Andalúzia csillaga,
vagy
a világ így megyen

A fürdõhelyen azon a nyáron sok volt a méltóságos úr és kevés a borravaló. Ez irányú tájékozódásomat a fõúrtól szereztem, aki megtisztelt azzal, hogy olykor leereszkedett szerény asztalomhoz az étterem sarkában, amely négy ajtón keresztül kapta az üdítõ szelet.

- Ugye, nincs ennél cúgosabb helyük? - tapogatództam a fõúrnál, igyekezve némi malíciát keverni a hangomba.

- El tetszett találni - vigyorgott rám barátságosan, aztán végigpillantotta rajtam gyakorlott szemét. - De, úgy látszik, uraságodnak az ilyesmi nem árt. Uraságod, nemdebár vándor méhésztanító?

- Ördöge van, hogy kitalálta - vigyorodtam rá vissza, s ezzel a fidélis hanggal végképp megvettem a szívét. Nem mondom, nem ütött hátba, csak a szemével veregette meg a vállamat, s biztosított róla, hogy egy pillanatra se nézett kormányfõtanácsosnak.

Minden jel azt mutatta, hogy ezt nem merõ hízelgésbõl mondta, s hogy a személyzet emberismeret dolgában nem maradt mögötte a fõúrnak. A sörömet csak harmadik rendelésre kaptam meg; mire az étlapot kisürgettem, akkorára már csak füstölt oldalas maradt rajta savanyú káposztával, ami nyár derekán igazán csak vándor méhészek által élvezhetõ; s a feketém fele mindig kilötykölõdött a csészealjba, mire szembesítették velem. De azt be kell ismernem, hogy nem a cukor szorította ki helyébõl a kávét.

Én azonban sohase szoktam zúgolódni sorsom ellen, s ez igazán mind nem bántott volna. Hanem az szíven talált, hogy az én asztalomat a virágdíszbõl is kisemmizték. Minden asztalon állt egy vadonatúj Altwien-váza, azokkal a strandkosztümös istennõkkel, akik koszorús bikákkal táncolják a klasszikus tangót, s a vázákba minden harmadnap friss petúniát raktak. Nekem nem jutott se váza, se virág.

Gondoltam, hogy elõterjesztést intézek a fõúrhoz, de idejében kigyúlt bennem az, amit Bacon az értelem száraz fényének nevez. A virágigénylés alapján esetleg költõnek néznek, s akkor még annyi becsületem se lesz, mint egy vándor méhésznek; mûiden spenótot énvelem etetnek meg.

Hát nem kértem virágot, hanem szereztem magamnak. Szedtem a csordajárásban egy nyaláb ökörfarkkórót. Gyönyörû, öles példányok voltak, nagy sárga csillagokkal, valóságos lobogó kéngyertyák. (Lehet is, hogy azok világítanak éjfélkor a csordajárás kísérteteinek, a hazajáró teheneknek. Mert hiszen egész logikus, hogy ha vannak hazajáró gulyások, akkor kell lenni tehénkísérteteknek is. Ezekrõl csak azért nem szokás beszélni, mert különben ezeket is lefoglalnák adóba. De hiába tagadták, a fürdõvendégek számára szerkesztett tej az én föltevésemet igazolja. Azt csak árnyék-tehenek hozhatják létre.)

A vadon virágait beállítottam a söröskriglimbe, megitattam vízzel - sajnos, csak azzal, ami a borban volt, mert tiszta vizet ilyen elõkelõ helyen röstell kérni az ember -, s megkértem a pikolót, hogy tûrje meg az asztalon õket.

- Krmássan - nyugtatott meg a gyerek elõírásosan. A vándorkabaréktól tanulta, hiszen a természet sokszor utánozza a mûvészetet.

Soha életemben még ilyen jól nem esett a füstölt oldalas savanyú káposztával, mint most. Éreztem, hogy egy pillanatra az érdeklõdés homlokterébe kerültem. A petúniás asztalok hölgyei mind az én asztalom vidámsárga virágcsillagait nézték.

- Kikaptunk ma uraságod miatt a méltóságos asszonytól - vágott a fõúr fizetéskor félszemével a tükörrel szemben álló nagy asztal felé -, hogy miért kap uraságod extra virágot. Mondtam, hogy uraságod bizonyosan maga hozta.

- Igen - vörösödtem el egy kicsit -, a várkertben szedtem.

- A várkertben? - állt meg a fõúr kezében a ceruza. - Uraságod? A várkertben?

- Hát persze - tértem magamhoz. - Iskolatársam volt valamikor a herceg.

Igazság szerint a nevét se nagyon tudtam a hercegnek. Csak azt hallottam róla, hogy valami olasz indigéna, aki nem barátkozik senkivel, s különös hóbortoknak él a magas kõfalakkal elzárt kastélyban, amelynek padlása bebalzsamozott kutya-tetemekkel van tele. Nemigen kellett attól félnem, hogy az excellenca meg fog hazudtolni.

- Persze, persze - tûnõdött el a fõúr, s most köszönte meg elõször a borravalót egy fejbiccentéssel.

A méltóságos asszonynak nagyon kecses járása volt, s mindig kilestem rá az újságom mögül, mikor elhaladt mellettem. Másnap azonban nagy meglepetés ért, mikor a lapot az arcom elé igazítottam. A méltóságos asszony hirtelen perdült egyet úgy, hogy az ernyõje hegye nekiütödjön az újságnak.

- Pardon, pardon - mondtuk egyszerre mind a ketten. A méltóságos asszony aztán mindjárt rátért a tárgyra.

- De bájos virága van a tanár úrnak. Ugyebár, ez orchidea?

- I... igen - nyeltem egyet. De csak azért, mert az elõkelõség mindig dadogóvá tesz. Azzal tisztában voltam, hogy egy várkertbõl nem kerülhet ki más virág, mint orchis. Fogtam az egész marék kórót, és a csepegõ szárakat belecsavartam az újságba.

- Parancsoljon, méltóságos asszonyom.

- Nagyon kedves - bólintott barátságosan -, de talán mégse fosztom meg tõle. Ilyen ritkaságtól.

- Ó, van ott több is, ahol ez termett - hajlongtam finom mosollyal. - Négy-öt grupp is tele van az Andalúzia csillagával.

- Úgy hívják? - csodálkozott el. - Hát nem orchidea?

- De igen. Csak, méltóztatik tudni, sokféle orchidea van. Ez az Andalúzia csillaga. Stella Vandalorum.

- Milyen bájos neve van!

A petúnia kidobódott az Altwien-vázából, és helyébe került az ökörfarkkóró. Én pedig, mikor másnap délben beállítottam a frissen szedett csokorral a csordajárásból, nem találtam az asztalomat a négy ajtó vidékén.

- Emide tettük - magyarázta kedvesen maga a fõnök. - Remélem, õméltóságáék közelében jobban kegyeskedik magát érezni.

Egészen jól remélte a fõnök úr. Õméltóságáék ugyan még nem vonultak be, de a jobb szomszédom addig is egy aranysörényû oroszlán volt, a bal szomszédom egy fekete párduc. Kénytelen vagyok a hasonlataimat az Andalúzia csillagához mérni, amelyet mindenféle fondorlatokkal elszeretetreméltóskodtak tõlem - mire az ételhordó bátorkodott figyelmembe ajánlani a borjúdiót uborkasalátával. A méltóságos asszony ugyan egy kicsit hûvösen biccentett, mikor észrevette, hogy a várkert orchideáiból másnak is juttattam, de én nem mutattam semmi megbánást. Elég hangosan suttogtam el a fekete párducnak valami szerelmi regényt búskomor barátomról, a hercegrõl. Talán ennek köszönhettem, hogy a méltóságos asszony elmenet megállt az asztalomnál, és alkalmat adott rá, hogy a méltóságos kisasszonnyal is kezet szoríthassak.

- Milyen egészen egzotikus illatú ez az Andalúzia csillaga - mártogatta az orrocskáját a molyhos csillagokba, míg egész sárga lett a poruktól.

Az ökörfarkkórónak valóban nagyon egzotikus illata van. A nép egyszerû gyermekei azért használják molyûzõ szernek. El is magyaráztam mindjárt, hogy ez a napsütötte damaszkuszi rétek illata. Onnan hozta a tüneményes virág magját Andalúziába a herceg valamelyik õse még a keresztesháborúkban.

Másnap külön tányéron vászonszalvétát szervíroztak az asztalomra. (Addig csak papírszalvétával honorálták társadalmi állásomat.) Egy hét múlva pertu voltam minden méltóságos úrral, és minden hölgynek én fejtettem meg az álmát freudi alapon.

A második hét végén búcsúebédet rendeztek a tiszteletemre. Éppen ideje volt, mert a csordajárást már rég letaroltam, s másfél órára kellett elkutyagolnom az Andalúzia csillagáért.

Természetesen a búcsúlakomán csupa ökörfarkkóróval volt terítve az asztal. A félig tréfás, félig megható búcsúztatót a méltóságos úr mondotta, gomblyukában ökörfarkkóróvirággal. Indítványára egyhangúlag kimondták, hogy jövõ nyáron megint találkozunk mint Andalúzia Csillaga Társaság.

Sokáig elfecsegtünk a fekete mellett, s utána utoljára kísértem el sétálni a méltóságos asszonyt. Szokatlanul elcsavarogtunk, s már a napszállat piroslott az arcunkon, mikor visszafordultunk. Megállt a szívem verése, mert észrevettem, hogy a dûlõút egy ökörfarkkórós parlagra kanyarodik.

- Tudja, mi az a zöld sugár? - próbáltam a méltóságos asszony figyelmét a naplementére terelni egy kétségbeesett optikai elõadással Jules Verne nyomán.

De lehetetlen volt meg nem látnia a napáldozat máglyafényében lobogó virággyertyákat.

- Ez szép - mutatott rájuk a méltóságos asszony, aztán hirtelen megállt. - Nini, nézze, hogy hasonlítanak ezek az Andalúzia csillagához!

- Hát igen, sárgák ezek is - néztem az órámat -, de ez csak közönséges gyom. Ökörfarkkórónak hívják.

- Nos, olyan is ez, mint a neve - fordult nevetve a méltóságos asszony a lemenõ nap felé. - Hallatlan, milyen otromba neveket tudnak kitalálni a virágaiknak ezek a parasztok.