Mit tud a vajz?

Hiszen majd kitudódik, mit tud a vajz, de elõbb tán annak kellene kitudódni, eszik-e vagy isszák azt a vajzot.

Nem, ilyesmi még soha nem történt vajzzal, még akkor se, mikor a háború vége diétás konyhára kapatta a vitézlõ embereket. Már olyanformán, hogy „ételem lóbul, italom tóbul”. A vajz azonban még akkor se nyert ilyen irányú alkalmazást. A vajzot se nem eszik, se nem isszák, csak ássák, ásóval. De csak akkor, ha van olyan bolond, aki fizet érte, és akit igazgató úrnak kell szólítani. De ha az igazgató úr nincs jelenlétben, akkor nem ássák a vajzot az ásóval, hanem összetörik vele, csak éppen a koponyáját tartják tiszteletben. No, nem éppen azért, mert a koponya a gondolatok elhagyott dómja, hanem inkább azért, mert a koponya a legcélirányosabb galambitató. Az alföldi nemzet úgy tudja, hogy amelyik galamb koponyából iszik, az nem megy el a háztól. Én meg ahogy az alföldi nemzetet ismerem, azt tartom, hogy az Attila koponyájából régen galambitatót csináltak a hun utódok. Ugyan az is lehel, hogy úrfélének a kezébe került, de azzal se igen járt jobban az Isten ostora, mert az meg mint hamutartót léptette a közérdek szolgálatába.

Ezekbõl az okos ember már tisztában van vele, mi az a vajz. Az a valóságos holttetem az, akit egy-kétezer évvel ezelõtt duggattak le dombos helyekre, partok oldalába, kit lovastól, kit cserépfazekastól, ugyan olyan is volt, fõrenden levõ, akire vadonatúj halmot hánytak, s még azt is jól rátaposták, hogy vissza ne jöjjön valahogy. (Azt hiszem, a fáraókra is ilyen kegyeletes szándékkal rakta a piramisokat az akkori lojalitás. De azért mindig visszajöttek a gézengúzok.) Persze az õsök egészen jól elszundikáltak az élõk lába alatt, küldözve föl nekik üzenetet a szívük porából, pipacsot, pimpimpárét, pipitérvirágot, és csak akkor néznek nagyot, mikor a malacka, mint a hazai régészet egyik legfontosabb tényezõje, kitúrja õket síri álmukból.

- Röf-röf - örül neki a malacka a leletnek, és megdöfögeti az ormányával, hogy ugyan csörög-e benne egy kis kukorica. Ez semmi esetre se szép vonás a malackától, és az idealizmus teljes hiányát mutatja az, hogy miután reményeiben csalatkozik, megvetéssel gungorgatja bele a koponyát a pocsolyába. Ezt a megjegyzést azonban halkan tegyük, hogy a malacka meg ne hallja, mert esetleg neki is lehet valami megfigyelése az emberrõl. A malacka ugyanis folytatni akarja régészeti stúdiumait, abba vetvén reménye horgonyát, hogy hátha mégiscsak akad egy kis giliszta vagy más földi féreg a domboldalban, azonban az ember éppen arra halad, vállán a nyitókapával, és meglátja a porhanyó földbõl kifehéredõ csontokat.

- Kuss, te! - suhogtatja a kapanyelet, mint a konkurrencia meg nem engedett eszközét, és most már õ folytatja a csontok szétturkálását. Rúg egyet a veres lapockán, szétkoppantja a karcsontot, a tenyerére téve nézegeti a térdkalácsot, mikor a másik ember átszól a kerítésen:

- Arany-e, szomszéd?

- Fene, aki öszi - mondja a gazda -, nem ögyéb ez, mint hótt embör.

A holt ember aztán az is marad mindaddig, míg tetemeit a civilizált világ híre nélkül veri az esõ, süti a nap, és mállasztja a szél. Magasabb sarzsi akkor lesz belõle, mikor valami becsületen kapó ember besúgja a dolgot a múzeumnak, és az igazgató úr képében megszállja a tanyát a kultúra réme. Azaz hogy kezdetben nem is olyan ijesztõ a rém, mert az igazgató úr huncut ember, és úgy forgatja magát, hogy az ördög se nézné ki belõle, milyen rosszban töri a fejét. Egy ital vizet kér mint szomjas vándor, megkérdi, milyen mély a kút, és hogy ugyan él-e még annak a mestere, mert nagy kár volna az olyan jeles emberért, ha végképp kilépett volna már a csizmából. Az adó felõl is érdeklõdik, az urakat is segít szidni, azt is megkérdezi, hány család van, s hogy hát ez a kis Rossz-András szereti-e a medvecukrot. De még azt is megteszi, hogy bemegy a házba, leül a padkára, kiveszi a bölcsõbõl a legkisebb szittyát, rápaskol ott, ahol leggömbölyûbb, és azt mondja neki, hogy „eszem a szented, de olyan vagy, mintha a száján köpött vóna ki az apád”. S mivel ebben a bókban az asszony megbecsülése is benne foglaltatik, az igazgató úr most már teljesen tökéletes embernek ítéltetik, megkínáltatik törkölypálinkával, és méltónak ítéltetik arra, hogy föltekintse az egész birodalmat. Az istállótól a kutyaólig és a lucernástól a dinnyeföldig. Eközben véletlenül meglátja a holt ember maradványait, de világért se állna meg mellettük, csak úgy ballagóban kérdezi:

- Hát ez? Tán szappanfõzés lesz?

- Á, dehogy - mondja a gazda, és érzõdik némi büszkeség a hangjában -, ez egy vajz.

- Vajz? - toppan meg az igazgató úr, aki most õszintén értetlen, de hamar föltalálja magát. - Volt maga katona?

- Hát hogyne. Mégpedig ténybeli. A Doberdõben, ötte volna mög a fene, aki ültette.

Az igazgató úr most már tisztában van a dologgal. Régebben hullámnak tisztelték a holt embert a homoki népek, ha urakkal beszéltek, és meg akarták mutatni, hogy tudnak õk az urak nyelvén is. Úgy látszik, mióta kijárták a háborút, azóta õk is haladnak a korral, és vajzzá finomították a csontvázat.

Már most mindegy, ha vajz, ha hullám, két hét óta a harmincadikat szedjük ki a nagy partból, és már a dudást is megtaláltuk köztük. Duda ugyan nem szolgál különös ismertetõ jeléül, mert csak kõbaltája van meg kalárisa kifúrott farkas-szemfogakból, és neki magának is olyan farkas-fogai vannak, hogy ha adóbevallási ívet kellene róla kitöltenem, én okvetlenül királynak írnám be foglalkozása szerint - akkor úgyse fizetne adót az istenadta. Ellenben a napszámosaim azt mondják, hogy ez csak dudás lehetett, mert még most is úgy félregörbíti a száját, mintha dudálna, s én hitelt adok nekik. Hiszen õk is elhiszik nekem, hogy ezek a vajzok ötezer évvel ezelõtt élték világukat, pedig én se igen tudnék bizonyítani. De hát, miért ne hinnénk egymásnak csak úgy emberségbõl is? Hiszen nem vagyunk mi diplomaták.

Eleinte ugyan egy kicsit vadaskodtak tõlem, de az csak azért volt, mert azt gondolták, hogy aranyat kerestetek velük, de nem akarom nekik megmondani. Hanem aztán megtértek, amikor látták, hogy jó nekem a cserépdarab is, a csontár is meg a kaszakõ is, amire én azt mondom, hogy balta. És számot írok mindenre, mércsikélem a vajzok hosszát-szélét, és skatulyába teszem még a pernyét is. Nini, kacsintottak össze fölöttem az apró tatárszemek, ahogy a gödrökben bujkáltam, hiszen nem huncut ez, csak bolond. Ilyennek is csak lenni kell, s jó is, hogy van, mert ehol, mennyi pénzt kifizetett már ebben a keserves világban. Aztán még nem is sietteti a munkát, nem töri az embert, inkább mindig azt hajtja:

- Lassan, lassan, emberek, csak a hegyivel szedegessék az ásónak a földet!

Nem, tegnapig csakugyan nem volt köztünk semmi viloncia, hanem tegnap délben beütött az ördög a határba. Ugyan abban se az ördög volt a hibás, hanem én.

Csak úgy köröm közül ebédeltem a papsajtvirágos árokparton, s ahogy becsattantom a bicskám, és összemarkolom a szalámibõrt, eszembe jut a Többsincs. Mármint az a kis fehér ebállat, amelyikkel tegnapelõtt a dûlõúton barátságot kötöttem. Elõször megvakkantott, arra én rámosolyogtam, és megkérdeztem tõle, hogy „hogy vagy Többsi?”, ami neki igen jóleshetett, lehet, hogy kis életében elõször mosolyogtak rá emberi szemek. Erre õ is elvigyorodott, kisgyerek nevetéssel, s addig ugrált a térdemre, míg meg nem veregettem a kócos kis fejét. Világos, hogy ez a legönzetlenebb szeretet volt a kis szõrmók részérõl, hiszen nem tudhatta, hogy én másnap szalámit fogok ebédelni, s talán azzal se sértem meg társadalmi helyzetét, ha fölteszem róla, hogy hírét se hallotta a szaláminak. De éppen az önzetlen szeretet érdemel jutalmat, ennélfogva elhatároztam, hogy fölkeresem kis pajtásomat, s megkérdem tõle, szimpatikusnak találja-e azt a kultúrát, amely a szalámit ajándékozta az emberiségnek.

Meg is találtam a négylábú szõrgombolyagot, meg is etettem, hancúroztunk is egy kicsit az õszibarackfák alatt, amik nem sajnálták tõlem gránátszirmaik esõjét, s talán tovább is elandalogtam a virágzáporban, mint szabad lett volna. Az embereim ezalatt új árkot kezdtek, s annyi cserepet kihánytak, hogy belesajgott a derekam a leltározásukba.

De egyszerre úgy pattantam fel, mint a tele gumiból való labda. Egy zöld rézmorzsát találtam a cserepek közt. Akkorát, mint egy kölesszem. De hát az is ezer esztendõ különbség! Hiszen ez akkor nem tiszta kõkor, hanem rézkor. Egy lépéssel közelebb a mához!

- Emberek, melyikük honnan dobta ezt ki?

Az emberek vonogatták a vállukat. A macska tudja, honnan való a rézköles. Ki látná meg az ilyen semmiséget?

Hát nagy patáliát csaptam. Lehordtam az egész társaságot, persze csak úgy magamban. De nyilván meglátszott rajtam, hogy haragszom. Én is elhallgattam, õk is. Napáldozatkor ott maradtam hanyatt fekve a gyepen. Máskor el szoktam õket kísérni a keresztdûlõig, s aközben tanítjuk egymást mindenféle szegényemberes tudományokra. Most meg se moccantam, pedig tudtam, hogy a hosszú szedelõdzésük békítési kísérlet. Még a „jó éjszakát” is csak nagyon foghegyrõl adtam vissza. Csak akkor szégyelltem meg magam, mikor lehajtott fejjel eltûntek a kanyarodónál.

Ma hetipiacos nap volt, sok tanyai kocsit kellett kerülgetni az autónak, kicsit késõbb értem ki a rendesnél. Már messzirõl láttam, hogy nagy a nyüzsgölõdés a halmon, egy seregben mind a nyolc emberem, s nagyon tanakszanak valamin.

Ahogy kiszállok az autóból, felém fordulnak mind a nyolcan. Süt az öröm az arcukról, elõlép az öreg Csonttörõ mint meghatalmazott követ és miniszter:

- Gyüjjön hamar! Nézze mög, mit tud ez a vajz.

- No, nézzük, mit tud a vajz?

A vajz fekszik a hátán, és barátságosan vigyorog, mintha õ is a bandába tartozna. A hóna alatt pedig szorongat egy hosszú bronzcsövet, amelynek gyönyörû kékes patinája van. Csakhogy a patinát a bronzcsõ nem kívül hordozza, hanem belül. Tudniillik a bronzcsõ egy szõlõpermetezõ edénynek a csöve, amelyikbe beleszáradt a gálic.

- Így találták? - kérdeztem komolyan.

- Így - mondják mind a nyolcan.

- A kékkõvel együtt?

- Hát ügön... Ahogy van... - mondják vontatva.

- A tanító úr szemétdombján?

- Nem, nem ott tanáltuk - mondja az öreg Csonttörõ. A többi már hallgat.

- Akkor hát lopták?

Erre már Csonttörõben is megáll az ütõ.

- Nem szégyellik magukat? - fordítok nekik hátat, és leguggolok a cserepekhez.

A meghatalmazott követ és miniszter megfogja a karomat. Egy kicsit haragosan nézek hátra, csak úgy a vállam felett.

- No?

- Nézze... igazgató úr... nem akartunk mink rosszat magának... Csak... hogy az este úgy szívire vötte... azt a kis réz-morzsát vagy mit... azt gondoltuk, hogy majd mögörül ennek a nagy darab réznek...

Bizonyisten jobban reszketett a szava, mint a nagyköveteknek, mikor a háborút proklamálták.