Egy felelős bolondról

Pár esztendeje egy történeti regényhez kerestem adatokat, s a miliõ mûtanrendõri bejárása során akadtam rá Karafulára. A regényt a legnagyobb valószínûség szerint sohasem fogom megírni, de legalább Karafulát feltámasztom huszonnégy órára. Elõször azért, hogy hadd sajnálja az olvasó, milyen érdekes regénytõl esik el, másodszor azért, mert így jóváteszem, amit a regényben vétettem volna Karafula ellen. Ott tudniillik levágta volna a nyakát a párizsi hóhér vagy esetleg a budai. (Mert a szegény magyar író kétszer is meggondolja a mai világban, hogy idegenbe menjen-e azért, amit itthon is el lehet végeztetni.)

Pedig kár lett volna a Karafula fejéért, mert úgy nézem, õ volt kora legokosabb embere, amennyiben õ volt I. Ferenc francia királynak az udvari bolondja. Különben ez a derék úr is okos ember volt, mert õ meg az asszonyok bolondja volt, ami szintén nem utolsó foglalkozás, sõt királyoknál néminemûképpen közérdekû is, mert akkor kevesebb idejük van nekik veszedelmesebb bolondságokra.

Karafula, a neve szerint, alighanem olasz eredetû lehetett, és így nagy sérelem érte Troyes-t, mikor õt választotta udvari bolondjának a francia király. A középkorban ugyanis Troyes városának volt privilégium-levele arra, hogy õ legyen a francia királyok udvaribolond-szállítója, és a troyes-i bábák, ha egy-egy újszülöttet felfürösztöttek, bizonyosan azzal tették azt a boldog apa karjaiba, hogy ha az Isten megsegíti, lehet abból még udvari bolond is.

I. Ferenc azonban már modern uralkodó volt, és szeretett a maga feje után járni. Akkor ugyan inkább egy kis péklány után járt, mikor bevetõdött a roueni községházára, és szóba ereszkedett ott Karafulával, aki mint községi írnok már reggel nyolc órakor ott rágta a lúdtollat a kancellárián. Reggel nyolc órakor Rouenban is csak írnokokat lehetett találni a hivatalban, és így Ferenc király is csak a kancellistával cserélhetett eszmét a világ folyásáról. Többek közt megkérdezte tõle, hogy hogy vannak megelégedve a roueniak a polgármesterükkel.

- Szidják a vén tolvajt, mint a bokrot - vallotta õszintén Karafula, akinek sejtelme se volt róla, kiféle lehet az a nagyorrú jöttment, aki még a roueni polgármestert se ismeri. Õ aztán megismertette vele olyan alaposan, ahogy csak egy jólértesült írnoktól telik.

- Hû, de nagy lator lehet! - szörnyûlködött a király -, de hát mért nem tesznek ellene panaszt a királynál?

- A királynál? - legyintett az írnok. - Hiszen az még nagyobb lator, mint az én gazdám, az isten tüze égetné meg mind a kettõjüket!

Erre aztán a király se kívánt több õszinte szót hallani, Karafula is visszagörnyedt a munkába, s csak akkor ütötte fel a fejét, mikor kipattant az ajtó, s begurult rajta a polgármester a községi tanáccsal.

- Sire, alázatos hódolatunkat tesszük lábaihoz - lihegte a maître.

De már akkor Karafula is észbe kapott, odasomfordált a király mellé, s megrántva a zekéje ujját, azt súgta neki:

- Sire, amit mondtam, maradjon kettõnk közt, más úgyse hallotta, csak a jó Isten, az meg már úgyis régen tudja.

Mivel abban az idõben a fejedelmek sokkal büszkébbek voltak egy-egy jól sikerült udvari bolondra, mint egy-egy jeles kancellárra - igaz, hogy kancellárhoz könnyebb is volt jutni, mint bolondhoz -, Ferenc király úgy számított: jó vásárt csinál, ha Karafulát odaveszi az udvarába bolondnak. Úgy is lehetne mondani, hogy udvari igazmondónak fogadja föl, de hiszen egészen egyre megy a kettõ. A különbség csak annyi volt, hogy a bolondot legföljebb hátba ütötték azért, amibe a kancellárnak nyaka szakadt volna. (Hja, már akkor is tudták azt az igazságot, hogy quod licet bovi, non licet Jovi.)

Hát ami az igazmondást illeti, Karafula azt felelõs bolond korában is csakúgy gyakorolta, mint mikor a troyes-i maître de ville volt a principálisa. S bele is beszélt minden államügybe, akár kérdezték, akár nem.

- Nem gondolnád, hogy tán hivatalt cserélnénk? - mordult rá egyszer bosszúsan Ferenc. - Te lennél a király, én meg a bolondod, mi?

- Azt már nem! - tiltakozott erélyesen a bolond.

- Hogyhogy? - nevetett Ferenc. - Csak nem szégyellnél tán király lenni?

- Király lenni nem szégyellnék, de szégyellném, ha olyan bolondom lenne, mint te - magyarázta ki magát a csörgõsapkás államférfi.

Egyszer V. Károly arra kért engedelmet Ferenctõl, hogy Madridból francia földön keresztül mehessen haza Németországba. Ferenc mint Európa leggavallérabb lovagja, természetesen nemcsak a vízumot adta meg legnagyobb ellenségének, hanem a legpazarabb pompával készült fogadni. Az egész udvar csinosította magát a nagy dínomdánomra, csak a bolond ült mord képpel az egyik zugban, ölében a Bölcsek könyvével. Ez valami irgalmatlan nagy salabakter volt, amibe Karafula a körülötte történõ nagyúri ostobaságokat bejegyezte. A könyvet ismerte egész Párizs, természetesen a király is, aki éppen arra menvén, jókedvûen megkérdezte Karafulát:

- No komám, miféle új bolonddal gazdagodott a gyûjteményed?

- Károly császár õfelségével - felelt a bolond szárazon.

- Vigyázz a nyelvedre, hé! - dörrent rá a király.

- No igen, nem tudok nagyobb bolondot elképzelni, mint aki helyébe jön a legnagyobb ellenségének, és muzsikaszó mellett táncol bele a fogságba.

- Ejnye, te cudar! - hördült fel Ferenc. - Hát csak nem gondolod, hogy a francia király fogságba veti a vendégét?

- Bocsánat, sire - bókolt mélyen Karafula -, már ki is töröltem a császár nevét, és helyébe az önét írtam be, mert ön valóban sokkal nagyobb bolond.

Valami igazsága lehetett is neki, mert V. Károlyon nem fogott a lovagiasság, s a páviai csata után egy esztendeig fogságban tartotta Ferencet.

Természetes, hogy Karafulának sok volt az ellensége az udvarnál, de nem az aprószentek, hanem a fõméltóságok között.

Egyszer, ahogy Bourbon herceg, a gõgös connétable, a Louvre épülését nézegette, Karafula odaállt a jobb oldalára, és magyarázta neki, hogy a király mégiscsak figyelmes férj, akárki mit mond. Lám, most is a rossz lábú királynét helyezte el a földszinten, s a szeretõi lakosztályait rendezteti be az emeleten.

- Menj innét - fordított neki hátat a nagyúr -, nem szívelek bolondot a jobb oldalamon.

- De én igen - ugrott át Karafula a herceg bal oldalára, hogy most már az essen az õ jobbja felõl.

Annál jobban szerették a bolondot az udvar kezei-lábai, a kukták, a kertészlegények, az udvarseprõk, a teddide-szaladjoda cselédek. Ha egyebet nem is, legalább jó szót mindig adott nekik, s ügyes-bajos dolgaikban a király elõtt se sajnálta értük a jó szót.

Akkor is hozzáfordultak, mikor Ferenc elrendelte az elsõ létszámcsökkentést, amit ismer a történelem. Tömérdek pénzbe került a szüntelen építkezés, még többe az örökös háborúskodás, legtöbbe Étampes hercegnõ meg De Foix Franciska, meg a szép Feronières meg a még szebb Bourdaisière asszony. Csak a történelmileg nyilvántartott neveket említem, a mindenféle anonimáról nem beszélek, mert a nagy számokba én mindig bele szoktam zavarodni. Egyszóval a király belátta, hogy a csõdtõl csak a legnagyobb takarékosság mentheti meg. Ha már akkor divatban lett volna a fogpiszkáló, akkor bizonyosan azt törli a költségvetésbõl, így azonban csak a létszámot csökkentette. Természetesen nem a szépasszonyoknak mondott fel, se a sok csatát vesztett öreg tábornokoknak, se az aranyba-ezüstbe öltöztetett lovászmestereknek, asztalnokoknak, pohárnokoknak és egyéb udvari légyfogóknak - hanem csupa kis csiribiri ember került a Duprat kancellár B-listájára.

Kapkodtak a szegény proskribáltak fûhöz-fához, de csak a bolond szíve esett meg rajtuk.

Mivel éjjel-nappal szabad bejárása volt a királyhoz, egyszer korán reggel állított be a hálószobájába, nagy dérrel-durral, hat szobán keresztül fellökdösve a székeket.

- Hát tebeléd mi az ördög bújt? - nézett ki a király dühösen az ágy bíbor superlátjai közül.

- Hja, sire, nagy méreg ám az, mikor az ember haragszik - fújtatott mérgesen Karafula, belevágva magát egy bársonyhasú székbe.

- Hát aztán mért haragszol mester? - kérdezte Ferenc ásítozva.

- Képzelje, sire, Gudula, az öreg cselédem nagytakarítást rendezett.

- Az bizony elég nagy méreg.

- Ez még semmi, sire, hallgassa csak tovább. Nekiállt a vén szamár a lépcsõt súrolni, de úgy, hogy elõször a legalsót mosta fel, úgy haladt fölfelé, s mire fölért a legfelsõre, úgy végigcsurgatta dézsalével a tisztára mosott alsókat is, hogy most még rondábbak, mint azelõtt voltak. Hát hogy mer az nagytakarításba fogni, aki még annyit se tud, hogy a nagytakarítást felülrõl kell kezdeni? Nincs igazam, uram?

De e mellé a kérdés mellé már olyant kacsintott Karafula, hogy a királynak is el kellett magát nevetnie.

- Nagy bolond vagy te, Karafula, de megmentetted a barátaidat.

A csiribiri emberek helyett Étampes hercegnõt bocsátotta el a király az udvari szolgálatból. Igaz, hogy már akkor ötvenedik esztendejébe fordult a szépasszony.