Nyájas vigyorgással nyeregbe emeltek egy-egy sikoltozó nõszemélyt, volt olyan, akinek kettõt is megbírt a lova, s mire kihajnallott, akkorra elnyelte õket a Tartarosz, amely kiköpte õket magából. A márványpalotás várost meg se nézték az érzéketlen barbárok, oda csak az a néhány korosabb hölgy vitte meg a rémhírt, akiknek már nem jutott hely a nyeregben.

Miletoszban nagy volt a megrökönyödés, de csak ideig-óráig, mert a görög férjek mind született filozófusok voltak, és különben is nagy megnyugtatásukra szolgált Xanthosz bölcs intézkedése, amely véget vetett a lányok öngyilkossági járványának. Az egyetlen Xanthosz volt az, aki pótolhatatlannak érezte veszteségét, s nem találta helyét sehol, különösen mikor a szem- és fültanúktól a részleteket is megtudta. Szép Erippét úgy körüldongották a barbárok, mint legyek a mézet, de egy nagy, piros képû gigász szétkardlapozta õket. Az lehetett a zsiványok vezére, mert a legkócosabb volt köztük, s aranyperec világított a nyakában. Õ kapta aztán az ölébe szép Erippét, aki védte magát foggal, körömmel, s az õ jajgatása hallatszott legtovább:

- Xanthosz, Xanthosz, szabadíts meg!

A boldogtalan kalmár éjjel-nappal hallotta ezt a sikoltozást, s elhatározta, hogy megszabadítja az asszonyt, ha a világ végéig kell is utánamenni. Csakhogy a világnak több vége van, merre induljon? Elment jóslatért Apolló szentélyébe, s egy ezüst drachmáért a következõ választ kapta:

Fölleled napnyugaton, mit csillagos éjszaka vitt el,
És igaz értéke hajnalon tárul eléd.

Ez olyan rejtélyes jóslat volt, hogy hitelességéhez szó nem férhetett, ezt csak maga Apolló adhatta. Annyi azonban világos volt benne, hogy az elgurult gyöngyöt nyugaton kell keresni, s Xanthosz nem is kívánt többet. Pénzzé tette hajóit, raktárait, földjeit, palotáit, s kapott értük ötezer arany dareikoszt. Aztán a két kisgyereket a rokonság gondjaiba ajánlva, kiválasztotta négy leghûbb rabszolgáját, mindegyiknek a bocskorába rejtett ezer-ezer dareikoszt, ezret magánál dugott el, s kézügyben tartván egy kis költõpénzt, elindult a négy helótával asszonyt szabadítani, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, mindig csak nyugatnak. Átment a griffmadarak országán, akik emberi nyelven beszélnek, és a tollukkal lövöldöznek; áthaladt azon a tartományon, ahol a népeknek csak egy lábuk van, de azon akkora talp, hogy azt esõben, kánikulában tetõ helyett tarthatják maguk fölé; járt az egyszemû emberek közt, megismerkedett a fejetlenekkel, akiknek a mellükön nyílik a szájuk, s összekerült a lótestû emberekkel, akiket görögül kentauroszoknak hívnak. Sehol se történt semmi baj, sõt minden szörnyetegnek a szíve megesett rajta, mikor elmondta nekik, mi járatban van, s megkérdezte tõlük, nem látták-e, akiket õ keres. De bizony mindenütt azt a választ kapta, hogy odább van az az idébbnél, ahol a gallusok laknak.

Három esztendõ telt el, és tizenkétszer kellett bocskort cserélni, mire Xanthosz eljutott Massiliába, a nagy víz mellé, ahol magaformájú görögöket talált. Azok ijesztgették is, hogy tovább már ne menjen, mert ide már egészen közel van a világ vége, csak ennek meg ennek a gallus királynak a birodalma esik még közbe, annak pedig olyan bolond törvénye van, a tökéletlennek, hogy nemkevésbé tökéletlen istenei tiszteletére minden idegen piros vérét kiontatja a fehér kövön. S mondtak valami olyan barbár nevet, hogy azt Xanthosz hiába próbálta utánuk mondani, mindig tüsszentés lett belõle. Utoljára megkérdezte honfitársait, hogy nem lehetne-e ezt a nevet görögül mondani.

- Lehetni lehet - válaszolták azok -, görögül körülbelül annyit tesz az, hogy „Csillagos Éjszaka”.

- Hiszen ezt keresem! - gyúlt világosság a miletoszi vándor fejében. - Megmondta nekem Apolló, hogy a Csillagos Éjszaka vitte el a feleségem! Át is íratom rá a Hermesz oltárát, mihelyst hazakerülünk.

Ötödnapra már ott volt Xanthosz az embereivel a Csillagos Éjszaka székvárosában, sõt magában a királyi palotában. Persze csak annyiban volt az palota, amennyiben város a székhely. Agyagputrik közt egy nagy fahodály, az ajtó szemöldökfája fölé egy farkasfej kiszegezve címernek. Lobogó, nagy tûz a közepén, körülötte vadbõrök, azokon hever félkönyéken a Csillagos Éjszaka, tulajdon az a bikaölõ nagy brontesz, amilyennek a miletoszi matrónák leírták. Csak éppen a sörénye nem olyan gubancos, de nagyon is rendben tartott, ahogy olvadt bronz módjára lezuhog az aranydiadéma alól, amit térden állva éppen most csatol össze szép Erippe, a rabszolganõk térdig érõ, ujjatlan, durva vászon tunikájában.

- Ó, te szegény! - jajdította el magát Xanthosz, ahelyett, hogy azt mondta volna, hála Zeusnak, mégse ette meg a drágát ez a fenevad!

Szép Erippe pedig elõször fehér lett, mint a vászon, azután piros lett, mint a tûz, s mikor egy kicsit magához tért a nagy örömtõl, úgy ugrott az ura nyakába, hogy a két fehér lábát is fölkapta a levegõbe, százat csókolt rajta egy végbõl, s az volt hozzá az elsõ szava:

- Ej, de soká jöttél értem, milyen csúnya nagy szakállad nõtt azóta, te rossz ember!

Az óriás mordult egyet, szép Erippe ráeszmélt, hogy nem otthon vannak, s bemutatta egymásnak a két urat. „Az uram.” „A gazdám.” Elõször görögül, aztán gallusul.

- Ámbár - tette hozzá mosolyogva - õ is gagyog már annyit a mi nyelvünkön, mint én az övén.

A barbár csakugyan törte annyira a görögöt, hogy a maga nyelvén üdvözölte Xanthoszt, letessékelve a tûz mellé. Az pedig elmondta, ahogy kellett, szép Erippe tolmácsolásával, hogy haza akarja vinni az asszonyát, akiért három év óta járja a világot.

A barbárt szemmel láthatóan meghatotta, hogy egy görög férfiban ennyi hûség van.

- Barátommá fogadlak - nyújtott neki kezet elérzékenyedve, aztán háromszor tapsolt, s a belépõ pohárnokkal elõhozatta a méhsörös fakupát. Egy kicsit beleloccsantott áldozatul a tûzbe, aztán maga vette elsõnek a szájára. Hadd lássa az új barát, hogy nincsen benne bolondító.

A görög fintorogva húzott egyet a barbár italból, s mint jó kereskedõ mindjárt áttért az üzletre.

- Ezer aranyat ajánlok föl az asszonyomért, uram, minden vagyonomat - szedelõdzött elõ a gubája alól. Azonban szép Erippe elszisszentette magát, a Csillagos Éjszaka pedig megszólalt:

- Megállj, barátom. Te meg az asszonyod meg a két gyereked, az ugye négy? Úgy oszd el a vagyonodat, hogy neked négyszerannyi maradjon belõle, mint amit nekem adsz váltságul. Ez a barátság, és ezt az igazságot kívánják az istenek.

Xanthosz megnémult csodálkozásában, hogy a barbárok isteneibõl mennyire hiányzik minden üzleti érzék. Szép Erippe azonban mindjárt föltalálta magát. Asszonyos könnyedséggel ütött az óriás vállára.

- Ej, hát ilyen keveset érek én az én gazdámnak, és ilyen könnyen elengedi leghûségesebb szolgálóját?

A vacsoránál, ahol szép Erippe szolgálta ki mindkettõjüket, hol az új férje, hol a volt gazdája mögött állva, ki-derült, hogy helyénvaló ez az enyelgõ hang. Szép Erippének nem volt rossz dolga a gallusnál, se kocsit nem húzatott, se malmot nem forgattatott vele, mint a többi rabnõvel, csak éppen a haja rendbentartását bízta rá. Márpedig az olyan szolgálat, tudhatja mindenki a borbélyáról, hogy egyszerre összekomáztatja az embereket.

Vacsora után a Csillagos Éjszaka saját hálókamráját engedte át a vendégnek, aki nem is nagyon kérette magát. Indulni akart elsõ kakasszóval, rövidre fogta a búcsúzást. A gazda szerencsés utat kívánt mind a kettõjüknek, megölelte a férjet, térdet hajtott az asszony elõtt, aki úrnõ lett a rabnõbõl.

- Nem hittem volna, hogy egy barbárban ennyi emberség legyen - nézett Xanthosz az asszony szemébe, ahogy egyedül maradtak.

Szép Erippe azonban durcásan megvonta a gömbölyû vállát.

- Én meg nem hittem volna, hogy egy miletoszi kereskedõ ilyen esztelenséget csináljon! Micsoda ostobaság volt ezer aranyat ígérned értem, mikor egész biztosan nincs is ennyi pénzed. Rá se merek gondolni, mi lett volna belõle, ha ez a medve szavadon fog.

Xanthosz halkan felkacagott.

- Még négyezer arany van a négy emberem bocskorában, mind neki szántam én azt. Van-e a világnak annyi kincse, amit oda ne adnék teérted!

- Csöndesebben, te legdrágább! - fogta be szép Erippe az ura száját.

Mikor aztán olyan csönd lett, hogy egyéb nesz se hallatszott a világon, mint Xanthosz horkolása, de az lármának is kiadósán, akkor szép Erippe kisuttyant az ura mellõl, besuttyant a gazdájához, elmondta neki, amit megtudott, és megkérdezte tõle, ennyi hûségért csak nem azzal fizet, hogy odaadja annak a toprongyos görögnek, aki többet nem kell se testének, se lelkének?

A barbár nem szólt semmit, csak megsimogatta szép Erippe aranyhaját, és megcsókolta ibolyakék szemét. S mire a kakas megszólalt, a miletoszi asszony hajszálai hegyével csiklandozta éberre az ura szemét.

- Hát nem akarsz velem hazaindulni, te álomszuszék?

Szép Erippét nem is lepte meg olyan nagyon, hogy a palota kapujában a barbár várta õket.

- Meggondoltam a dolgot - mondta ásítozva. - Elkísérlek benneteket a határig. Gyanús nekem ez a négy rabszolga.

Xanthosz elsápadt, szép Erippe mosolygott. A két hallgatag férfi közt õ vitte a szót egész a határig. Ott a félhomályban fehér kõ derengett.

- Megálljatok - dobbantott a Csillagos Éjszaka -, szerencsés utazási okért áldozatot akarok bemutatni az isteneknek.

Elkurjantotta magát, két szakállas druida fehér üszõt vezetett elõ a cserjék mögül.

- Fogd csak a kötelét - mondta szép Erippének, aki mosolyogva fogadott szót.

Az óriás pedig kirántotta a kardját, és úgy ütötte le a fejét szép Erippének, hogy az még a porban is mosolygott.

Xanthosz elüvöltötte magát, és ráugrott a gallusra, de az ellibbentette magától.

- Ide hallgass, jó ember - ölelte aztán magához, és odább rúgván szép Erippe fejetlen testét, elmondta a görögnek, hogy ki volt ez az asszony. Aztán megcsókolta mind a két arcát:

- Menj békével, testvér.

Miletoszi Xanthosz felnézett az égre, amelyen éppen úgy piroslott a hajnal, mint otthon.

- „És igaz értéke hajnalon tárul eléd” - morogta maga elé, ahogy megindult az úton, amely Massiliának vezet.

Ezt a történetet Parthenius kollégám írta el a filmírók elõl, az Erotika pathematában, ami annyit tesz, hogy Szerelem fájdalmai. A kolléga rabszolga volt Rómában, Miletosz vidékérõl került oda, és õ tanította görögre Vergiliust. Nem nehéz eltalálni, hogy szép Erippe történetét sokkal klasszikusabban írta meg, mint én.