Sose volt jó az a nagy sietség

Jean Bouret fiatal szatócs volt valami béarni faluban, mérte a pántlikát az asszonyoknak és a pálinkát a férfiaknak, imádta az Istent, és tisztelte a királyt, ami elég ritka dolog volt ebben az idõben Franciaországban. Mert XV. Lajos volt akkor a király, akit nehéz volt tisztelni, és nem volt könnyû imádni az Istent, akinek kegyelme a rothadtságnak ilyen tömegével töltötte be Szent Lajos királyi székét.

A szatócs azonban jámbor szívû ember volt, született megelégedõ, aki a pántlikának mindig csak a színét dicsérgette, és az életnek se tapogatta soha a fonákját.

- Minden úgy van jól, ahogy van - csitítgatta mosolyogva a meg-megvaduló parasztokat -, a fõ az, hogy kövér legyen az asszony, mert akkor gyõzi szoptatni a gyereket, és nem kell bele annyi kenyeret tömködni.

Olyan jó ember volt a szatócs, hogy menedéket adott még az adószedõnek is, mikor a parasztok azzal az istentelen szándékkal kergették végig a falun, hogy belefojtják az Adourba.

- Isten óvja a királyt! - nyitott neki ajtót Jean Bouret, akinek alázatos szíve a végrehajtóban is tisztelte az Isten kegyelmébõl való hatalom kisugárzását. S úgy vettette meg az elcsigázott embernek a saját ágyát a feleségével, mintha maga a király tévedt volna be hozzájuk, s fele annyi vizet öntött a pohár tejébe, mint a magáéba.

A végrehajtó hálás ember volt, s mikor másnap éjszaka elhagyta a falut, hogy dragonyosokat kérjen Toulouse-ból, egy levelet adott a szatócsnak.

- Eredj be ezzel Lyonba, jó ember, hogyha ráérsz, és vidd el arra a címre, amit ráírtam. Ott megkeresed az én nagybátyámat, aki selyemtakács, és a hozzám való emberségedért megtömi a zsákod selyemnyesedékkel, amivel te itt nagy vásárt csinálhatsz. Én pedig megígérem neked, hogy majd csak akkor hozom ide a dragonyosokat, mikor te már eladtad a portékádat. Mert ha én kaszáltatok elõbb, mint te, akkor neked itt egy szál széna se marad.

A szatócs még azon a hajnalon föltarisznyázta magát a lyoni útra, hiába akaszkodott a nyakába a felesége, hogy legalább egy hetet várjon még, mert õ úgy érzi, hogy akkor már mint apa indulhat útnak.

- Nem úgy lesz ez - nevetett boldogan Jean Bouret -, akkor kell belemarkolni a szerencse kötõjébe, mikor elénk tartja. Én majd csak a keresztelõre érek haza, de akkorra olyan selyempólyát hozok a fiadnak, amilyenben a bayonne-i Szent Szûz tartja az övét.

Azzal megcsókolta az asszonyt, igaz béarni módjára keresztet vetett neki a homlokára, a két szemére és a megáldott ölére, aztán fölült az öszvérére, és nekivágott a nagy útnak. A bayonne-i Madonna megõrizte minden bajtól, tizednapra szerencsésen megérkezett Lyonba, de mivel már rásötétedett, nem indult el az idegen városba a selyemtakácsot megkeresni, hanem megszállt egy városszéli fogadóban, ahol olcsón mérték a kosztot és a kvártélyt. Itt megette a kásalevesét, megitta az almaborát, aztán fölment a szobájába, hogy eltegye magát másnapra. Ahogy vetkõzni kezd, hallja, hogy nyílik és csapódik a mellette levõ szoba ajtaja, aztán beszélgetés szûrõdik át a vékony falon. Jean Bouret, mint afféle szatócs, kíváncsi természetû ember volt, egy-egy elejtett szóból a király nevét is kivette, azért odanyomta a fülét a vékony falra.

- Vállalta Damiens? - hallott egy kérdõ hangot.

- Rá esett a sors - felelte egy másik hang. - Vagy õ öl, vagy õt ölik. Franciaországot meg kell menteni.

A szatócsnak a torkába szaladt a szíve. Szeretett volna cselekedni, de még jobban hozzátapadt a falhoz.

- Tõrrel?

- Az a legbiztosabb.

- Hol?

- Ahol éri. A ringyóinál legkönnyebb megtalálni.

Jean Bouret elnyújtott ásítást hallott, székek tologatását, ágyrecsegést, aztán csönd lett. Kitámolygott a havas udvarra, és elkezdett töprengeni. Biztos, hogy a királyt akarják megölni, mitévõ legyen? Ha lármát üt, magát keveri bajba, és mégse menti meg õfelségét. Ha okosan végzi a dolgát, megszabadul a király, és õbelõle nagy embert csinál.

Az ivóban még világosságot látott, félrehívta a kocsmárost. Kiket szállásolt az övével szomszéd szobába? A fogadós vállat vont, tudja is õ. Jómódú emberek lehetnek, mert nagyon gorombák voltak, mikor megérkeztek. De mért kérdezi az úr?

A szatócs nagyon ravasz akart lenni. Azt mondta, úgy vette ki a beszélgetésükbõl, hogy a spanyol király kémei, jó lenne õket szemmel tartani. A fogadós fanyalogva vakarta a tarkóját. Mit ártsa õ magát a királyok dolgába? Azokból õ meg nem él, mert azok nem õnála vesznek kvártélyt.

- De azért csak õriztesse reggelig az ajtójukat - erõsködött Jean Bouret -, vagy legalábbis addig, még én a rendõrinspektort elõkerítem.

Reggelre a rendõrinspektor elõ is került, de akkorára a két spanyol kémnek hûlt helye volt. A fogadós nagyot nézett, mikor számon kérték tõle a meglépett vendégeket. Mi köze neki hozzá, hogy hova lettek? Kifizették a számlájukat, és elmentek. Neki nem mondta senki, hogy kapaszkodjon a gallérjukba. Nem tudja, hogy ez az úr mit beszél, õt nem figyelmeztette semmire, alighanem álmodta az egészet az almabortól.

- Az bizony meglehet - nevetett a rendõrinspektor, és a szatócs is legjobbnak látta mentegetõdzni, és bocsánatot kérni. Még örült, hogy õ nem keveredett gyanúba, és elhatározta, hogy fölmegy Párizsba, magának a királynak tesz jelentést. Öszvérháton való megtételre azonban rosszallotta az utat, azért eladta az öszvért, és jegyet váltott magának a postakocsira.

- Hiszen visszafelé úgyis a magam négylovas batárján teszem meg az utat. Ha ugyan visszaereszt a király, és nem Bouret asszonyt hozatja fel az udvarhoz - számolgatta magában a jövendõt.

Azonban gazda nélkül számított, azaz hogy a király nélkül. Éppen karácsony napján érkezett meg Párizsba, s rögtön tisztába jött vele, hogy ezen a napon õvele senki szóba nem áll. Másnap megtudta azt is, hogy magafajtájú embert hétköznap se eresztenek a király elé.

- De ha valami nagyon nagy dolgot akarnék tudomására adni? - kérdezte a svájci gárdistát, aki másnapos hangulatban leereszkedett hozzá.

A svájci elnevette magát, és elkezdte dúdolni a friss chansont, amelynek szerzõjét épp akkor kerestette madame du Barry a titkos políciával:

Diane, Bacchus et Cythère
De ta vie abrêgent le cours...

- A király életérõl van szó - pirult el a szemérmes béarni.

- Az más, barátom - füttyentette el magát a zsoldos -, az Berryer úrra tartozik, ez a zug éppen oda visz az õ minisztériumába.

Berryer úr volt a rendõrminiszter, akit a király rendkívül nagyra becsült mint írót is. Tudniillik minden reggel õ foglalta írásba azokat a friss szerelmi pletykákat és kalandokat, amiket hajnalig összeszedett a rendõrség a fõurakról és dámákról. A rapportot mindig együtt szervírozták a felségnek a csokoládéjával; volt úgy, hogy a csokoládéhoz hozzá se nyúlt, de a jelentéseket mindig élvezte.

A rendõrminiszterhez, aki éppen a rapporton dolgozott, nem volt könnyû bejutni, de a falusi embert földúlt ábrázata mégis besegítette a nagyúr elé.

- Mit akarsz? - förmedt rá mérgesen.

- Uram, meg akarják ölni a királyt - nyöszörögte a szatócs.

- Kicsoda? - mosolygott gúnyosan Berryer úr, aki nem volt ijedõs ember, és különben is megszokta már a rémhíreket.

Ez a mosolygás egészen elvette az eszét a jó Bouretnek. Egyszerre kitörte a verejték, dörzsölgette a homlokát - hiába, nem tudja kimondani a gyilkos jelölt nevét.

- Dad... Did... nem, nem tudom most, pedig a nyelvemen forog a neve... Tõrrel öli meg! Esküszöm a bayonne-i szent szûzre! A lyoni fogadóban beszélték... A spanyol kémek... Igen, tudom már... Domi... mégse az volt... mindjárt csak...

A rendõrminiszternek megesett a szíve a dadogó emberen, barátságosan elküldte haza, hogy írja meg otthon, amit mondani akar, hátha úgy jobban szolgál az emlékezõtehetsége. Bouret szót is fogadott, elindult a szállására, mire hazaért, eszébe jutott neki a Damiens neve, mindjárt neki is veselkedett a jelentésnek, s írta reggelig, s nagyon szép volt tõle, hogy akkorára készen lett vele. Mert õ otthon csak krétával szokott írni, azzal is csak az ajtóra, oda is csak jeleket, amiket a francia akadémia bizonyosan druida-írásnak tartott volna. Mindegy az, majd elolvassa ezt õ maga a miniszternek.

Oda azonban nem eresztették többet, az írást elvette tõle valami scriba, be is vitte a miniszternek, de az csak azt üzente neki, hogy menjen dolgára, és ne ártsa magát a máséba, hanem örüljön, még szépen van. Az se ért semmit, hogy félóra múlva megint ott volt, és követelte, rögtön vigyék a miniszter elé, mert neki nagyon nevezetes mondanivalója van, a Három íjászhoz címzett fogadóban, ahol õ lakik, most szállt meg egy papformájú ember, és õ hallotta, hogy azt Damiens úrnak szólították.

Erre azután nemcsak kinevették, hanem ki is dobták, és megmondták neki, hogy ha még egyszer odatolakszik, akkor úgy beeresztik, hogy ki se eresztik többet.

Jean Bouret egyszerre kijózanodott, meg is haragudott, meg is szégyellte magát, mi köze neki a más dolgához, Berryer úr vigyázzon a királyára, ahogy tud, õ bizony hazamegy Béarnba keresztelõre, mégpedig gyalog, mert most már se öszvére, se pénzecskéje, az eleségét is majd úgy kell összekoldulni az úton.

Még nem ért el másfélnapi járásföldre, mikor Robert François Damiens, a hányt-vetett életû lakatos Versaillesban beleszúrta a kését a trianoni kastélyból kilépett francia királyba.

- Hopp, itt nagy baj van - sápadt el Berryer úr, mikor a hírt megjelentették neki. Nem a felségre gondolt, hanem a béarni szatócsra. Hiszen ha annak eljár a szája, és eldicsekszik vele fûnek-fának, hogy megmondta õ ezt elõre, akkor õ nem szerkeszt többet pikáns rapportokat a legkeresztényibb király õfelségének, hanem mehet pókokat szelídíteni a Bastille-ba.

Elsõ dolga volt a szatócs írásos jelentését tûzbe vetni, a második, kiküldeni fogdmegeit, hogy eredjenek a nyomába a piros képû béarninek a lyoni úton, és nála nélkül vissza ne térjenek.

Harmadnapra lefogták Jean Bouret istenfélõ és királytisztelõ francia polgárt, vason cipelték vissza Párizsba, és anélkül hogy kihallgatták volna, bedugták a Bastille-ba, a nagy bûnösök cellasorába, és ottfelejtették harminckét esztendeig. A nagy forradalom szabadította ki 1789-ben mint magával tehetetlen, vak és süket aggastyánt. Malesherbes, aki memoárjaiban följegyezte az esetet, azt mondja, Jean Bouret volt az egyetlen ember a világon, aki a Bastille pusztulását megsiratta, és nyöszörögve kérdezte fûtõl-fától, hogy hol lakjon õ ezután?