Mihály folyamatbatétele

Mihály, akit jelen pár sor írásomban a világ színe elé karoltatok, az átokházi pusztán lakik. Ugyan aki ránéz Mihályra, az magától is kitalálja, hogy ez nem lehet boldogházi ember, e Mihály nevû elem csak Átokházán tarthatja fönn a nemzetet. A bölcsek azt mondják, hogy az ember mindenütt azt a földet formázza, amelybõl vétetett s e tantétel igazolásául Mihályt mutogatni lehetne az egyetem földrajzi szemináriumában. Legföljebb azon lehetne eldisputálni, hogy Átokházát teremtette-e az Úristen Mihály számára, vagy Mihályt alkotta a szeretett puszta kedvéért. Én úgy képzelem, hogy ugyanazon perc ihlete termette meg õket. Persze ez régen lehetett, tán még a bronzkorszak elõtt is néhány százezer évvel. Akkoriban, mikor a teremtõ Isten elparancsolta innen a vizeket, és szárazföldet állított a helyükbe. Maga elé tétette az angyalokkal a világ nagy mappáját, és két ujja közül egy csipet homokot szórt arra a foltocskára, ahonnan legtökéletesebben eltakarodtak a vizek. Olyan tökéletesen, hogy még csak harmat képében sem jártak vissza többé.

- Legyen ezen a helyen tovább is tenger, de most már ne vízbõl, hanem homokból. Legyen annak folyása és örvénye, hullámzása és feneketlensége, és nõjön abból ki olyan ember, akinek egy-egy csöpp verejtékkel kelljen megkötni minden szem homokot.

És azóta jöttek-mentek a népek, de ezt a helyet mind Átokházának hívta a maga nyelvén. És mindig olyan Mihályok éltek rajta és temetkeztek bele, akik verejtékkel ragasztották össze a homokszemeket, és miután elverejtékezték életüket a homokban, csontjaiknak is benne vetettek ágyat. Mert az örökkévaló álom is csak itt esik jól ezeknek a Mihályoknak, akik szürkék és mégis aranycsillámosak, puhák és mégis sziklánál keményebbek, minden lábtól taposottak és mégis elpusztíthatatlanok. Olyanok õk, mint a homok, amirõl a tudatlan városi ember azt szokta mondani, hogy ej, de borzasztó nagy homok van itt. Ami olyan tökéletlen beszéd, hogy a Mihályok mindig megmosolyogják, és fölokosítják a gyönge felfogású városit, mondván:

- Nem nagy ez, uram, inkább igen apró, hanem sok.

Hát ennek a sok homoknak egyik szeme ez a bizonyos Mihály. Azonos azzal a másik Mihállyal, akinek italmérési engedélyt jártam ki a tavaszon, egy szóval se mondom, hogy önzetlenségi alapon. Nem vagyok én politikus, ennélfogva engem nem kötelez az önzetlenség. Üzleti szerzõdést kötöttünk Mihállyal, mint azon õsöknek a tulajdonosával, akik az õ udvara földjében tartózkodnak már vagy négyezer esztendeje. Mihály kötelezte magát, hogy megadja nekem az engedelmet ezen néhai Mihályok kiásatására, ha én megszerzem neki a magyar állam engedelmét arra, hogy õ mint bormérõ szolgálhassa a hon üdvét és a dûlõúton járó többi Mihályok testi szenvedelmét.

Megírtam én azt akkor, és akkor szerepelt Mihály elõször úri társaságban. Szerencse, hogy Mihály nem tudott róla, hogy milyen nagy urakkal cseresznyéztettem egy tálból, mert ha tudta volna, még megakadt volna a torkán a cseresznyemag, olyan szégyenlõs ember ez a Mihály. S mivel a nagy urakban, ha jól keressük, néha több az emberség, mint a kis urakban, Mihály megkapta a jusst az italméréshez, és én is megkaptam az õsökhöz.

Személyesen vittem ki a nagy hírt, ami sokkal boldogabbá tette Mihályt, mintha himmi-hummi grófi hivatalt vagy hercegi rangot kapott volna. Lelki szemei elõtt rögtön megjelent az új hivatás esztendõvégi zárószámadása és mérlege. Látta Misikén az új csizmácskát, Rozikán a meleg kendõt, Rózán az ördögbõrszoknyát, és hallotta vígan kornyikálni a két hízót a hozzájuk méltó ólban, amelynek még hídlása is lesz, ha az a nagyon jó Isten is úgy akarja.

- Hát egy kis áldomást, igazgató úr - sütött ki Mihály szemébõl a hála, és Róza munkába vette a kötõje sarkával a radnai poharat, amely mint a régi világból való búcsúfia foglalja el a díszhelyet a sublót közepén.

Régebbi tapasztalatból ismertem már a Mihály borát, amely a háromemberes márkájú italok közé tartozik. Tudniillik két embernek fogni kell a harmadikat, az ivót, hogy el ne szaladjon.

- Nem úgy lesz az, Mihály - hárítottam el magamtól a tisztességet. - Majd ha egyszer erre járnak azok a nagy urak, akik jót tettek magukkal, azokat becsülje meg a borával. Nekem nincs ebben a dologban semmi érdemem. Hanem inkább arról beszéljünk most már, kezdhetjük-e holnap az ásatást.

- Hát hogyne - tüsténkedett Mihály. Sõt õ maga is beáll a napszámosok közé, ha rossz néven nem veszem. Napszámot se kér, ingyen ajánlja magát, kocsiját is, lovát is. Mert ha már fölássuk az udvart, lehordana a partosából a laposba, javítani a földet.

- Nem úgy lesz az, Mihály - háláltam vissza a jó szándékot. - Nem fogadhatom el az ingyenmunkát. Mi itt a folyó napszám?

- Kettõnyolcvan, ugyan most van, aki hármat is megad.

- Nono, munkája válogatja. Amit én kívánok, abba nem törik csontja senkinek. Fogadjon nekem holnap reggelre hat embert kettõnyolcvanával. Maga beáll hetediknek. Nyolcadik lesz az iga, az is egy napszámot számít. Jó lesz-e így, Mihály?

Szó sincs róla, hogy ne lett volna jó. Ez is több egy deszkával a malacok számára emelendõ ólban. Ha az ilyen úrféle bolond, akkor nagyon bolond, de hát ilyennek is csak lenni kell.

A Mihály meglepetését harmadnapon követte az enyém. Nyavalyogtam aznap, nem mehettem ki az õsökhöz, átadtam az impériumot Kotormány Jánosnak, mint személyem körüli miniszternek. Meg a napszámokat is õrá bíztam, mert éppen szombat volt.

Megjön este a miniszterem, lerakja a paplanomra a bronz encsembencsemeket, leteszi az éjjeliszekrényre a napszámbankókat.

- Nem tudtam kiegyenlíteni a napszámbéli mikéntet - lógatta a fejét.

János rendes körülmények közt nem szokott a diplomaták nyelvén beszélni. Ha már õ arra vetemedik, akkor beütött az ördög a határba.

- No, mi a baj ?

- Mihállyal van a baj. Azt mondja neki négy napszám jár.

- Megkeveredett az az ember?

- Nem õ, hanem a szüle.

- A szüle? Hát az kicsoda?

- Az anyósa a Mihálynak. Az adta a motoszt a fejibe. Úgy számít a paraszt, hogy õ egy napszám, a kocsija a második, a két ló pedig a harmadik és negyedik.

- Két ló? Hiszen csak egy lova van a Mihálynak.

- Igen, de erre az alkalomra szerzett valahol még egy rossz lovat.

- Szóval Mihály nem vette fel a napszámot?

- Nem. Azt mondja, ha nem kapja meg, amit követel, jelentést tesz a panaszbíróságnak.

- No, majd én is ott leszek. De hát a többi napszámos? Azok is külön fölszámítják az ásót meg a lapátot?

- Nem, dehogy, csakhogy ki komája, ki sógora, ki kereszttestvére Mihálynak, és tartják vele az egyensúlyt a szolidaritásban.

Ebbõl a szép beszédbõl láttam, hogy János nagyon föl lehet háborodva, ha így elvesztette az egyensúlyt. Én is fölháborodtam, de az nekem jót szokott tenni. Most már tudtam, hogy azért van lázam, mert haragszom. Hétfõn reggel már én osztogattam a parancsot a Mihályék udvarán. Ment minden, mint a karikacsapás, egész héten keresztül. Az affér szóba se került szombat estig. Akkorra megvallattuk az egész udvart, az õsök ideadták, amijök volt, becsomagoltunk mindent, föl is rakattam a kocsira mindent, mert ami biztos, az biztos. Magam is beültem a sofõr mellé - s most hadd jöjjön a vihar.

Elõvettem a napszámos-listát, és szólítottam Mihályt.

- Magának ennyi, meg ennyi nap után ez jár - guberáltam ki a pénzét -, tegye el, csináltassa meg belõle a tetõt, mert láttam tegnap, hogy beázott a padlás, és az éjszaka is vizes szalmán kellett feküdni Rozikának. Aztán majd mehet pörösködni, Mihály, örülök is neki, az életben még sohasem volt pöröm, legalább majd ezt is megpróbálom.

- Neköm se volt, tekintetös úr - mondta Mihály csöndesen.

- No most, hallom, majd lesz. Hány tanút állítsak rá, Mihály, mi volt az egyezségünk?

- Egyet se, tekintetös úr. Mert nézze...

Nem mondhatom meg, mit akart velem nézetni Mihály, mert a csipkebokrok közül közénk littyent a szüle. Tudtam, hogy nem lehet más a kis öreg, olyan volt, mintha régi fametszetek máglyáiról szabadult volna el.

- Majd én mondom el, hallja - lökte odább az embert, s aszott kis kezével elkezdett hadonászni. - Én okosítottam föl ezt az illetõt, hogy mán csak mégse adhassuk egészen ingyönbe ezt a tömérdök kincsöket...

Félreszegte a nyakát, mint a káráló öreg bóbás tyúk, mikor fölnéz az emberre; nem lehetett rá haragudni.

- Kicsoda maga, szüle? - mosolyogtam rá.

- Az anyósa vagyok ennek az illetõnek - rántotta szorosabbra a kendõt az álla alatt, ahogy a kintvaló illemkódex rendeli bemutatkozáskor.

- Hát aztán ismerte-e maga Kálmán királyt?

Egy kicsit eltûnõdött, aztán megrázta a fejét.

- Nem vélök rá, hogy járt volna erre.

- Nem, én se hiszem - ráztam meg én is a fejem. - Tudja, ez volt az a király, aki törvénybe adta, hogy boszorkányok nincsenek.

A komák, sógorok, keresztfiak vállán összekoccant az ásó a lapáttal. A népek nevettek. Akármilyen nehezemre esett, elõ kellett vennem a hivatalos hangot.

- No, odébb innen, szüle. Kend majd csak akkor beszéljen, ha kendet veszik föl a napszámba. Én nem kendet kérdezem, hanem ezt az illetõt: mondja meg, Mihály, hitire, nem az volt az egyességünk, hogy egy napszám jár magának, egy meg az iga után.

- Szórul szóra, tekintetös úr. Kész vagyok a törvény elõtt is tanúsítani.

- Mit? - vágtam az arcába a hangomat. - Azt, hogy maga ilyen semmi ember? Nem szégyenli magát, Mihály?

Lekussadt a feje. Alig értettem a szavát.

- Holtig szégyönlöm, tekintetös úr.

Meg kellett simogatni a megtért bárányt. Eléje tartottam a szivartárcám.

- No, gyújtsunk rá, Mihály, aztán felejtsük el. Csak azt ne felejtse el, hogy nem szabad ilyen kapzsinak lenni. Maga most azt gondolta, hogy nini, ez olyan úrféle, aki nagyon engedi magát nyírni, hát akkor ezt meg is lehet nyúzni. Látja, Mihály, maga most rosszabb volt az uraknál. Megmondom magának, ahogy van: nagyon rosszul esett. Igaz embernek gondoltam magát, s nem sajnálnék úgy száz pengõt, mint azt, hogy megcsalódtam magában.

A naptól kicserzett arcok nemigen tudnak elsápadni. Most még a szájaszéle is elfehéredett Mihálynak.

- Nem jól gondolja, tekintetös uram. Möghiggye, nem a pézért töttem.

- Nem, ugye?

- Nem. Egy óráig való életömre mondom itt mindönki elõtt. Ûk is tanúsíthatják, hogy csak a békességért töttem. Hogy a szüle csúfot ne tögyön belûlem.

Persze, az anyós, az „allmächtiges Weib”. Kerestem a szülét a szememmel, de már akkor nem volt ott. Alighanem õ ült fekete varjú képében a kútágas hegyibe. Így aztán csak tiszteletemet küldtem neki, miután az embereimnek kézhez adtam a porciójukat. Napszámból, cigarettából, emberségbõl. Kézfogásnál Mihály alig mert az ujjaimhoz érni. Lettyedt tenyerû urak módjára kezelt velem.

- Nincs harag, ugye? - pislogott ki a kalap alól.

- Erõ, egészség! - intettem vissza a férfiúnak, aki mindent a békességért tett. Mintha nem is célszerû szegény ember volna Átokházán, hanem valami nagymájú hogyishívjákcsak Genfben.

Telt-múlt az idõ, és Mihálynak színét se láttam hónapokig. Ugyan hónapok múlva se az övét láttam, hanem a Rózáét. Arra is alig ismertem rá, mikor bekeszegelt hozzám. Szent Isten, de megöregedett ez a menyecske, mióta nem láttam, mi érhette ezeket? - ezt gondoltam, de csak azt kérdeztem, mi jót hozott?

- Ezzel kedvesködnék a tekintetös úrnak, ha mög nem veti - tett elém egy kis füles kosarat. - Sült tök, ha mög nem veti.

- Jaj, dehogy - méltánylom a harminc kilométerrõl hozott figyelmet -, az éjszaka is ezzel álmodtam. Hanem mondja már, mi bajuk maguknak?

- Azt csak a szentségös Úristen tudja - sóhajtott keserveset, s mintha egy csöpp szemrehányással nézett volna rám. - Ugyan löhet, hogy maga is tudhassa. Az állami polgársággal van a baj, tudja.

Nem tudom én, honnan az ördögbõl tudnám. Bele is került vagy félórába, míg kihalászgattam a szavak árjából a tények morzsáit. Valami hivatalos írást kapott Mihály, pecsétes papírt, és abban az van, hogy igazolni kell az állami polgárságot.

- No, az még nem ördögi mesterség - nyugtattam meg az asszonyt.

- De van abba más is, az Isten lögyön irgalmas nekünk!

De ezt már olyan szívbéli kétségbeeséssel mondta Rozál, hogy meg kellett a vállát veregetnem.

- Ejnye, ejnye, hogy hagyhatja így el magát ilyen nagydarab asszony? No, mi van még abban az írásban?

- Hiszön az a borzasztó, hogy azt az égvilágért mög nem mondja Mihály. Csak öszi, marja magát, mintha az esze elmönt volna. Különösen, hogy így az ammenre értünk.

- Hogyhogy az ammenre?

- Hát mán péntökhöz két hétre letelik a hat hét. Addig köll öleget tönni az írásnak.

- Ügyvédnél jártak már vele?

- Nem - ingatta Róza a fejit -, még a régebbi szûvesködésért sincs kifizetve a prókátor. Mög aztat mondja Mihály, hogy szégyönletiben se mutatná mög senkinek azt az írást.

- Hm, hátha nekem megmutatná? Mit gondol, Róza? Ha kimennék magukhoz vasárnap? Róza megpirult egy kicsit.

- Nem köll kifárasztani magát a tekintetes úrnak. Inkább Mihály helyibe gyünne, ha mögkapja rá az engedélt.

- Engedélyt? Kitül?

- Hát a tekintetes úrtul. Ha nem tetszik mán rá bosszúsnak lönni. Akkor majd betisztölög, úgy löhet, még máma.

- Hát idebent van Mihály is?

- Nem, még nincs idebent, csak odakint van a folyosón. Nézögeti a Kossuthot mög a többi királyokat.

- Ejnye, ejnye, de tökéletlen emberek maguk. No hívja hamar az urát.

Mihálynak nem volt elég a hívás, egy kicsit húzni is kellett. De csak a küszöbömig. Ott kihúzta magát, és hátraszegett hüvelykujjával utasítást adott Rózának. Kifelé! Emberek dolga lesz itten, nem kell ide fehérnép.

Aztán megállt elõttem, ijedten is, dacosan is, s köszönés nélkül átnyújtotta a pecsétes írást.

- Itt van, nézze mög, ezt tötték velem. Hát ezt érdemöltem én a magyar állomtul?

Volt abban valami vad, keserû félelem, ahogy ezt a szót kimondta. Mostanában sokszor hallom én ezt gerendás szobákban és jegenyék alatt. Valahol a Volgán túl, az õshazánk körül van valami ördögimádó szekta, az mondhatja ki ezen a hangon a sorsát igazgató misztikus hatalom nevét.

De hát én nem vagyok magyar állam, és nem tettem Mihállyal semmi rosszat. Teljes léleknyugalommal néztem meg az írást. Sablonos hivatali nyomtatvány volt, amellyel Mihály fölszólíttatik, hogy magyar állampolgárságát hat hét alatt igazolja, különben folyamatba tétetik az eljárás a föltételesen megadott italmérési engedély megvonása iránt.

- Kis mise, nagy mise, nincs itt baj semmi se, Mihály - adtam vissza az írást, és vettem elõ a szivarosládát. - Azt csak be tudjuk bizonyítani, hogy maga magyar állampolgár. Tudja, a törvényt tisztelni kell.

Furcsállom ugyan a törvénytõl, hogy ennek a Mihálynak, aki együtt teremtõdött a magyar homokkal, bizonyítani kell, hogy õ nem patagóniai vagy libériai állampolgár, hanem valódilagos magyar állampolgár. Az is furcsa, hogy mikor a Doberdóra elvitték, akkor nem kérték tõle az állampolgársági bizonyítványt, aminthogy az adóhivatalban se mondják neki, hogy eridj a pokolba jó ember, az adóddal együtt, azt majd csak akkor fogadjuk el tõled, ha a belügyminiszter úr írást ád róla, hogy õ ismer téged, mint magyar állampolgárt. Azonban minek mondanék ilyeneket Mihálynak, mikor nekem az a honpolgári kötelességem, hogy õt a törvény tiszteletére lelkesítsem?

- Úgy? - tolta el Mihály a könyökével a mákonyos dobozt. - Hát én tisztöljem azt a törvényt, amelyik engöm folyamatba akar mártani, mikor én semmit se vétöttem?

- Mit akarnak magával? - bámultam rá.

Most aztán kitört Átokháza fiából a vulkán. Ráütött a hivatalos papírt szorító öklével az asztalra.

- Hát benne van az írásban, láthassa! Hogy engöm hat hét múlva folyamatba tösznek! Engömet, aki a légynek se vétöttem soha! Forduljon el a csillagos ég a halála óráján is attul, aki ilyesmikkel töszi csúffá a szögény embört! Inkább fogom az asszonyt mög a két gyerököt, oszt magam jószántábul nekimögyök velük a Tiszának, de azt nem engedöm senki istenfiának, hogy engöm folyamatba mártogasson! Érti-e, mögmondom magának szömibe!

Nem volt énnekem egy csöpp nevethetnékem se, míg hányta Mihály a füstöt meg a szikrát. Arra a gyötrelemre gondoltam, amely négy hétig marta ezt az együgyû embert. Az éjszakákra, amelyeken álmában vízbe mártogatták a csendõrök, és mikor fölébredt, olyan vizesen, hogy nem volt a testén tenyérnyi száraz, nem tudott többet elaludni az éber rettegéstõl. Ó, tudom én azt még gyerekkoromból, hazulról, hogy elállt a házunk szívverése hetekre, ha a bakter pecsétes írást adott be az ablakon. Pedig az csak adócédula volt, nem folyamatba mártogatás.

Megvártam, míg kiadja a mérgit, akkor vettem ki a végzést a kezibõl.

- Hallgasson ide, ember, majd én olvasom el. Érti már? Nem arról van itt szó, hogy maga tétetik folyamatba, hanem az eljárás. Az se folyamba, hanem folyamatba.

- Hát igön. Maguk úgy mondják, hogy folyam vagy folyamat. Mink mög csak úgy mondjuk, hogy a víz. Ha folyamvíz, akkor Tisza.

- Az - mondom -, de az se bizonyos. Látja, a maguk pulija is Tisza, mégse folyamvíz.

- No, az nem - mosolyodott el. - Nem is jó volna, ha az volna, mert éppen most fiadzott ötöt.

Most már lehetett vele okosan beszélni, mert mosolygott.

- Látja, Mihály, az ennek az írásnak az értelme, hogyha maga hat hét alatt be nem bizonyítja az állampolgárságát, akkor visszaveszik az engedélyt.

- Az van benne? - ámult el Mihály. - Így mög löhet érteni, de hát akkor mért nem így írják?

Vállat vontam. Én se tudhatok mindent. Bölcs emberek csinálják a törvényeket. Hátha azok azt tartják, hogy baj lenne abból, ha Átokházán is megértenék a törvényt.

Most már rágyújtott Mihály, és mire elment, egészen összetestvéresedtünk. Kézfogáskor azt mondja:

- Hanem azért, tudja, nem lött volna kár legalább a szülét mögmártani vagy háromszor a folyamatba, ott, ahol a legmélyebb.

De ezt már csak súgva mondta, mosolygó bajusza alól. Mert Róza, akit nem tudott megnyugtatni Kossuth meg a többi király, éppen ránk nyitotta az ajtót.