Egy cár, akit várnak

I. Miklós, a vas-cár, egyike volt a legboldogtalanabb embereknek. Egész életében fanatikusan kereste a nõi tisztaságot, de nem sok szerencsével. Mert ha szerencséje volt, akkor nem azt találta, amit keresett; ha meg rátalált, akkor nem volt szerencséje.

A rettegett zsarnok nem az az ember volt, akit magáért is meg lehetett volna szeretni, õ pedig olyan nõrõl álmodozott, aki nem keresi, hogy arkangyal-e vagy patkoló-kovács, csak a nyakába veti magát, hogy „te az enyém, én a tied, édes szívem, ásó, kapa válasszon el bennünket egymástól”.

Ilyen nõt azonban egész birodalmában nem talált a vas-cár, pedig már kezdett rozsdásodni, és a homloka már fölmagasodott a feje tetejéig. Még a cári udvar hölgyei is kezdtek már beteget jelenteni, ha a cár nagyon rajtuk felejtette a szemét. Volt olyan hercegnõ is, aki annak a napnak a reggelén szökött meg a kocsisával, amelyiknek az estéjére a cár ígérkezett be teára. Ilyenkor aztán nem tehetett egyebet a nagyúr, mint hogy példát statuált az erkölcsök védelmére. Vagyis Szibériába számûzte a férjet, „mert nem vigyázott jobban a feleségére”.

Annál nagyobb volt aztán szegény boldogtalan vas-cárnak az öröme, mikor egy esti sétáján a Néva-parton meglátott egy fiatal lányt, akit félreismerhetetlenül az ártatlanság glóriája ragyogott körül. Termete, mint az õzé, mozgása, mint a széllengette liliomé, szemében a mennyország tiszta kékje, kis sapkája alól úgy aranylott ki a haja, mint a szentek koronája. Csak azért nem vállalták volna az orosz templomok oltárképnek, mert ott az a szentek törvénye, hogy csak a csúnyát eresztik maguk közé.

De látnivaló volt, hogy a kislány egyelõre nem is erre a pályára készül: kottacsomót szorongatott a hóna alatt. Ha csak úgy játékosan lóbálta volna a kezében, az annyit jelentett volna, hogy úri kisasszony, jön a zongoraóráról, s örül, hogy megszabadult a fehér és fekete fogú szörnyetegtõl. De aki nagyon magához szorítja a kottákat, az bizonyosan abból él, hogy zongoraszelídítésre tanítja az úri kisasszonyokat. A cár nemcsak ezt állapította meg, hanem azt is, hogy végre megtalálta, amit egész életében keresett. Ez az az Istentõl neki rendelt ártatlanság, akivel egyszer minden férfi találkozik. Az ilyesmit megérzi az eltikkadt szív, mint gímszarvas a patakot.

- Jó estét, kisasszony - lépett oda a cár a lányhoz, szemébe húzván a tiszti sapkát, és összébb fogván magán a kerek gallért. Csak úgy ösztönös óvatosságból, mert a Nevszki-proszpekt nyüzsgésében senki se vetett ügyet a szürke katonatisztre, s legkevésbé a kislány sejtette, hogy a világ legnagyobb ura szalutál neki. Egy csöppet elpirult, de az csak a meglepett gyereklány szemérme volt. Különben tökéletes elfogulatlansággal mosolygott a cárra, aki egész életében csak riadt vagy szemérmetlen asszonyi mosolyokkal találkozott.

A kislány nem volt se ijedt, se kacér. Végtelen szerényen, de minden zavar nélkül felelgetett a tisztnek. Zongoraóráról jön, az apja német ember, nyelvmester volt, míg meg nem süketült, s most a szegényfertályban, a Sorokhovain utcában laknak, és abból élnek nagyon szûkösen, amit õ keres. A cár megkérdezte, hogy nem kompromittáló-e rá, ha egy idegen férfi csatlakozik hozzá - a lány imádandó együgyûséggel azt felelte, hogy inkább az volna jó, ha egész hazáig kísérné a kardos ember, mert õfeléjük nagyon sok a hamis kutya. A cár vérszemet kapott, és a Sorokhovain utca legelhagyatottabb háza kapujában megkérdezte a lányt, hogy nem kísérhetné-e föl a lakásába. A kislány egy pillanatig gondolkozott, azután megrázta a fejét. Nem, ma nem lehet, mert az apja már lefeküdt, hanem, ha beéri a tiszt úr káposztalevessel meg rántott hallal, akkor holnap ebben az órában szívesen látják vacsorára.

A cár hódolatteljesen kezet csókolt, és olyan boldogan vett búcsút a viszontlátásig, mint egy kadét, aki elõször találkozik a szerelemmel. Persze, egy cár sokkal hatásosabban ki tudja mutatni a hódolatát, mint egy kadét: másnap reggel pecérek jelentek meg a Sorokhovain utcában, mégpedig a pétervári rendõrfõnök vezetésével, és minden házból elhurcolták a kutyákat, senki se tudta, miért. Ugyan nem is kereste senki, mindenki örült, hogy nem az embereket hurcolták el, holott annyi erõvel azt is megtehették volna.

Esti harangszókor pedig a vas-cár szikár alakja suhant végig a megkutyátlanított utcán, a kopott szürke uniformisban. A rongyos házat könnyen megtalálta, hanem a harmadik emeletre már nehezen botorkált fel a sötét lépcsõház nyikorgó grádicsain. Az emeleten zárva minden ajtó, világítatlan minden ablak - csak a káposztaleves szaga szolgált kalauzul a lángoló nagyúrnak.

A szag egy pléhvel beszegezett konyhaajtóig vezette, idegesen zörgette meg a kilincset.

- No, ki az? - morogta egy mérges hang, s öreg asszonyarc kukkantott ki az ajtórésen. - Mit akarsz, batyuska?

- Itthon-e a tanár úr, matuska?

- Nincs, batyuska, eredj dolgodra - kaffogott az öreg szüle, és becsapta az ajtót.

A cár újra megverte a kilincset.

- Hát a kisasszony?

- Még most se mentél el, batyuska? - horkantott ki a házõrzõ. - Nem, a kisasszony sincs itthon. Senki sincs itthon. Én se vagyok itthon. Mondtam már, hogy eredj a pokolba.

A cár meghökkent. Õ ugyan mindenkihez goromba volt a világon, de õvele még senki sem gorombáskodott az életben. Egy darabig zavartan topogott a becsapott ajtó elõtt, de aztán harmadszor is csak bekopogtatott. Most azonban, ahogy nyílt az ajtó, mindjárt betolta rajta a vállát. A szüle azonban nagyot lökött rajta, õ is a vállával. A kezének nem vehette hasznát, mert abban egy megirdalt harcsaderekat szorongatott.

- Kívül tágas, batyuska. Mondtam már, hogy nincs itt semmi kereseted.

- Dehogyis nincs, matuska - furakodott tovább a cár -, hiszen engem várnak itt, te is nekem sütöd a harcsát.

- No, ezt eltaláltad, te szotyák! - kacagta el magát az öregasszony. - Ha te azt meghallod, hogy kit várunk mink, mindjárt belebújsz az egérlyukba.

- Kit vártok, matuskám, galambom? - évõdött a cár. - Csak nem a cárevicset várjátok káposztalevessel?

- Nem ám, batyuska, hanem az atyuskát, magát a cárt.

- A cárt? - verte ki a verejték a cár homlokát.

- Azt bizony - magyarázta a vén cseléd fülig vigyorodó szájjal. - Úgy beleszeretett a kisasszonykámba az este az utcán, hogy még kezet is csókolt neki, és azzal táncolt be a lelkecském az ajtón, hogy no dadus, mit szólsz hozzá, cárné lesz belõlem?

- Így mondta? - kérdezte gúnyosan a cár.

- Igenis így, batyuska - tette csípõre a kezét az asszony, büszkeségében azzal se törõdve, hogy mind összevérezi magát a hallal. - Tetszik, nem tetszik, mit szólsz hozzá?

- Azt szólom, hogy nem lesz cárné a kisasszonyodból, hanem megmarad annak, ami: ostoba libának. Én üzenem neki, a cár.

Másnap szigorú cári ukáz minden idegen zongoramestert kitiltott Pétervárról. Az orthodox történetírás föl is jegyezte a vas-cárról, hogy ezzel a rendelettel is a puritán orosz szellem védelmét célozta. Hogy mi rejlett a puritán orosz szellem mögött, az csak húsz évvel ezelõtt tudódott ki, amikor a cári levéltárból Szokolov hercegnõ egykorú emlékiratai napvilágra kerültek.