Mezei nagyhatalmak

A dolog egészen úgy kezdõdött, mint a világháború. Már annyiban, hogy a világháborút se akarta senki, csak úgy lett magától, mint a fûrészporból a bolha. Mink se hallottuk a végzet dübörgését, ahogy szürenkeztünk a borbélynál, és vártuk, hogy a mester munkába vegyen bennünket. Városon ezt nehéz kivárni, és ezért van a városokban életbeléptetve a juliánus és gregoriánus naptár mellett a borbélyidõszámítás is. Falun ilyesmirõl szó sincs, zúgolódással az officinában senki nem foglalkozik. A vasárnap délelõtt arra való, hogy a jó Isten osztozzon rajta a borbéllyal. Ugyan az elsõség a borbélyé, s a jó Istennek csak az jár, amit õ meghagy, de ez éppen istenfélelembõl történik. Mert a borbély senkinek se veti szemére, ha egy kicsit fölverte is a gaz a lelkét a múlt vasárnapi prédikáció óta, de már az nagy tiszteletlenség volna, ha az istenházába bevinné az ember az egyhetes szakállát. Mindjárt úgy érezné, mintha õrá nézne az aranysugaras istenszem a háromszögbõl:

- Hát te, te szõrmók, ember vagy-e te vagy kecske?

Aztán meg nem is olyan utolsó hely az a borbélymûhely, hogy ott tökéletes ember elunhatná magát. Jönnek-mennek a népek, hozzák-viszik a híreket, okosodhat azokból, akinek feje van hozzá. Ha énrajtam állna, addig ösztökélném Paul Boncour monsieur-t, míg csak ide nem járna borotválkozni. Elõször is, ha erre a mesterre bízná magát, mindjárt megtudná, hány a nyolc. Nemcsak a borotva hányná a szikrát, hanem az õ szeme is, s rögtön odaígérné hitét-lelkét MacDonaldnak és Mussolininek, csak még egyszer elszabadulhasson innét. Másodszor itt megtanulhatná, hogyan kell pörös felek közt igazságot tenni, még nagyon fogós kérdésekben is, mikor a nagyhatalmak már majdnem ölre mennek.

Itt van például a szalonna meg a paprika vitája. Az egyik nagyhatalom, András sógor nevezetû, azt állítja, hogy õ százesztendõs koráig elélne szalonnán, kenyéren. Noha ez az állítás hajaz egy kicsit ahhoz a napóleoni gondolathoz, hogy karddal és sonkával Kínáig is el lehetne menni, András nemigen formázza a nagy császárt. Föl lehet ugyan tenni, hogy így március vége felé Napóleon is nehezellette már a csizmát, sõt talán az is megesett vele, hogy mezítláb élte világát, ellenben az sehol sincs följegyezve, hogy Napóleon fejéhez akkora báránybõrsapka tartozott volna, mint az Andráséhoz. Ami pedig a lábfej és a sapkás fej közé esik, abból nagyon könnyû megállapítani, hogy András szenvedelme a szalonna iránt tisztán platonikus vonzalom. Hosszú, keszeg ember András, afféle szegény kertészember az ötödik dûlõbõl, ahol a krumpliban és répában tartózkodó kalóriával szokás megtölteni az oldalközt.

Azonban semmit se lehet tudni, mert íme, a másik nagyhatalom, Mihály sógor, aki négyökrös gazda az elsõ dûlõbõl, alacsony, kisded, barna ember, s az van a képére írva, hogy szalonnával szokott mosakodni és kolbásszal törülközni. S lám, a kis dudaember mégis óvást jelent be a húsevõ világnézet ellen.

- Szalonna? - legyint a kövér, tömzsi kezével. - Azt én a kezembe se vöszöm, hacsak csizmazsírozásra nem. Hanem a zöldpaprika, az ügön. Tízet is mögöszök belüle früstökre.

Szentgyörgyi tudós professzor úrra gondolok, aki most készül hódító világkörútra a paprika-vitamin érdekében. Jó lenne, ha becsomagolná az útra ezt a Mihály sógort is, akit legalább egy mázsa vitamin-kristály dagaszt.

A sovány ember azonban nem hagyja magát. Bizonykodik, hogy de csak a szalonna adja az erõt.

- Nono - erõsködik az elsõ dûlõ -, de a zöldpaprika tisztítja az észt. A gõze.

- A gõze? - mereszti a szemét a másik.

- Csakis. A gyomorban mögpárolódik, és fölszáll a fejbe.

- Mán akiébe - mosolyog az ötödik dûlõ.

- Nem mögyünk észért az ötödik dûlõbe - szisszen föl az elsõ dûlõ.

A tükörbõl nézem a két nagyhatalmat, mint érdektelen semleges, akinek nincs gyarmata se az elsõ dûlõben, se az ötödikben. A mester azonban szükségesnek látja közbelépni, mint döntõbíróság. Rám való tekintettel a mûvelt diplomácia nyelvét beszéli, ami meglepõen természetesen hat ilyen falusi borbélyszájból. Én ugyan jobban szeretném, ha valóban rám tekintene, és nem pemecselné a szappanhabot a számba, de azért ez se csorbítja a mûélvezetemet. Úgy gyönyörködöm a mester dialektikájában, mintha a Népszövetségben keverné a habot.

- Én mögmondom kegyetöknek, miben rejlik az ölégtétel. Helyhözzenek kegyetök éjszakára az ablakban egy kiló húsosszalonnát mög egy kiló zöldpaprikát olyan intelömmel, hogy csak az egyikre vannak rászabadítva a tolvajos népek. Ugyebár belátják, hogy az emböriség azt fogja ellopni, amelyik több élvezködést eszközöl?

Ennél bölcsebb döntést a világ legkitûnõbb jogtudósai se eszközölhetnének. A nagyhatalmak elismerik, hogy a mesternek jól fog az esze. Én már azt is tudom, hogy jobban fog, mint a borotvája. Örülök, mikor átengedhetem a széket az elsõ dûlõnek. Lefizetem a vértanúdíjat, és Istennek ajánlom a társaságot. De az ajtóból visszatérít a váratlan zuhogó tavaszi zápor. Leülök a lócára András sógor mellé, és leakasztom a szegrõl a tarka táblájú irodalmat. Kívülrõl idei kalendáriumnak látszik, de belülrõl magárjegyzék, annak is éppen húszesztendõs. Ahogy kinyitom, akkora tököt mutat az ábra, hogyha rágurulna az árnyékában legelõ disznócskára, nyomban kolbásszá nyomná az ártatlant. András sógor nem is állhatja meg szó nélkül.

- Ez is az ántivilágban löhetött még, mikor ekkora tökök termöttek.

Nekem mondja, de Mihály sógor felel meg rá, a borbélyhoz intézvén a szót. Szeretik a nagyhatalmak az ilyen közvetett feleselést.

- Hát termöttek az én földemön az õszön akkora tökök, tudja, hogy kiállításba löhetött volna ûket adni.

András sógor felém vág a szeme sarkával.

- Az elsõ dûlõben, tudja. Mert ott nem úgy van, mint szögény helyön. Ott szalonnával trágyázzák még a tököt is.

Mihály sógort elfutja a méreg. Pedig mikor borotva serceg az ember képén, akkor nem jó mérgeskedni. Megpirosodik a szappanhab a dudaember állán, ahogy hátraszegi a fejét.

- Hát ügön is. Az elsõ dûlõben akkora tökök nõttek taval, hogy az ötödik dûlõben még hordót se láttak akkorát.

Ez bizony már nyílt hadüzenet. De a keszeg nagyhatalmat nem lehet kihozni a sodrából. Mindössze a báránybõrsüveget mozgósítja egy kicsit följebb a szemöldökével.

- A kend földjin?

- A másén még nagyobb is terömhetött. Nem kérködésbül beszélök én. De ami az én földemön termött, azt se bírná mögemelni az olyan ötödik dûlõbeli gányó, mint kend.

A dudaembert szemlátomást fölfújta az indulat. Kinyitott két gombot a kislajbin, hogy szabadabban szedhesse a leffet. Az ötödik dûlõ megint lejjebb csúsztatta a sapkát, és rám nevetett a tenyere ellenzõje alól. Vigyázzak csak, hogy megcickézi õ a négyökröst!

- Ejnye, hejnye, hát osztán hogy nõhetött az a tök olyan csudanagyra?

A teljes kapituláció hangján föltett kérdésre a mester felelt. Úgy, mint tanulmányos férfiúhoz illik, aki követ is lehetne, ha a falusi nemzet ésszel élne.

- Ez a belterhes töktermelés, kéröm. Kögyed az illetékös.

Ez annyit jelentett, hogy most már András fogja vérét ontani az emberi civilizációért, amely megkívánja a borotválkozást, a markoláb vitte volna el, aki kitalálta. Az ötödik dûlõ átengedte magát a mesternek, Mihály pedig egy gyõztes nagyhatalom gõgjével eresztett egyet a nadrágszíjon.

- Hát én kitaníthatom kendöt, mert én nem vagyok rossz szívvel az ötödik dûlõhöz se. Mikor a tök akkora, mint egy jércetojás, akkor akasszon kend fölé egy úrikalapot, de olyant, amelyikön lyuk van, osztán azt öntse kend tele ciböre-levessel, az csöppenkint ráhull a tökinda tüvire, s ettül kendnél is úgy möghízik a tök, mint énnálam.

Ezt nagyon komolyan mondta a négyökrös, s csak az ajtóból fordult vissza a kegyelemdöféssel.

- A ciböre-levesért, azt hiszöm, nem köll kendtöknek a szomszédba mönni.

András sógor ádámcsutkája veszedelmesen izgett-mozgott a borotva alatt.

- Mögálljék csak kend! Szerettem vóna én azt a hírös tököt mögemelni!

- Hát ha mög akar kend szakadni, tûlem töheti.

- Mögvan még?

- Mög hát. Címörnek. Ugyan most mán mögapadt egy kicsit.

- No ugye, ódzik mán a kend bocskora?

- Az enyim nem. Éntûlem emelheti kend, ha mög akarja özvegyíteni az asszonyt.

- Minek való az a hiábavaló beszéd? Fogad kend, hogy mögemelöm vagy nem fogad?

- Egy literbe.

- Huncut, aki mögbáni.

A két nagyhatalom kezet adott egymásnak, én vágtam szét a kötést. Ezzel aztán jogot szereztem arra, hogy mint szemtanú tekinthessem föl a belterjes töktermelés diadalát az elsõ dûlõben.

Hát nagy barom tök volt, az bizonyos. Egyik fele sárga, a másik zöld csíkokkal tarkázott. Becsültem másfél akósra, ahogy ott meredezett a napon, elállva a bejárást a rossz szín ajtajában.

- Két ökör húzta ezt idáig a kukoricaföldrül, s kend egymaga ölég akar neki lönni? - csúfolódott Mihály egy cefre-csumiszoló dorongra támaszkodva.

- Micsoda? - vetette szét a két lábát András. - Hát ez az egész? Hát ez is tök?

- Az ám, cirógassa kend az ölibe!

- Én? - veselkedett neki a kertész a két hosszú karjával.

Igaz, hogy kidülledt a szeme, de azért fölemelte a tököt, úgy a térde magasságáig, s csak onnan huppantotta le, úgy, hogy egyszerre kétfelé repedt az elsõ dûlõ címere.

- Hû, az anyád! - villantotta rám huncutul a csókaszemét.

De csak egyet villant, mert akkor már koppant a fején a husáng, és az ötödik dûlõbeli ember véresen vágódott neki a tanya sarkának.

- Tökért tök! - mosolyodott el a másik, és elõkereste a baltát, hogy fölaprítsa vele a csúffá tett csodát.

András pedig, ha támolyogva is, de mégiscsak némi diadalérzettel vitte haza a véres fejét. Kicsit sajgott ugyan, de mégiscsak megmentette vele az ötödik dûlõ becsületét.

Nem õ volt az elsõ nagyhatalom, amelyik így járt.