Cuci János nem hagyta magát

Cuci János célszerû szegényember Klárafalván. De olyan szegény, hogy még ragadványneve sincs. Nem ilyen Cuci vagy amolyan Cuci, csak Cuci, minden nélkül.

- Különös név ez a magáé - mondtam neki, mikor elõször kezet fogtam vele. - De legalább nem lehet összetéveszteni más emberével.

- Nem is idevaló nemzet vagyok én - magyarázta Cuci. - Csak bevándorlott. Az apám vándorolt be ide Klárára, mikor én még csak egy-két esztendõs voltam.

- Honnan vándoroltak be?

- Makóról.

Nem volt valami nagyon körülményes bevándorlás. Makó tizenöt kilométerre van ide. Három óra alatt bevándorolhatott az öreg Cuci. Pásztorember volt. A Gerlice báró juhait õrizgette. Egyszer délidõben elnyomta az álom egy kis halmon. Arra ébredt fel, hogy egy õsz, öreg ember hajlik fölé.

- Kelj föl, fiam - rázta meg a vállát. - Eredj máshova aludni, ez nem arra való hely.

Hogy mért nem arra való, nem mondta meg, Cuci pásztor pedig nem kérdezte. Örült neki, hogy továbbment az õsz, öreg ember, és nem tett vele semmi csúfságot.

Családi körben azonban mindig emlegette, hogy a körül a halom körül valami hiba lehet.

- De hát sok ilyen kitalálásuk volt a régi öregeknek - mondta Cuci János bizonyos szkepticizmussal, amikor elbeszélte nekem a családi legendát. Nem akarta megbántani az apja emlékét, de restellte volna, ha azt hiszem, hogy õ is olyan régifajta öreg.

- Sok mindenféle halmon aludtam én Sztarizombortól a Doberdóig, de nekem sohase jelent meg az õsz, öreg ember.

A Cuci Jánosok szemét jobban kinyitotta négy esztendõ, mint azelõtt a régi öregekét négyszáz.

Cuci János a munkanélküliek létszámába tartozott akkor, mikor elõször találkoztam vele a nyáron. Az aratásnak már utána voltunk, a cséplésnek még elõtte. Ráért nézelõdni a falu szélén, ahol kocsiderékszámra szedtük ki a diribdarab cserepeket a nagy partból. Nagyon csöndes szóval megkérdezte, hogy kellene-e még napszámos, és belenyugodott, mikor fejcsóválással mondtam neki nemet. Nem is lettem volna rá figyelmes, ha õ pártfogásába nem vesz engem. Jó négy kilométert kellett mennem a vasúti õrházig, magyaráztattam magamnak az utat az embereimmel, s akkor szólt közbe Cuci:

- Majd elvezetem én egy darabig az igazgató urat, úgyis arra van menésem.

- Hát egy pohár vizet találnék-e valahol, Cuci?

- Tessék, igazgató úr - nyitott ki Cuci egy kisajtót -, ez éppen a mi házunk. A kislány mindjárt elszalad az artézikútra, én meg addig megkeresem az igazgató úrnak a késnyelet.

- Micsoda késnyelet?

- Tapasztottam a Tóth Péterné házát, és ahogy csinálom a sarat, érzek valamit a lábammal. Megkeresem, hogy meg ne szúrjon, hát egy késnyél. Bronz vagy mi lehet, mert zöld szironyja van, itt hányódott az asztalfiában még a télen is, mindjárt elõkeresem.

Kicsit soká kellett keresni, mert az asztalfiából kivette a Péter gyerek, a Péter gyerek meg odavolt varjúfészket szedni, s mire az elõkerült, az én vonatom rég elfütyült. De megérte a késnyél, mert nem volt az késnyél soha, hanem igenis volt egy ritkaszép griffes szíjvég, amely másfélezer évvel ezelõtt valami hun-avar úr övszíján fityegett.

- No, Cuci - mondom nekividámodva -, mit adjak én ezért magának?

- Semmit se, igazgató úr - teszi hátra Cuci János mind a két kezét -, hiszen semmiség ez.

- Dehogy semmiség. Nekem többet ér, mintha színaranyból volna, de sima. Látja, ezt a griffes díszt még nem is láttam eddig semerre se. Ingyen én ezt el nem fogadhatom magától.

- Én meg pénzt nem fogadhatok el azért, ami nekem semmit se ér. Dolgoznom se kellett érte, véletlen találat.

Nem huzakodtam tovább Cuci Jánossal, a kislány meghozta a pohár vizet, annak adtam egy pengõt.

- No Isten megáldja, Cuci, majd megköszönöm én még ezt magának.

- Nincs azon mit köszönni - mosolygott Cuci -, inkább még a galárist is elõkeresem.

- Micsoda galárist?

- Tudja a manó, mibül van. Valami gyöngyféle, azt meg Deszken találtam, mikor a néném házát tapasztottam.

Kutatott-matatott asztalfiókban, ládafiában, de nem ért az semmit, még a gyerekeket meg nem ijesztette.

- Mindjárt agyonváglak benneteket, ha a galárist elõ nem kerítitek!

Erre aztán csak elõkerült a galáris, mégpedig a puli nyakából, ahová a kislány kötötte. Szép volt az ott nagyon, piros pántlikán a fekete szõr közt az opálos, kékesfehér nagy kalcedon-dió.

A puli nem mutatott semmi bánatot, mikor nyakdíszétõl megfosztottam a kultúra nevében. Meg is ígértem neki, hogy ha a múzeum kitömött puliját megeszi a moly vagy az a kendermagbogár, amit a jó Isten külön arra a célra teremtett, hogy a múzeumok keretén belül folytasson közgazdasági tevékenységet, akkor õt veszem be az üveg alá a magyar pulik képviseletében.

Cuci Jánosnak azonban nem ígérhettem semmit. Még csak azt se, hogy fölfogadom napszámosnak. A halomból, ahol dolgoztunk, kifogytak az õsök. Tóth Péter kocsikovács nem engedett be bennünket a grifftermõ krumpliföldjébe. Tovább kellett mennünk egy faluval. Cuci Jánossal jó egészséget kívántunk egymásnak.

Cuci János ma reggel beállított a hivatalos mûhelyembe. Másodmagával jött, egy vékonyképû fiatalemberrel. Egy kicsit el voltak fogódva, hogy beeresztették õket a sokablakos házba, de ahogy megláttak, igen bizodalmasan ragyogott rám a szemük.

- Megjöttünk, igazgató úr. Ha vélekszik még rám.

- Nem felejtem én el az ilyen rendes embert, Cuci János.

- Ez meg Molnár József. Falumbeli. Klárai.

- Tudom, rendes ember õ is. Napszámosom volt, igaz-e? - kezeltem a fiatal magyarral is. - Hát mi jót hoztak?

- Egy kis jóvátételt - nyúlt a kitlije zsebébe Cuci János, és kitett az asztalra egy bronzcsákányt. Frissen, földesen, szép zöld patináját nem barbárkodta le senki, még csak bicskaheggyel se kapart rajta próbát, hogy ugyan nem arany-e? - Te is add elõ, Jóska, amid van.

A fiatal gyufaskatulyákat szedett elõ a zsebébõl. Az egyikben két ezüstgyûrû volt, két ujjcsontocskával. A másikban István szent király ostyavékony dénárja ezüstbõl, de egészben. A harmadikban két pár fülönfüggõ karika. A negyedikben kis nyitott karika, aranyból. Az egyik vége felpödörítve, mint a gácsér farka. Úgy hívják ezt az ékszert, hogy hajkarika. Az avarok meg a régi magyarok ebbe fogták bele a befonott hajuk homlokba hulló tincsét, és eligazították a halántékukra, hogy ne elõgessen a szemüknek. Rendesen bronzból, ezüstbõl csinálták, az aranyból való ritkaság.

- Hát itt a jóvátétel - igazgatta elém Cuci János a skatulyákat. - Ez az elsõ sírból való, ez a harmadikból, ez a negyedikbõl, az aranykarika a hatodikból. A másodikban meg az ötödikben nem volt semmi, mert azok csak aprószentek sírjai voltak. Ötvenhét centisek.

- Megmérték, Cuci?

- Hát. Ahogy az igazgató úrtól láttam. Csak nekem nem volt colostokom, oszt csak úgy az ásónyelire jegyeztem rá bicskával a mélységet is meg a hosszúságot is. Azt azután a faluban meghitelesítettük a mértékkel.

- Most már mondja meg, hogy jutottak maguk ezekhez.

- Mondom, kérem. Ástuk. Jóvátételnek.

- Micsoda jóvátételnek? Mondja el, Cuci János.

Cuci János vallomását szóról szóra adom vissza.

- Olvastuk a Magyar Hírlap újságban, hogy igazgató úr fölmagasztalta a szõregieket. A Máder kéményseprõ urat meg a Sztojkov Dusánt. Ugyan nem is mink olvastuk, hanem a boltos említette nekünk, megkértük, hogy olvassa csak föl. Fölolvasta, csakugyan úgy volt megírva, ahogy elmondta. No, mondom ennek a Molnár Józsefnek, én nem hagyom magam, hát te hagyod-e? Azt mondta, õ se hagyja. No, ha te se hagyod, akkor fogjunk össze, karoljuk föl a magyar nemzetet. Mutassuk meg, hogy mink is csakúgy benne vagyunk a kultúrába, mint a Máder meg a Sztojkov. Majd szembesülünk az igazgató úrral, hogy Klára is van annyi, mint Szõreg. Hát tessék.

Három nap ástak négy helyen reggeltõl estig. Két partban nem találtak semmit. A harmadikban találták a bronzcsákányt. A negyedikben találták a nagy temetõt, Szent István király korából.

- Melyik halom ez, Cuci? Meg tudná mutatni a térképen?

- Meg. Ez a kicsike itt a kukutyini dûlõben, amelyiken az õsz, öreg ember azt mondta az édesatyámnak, hogy keressen más helyet, mert az nem alvásra való.

Cuci János, miután kezeimhez szolgáltatta a jóvátételt, még egyszer benyúlt a zsebbe.

- Ezt meg tessék a múzeumi felszerelésekhez tenni. Ezt odaszántam ajándékba - tett elém még egy kis papírcsomagot.

Kibontom a papírt, egy bicska van benne. Igen rendes, tülöknyelû bicska, szegény ember szalonnázó készsége.

- Nem értem, Cuci. Ki bicskája ez?

- Az enyém. Tavaly vettem a zombori búcsún két pengõért.

- Miért akarja ezt nekünk adni?

- Tudja, igazgató úr, nekünk nem volt olyan kis spatnink, amivel maguk szokták a csontvázakat feltisztítani. Csak úgy körömmel kapargattuk õket, de nagyon kemény volt a föld, nézze, mind letöredezett a körmöm. No, mondom Jóskának, ez így nem jó lesz, még elkeverünk valami apróságot, inkább elõveszem a bicskát. Az osztán szuperált is, de tudja Isten, azóta nem tudok vele kenyeret szegni. Hiszen tudom, hogy nincs abba semmi, a holt se más, mint az élõ, de azért mindig úgy megképzenek elõttem a tetemek, ha kenyeret vágok a bicskával. Hát csak tessék eltenni a szerszámos ládába a többihez.

- Mivel tartozom én maguknak mindezekért, Cuci?

- Ezért nem jár semmi. Ha majd bontatja igazgató úr a temetõt, és fölvesz bennünket napszámba, azt igen szépen megköszönjük. De ezt nem fizetségért tettük. Ez csak jóvátétel a magyar néptül. Hogy az se alábbvaló, mint a morva meg a szerb.

Erre csak nagy lélegzetvétel után lehetett megszólalni.

- De a bicska? Az már csak nem jóvátétel?

- Nem. Azt magán jószántambul adom ajándékba.

- De emléket csak adhatok érte? A magam bicskáját?

- Nagy tisztességnek fogadom.

Cuci János klárafalvi tapasztóemberrõl nem lehet több strófát írni, mert innen kezdve szomorúra fordulna a Das Lied vom braven Manne. Nem fogadhatom fel napszámosnak, mert nincs mibõl ásatni többet, s István szent király népének csontjait az eke vasa fogja széthányni. A nagy leépítéseknek a szegény kis magyar múzeumok az elsõ áldozatai; jobb errõl nem beszélni, mert vagy káromkodás lenne belõle, vagy fogcsikorgatás. Pedig én ezt a dalt himnusznak szántam Cuci Jánosról, aki nem hagyta magát, és bizonyságot tett róla, hogy nem halálra való fajta az övé.