A kirakat

Sokdolgú ember vagyok, nem is szájatátó természetû, azért az utcán én nemigen szoktam ácsorogni. Hanem ha játékosbolt elõtt visz el az utam, annak a kirakata elõtt mindig megállok. Elhitetem magammal, hogy a járkálás kívántatja meg velem ezt a kis pihenõt, pedig tisztában vagyok vele, hogy egész másról van itt szó.

Az én gyerekkorom úgy telt el, hogy még csak nem is láttam boltból került gyerekjátékot. Nem mondhatnám, hogy proletárgyerek voltam - a mi utcánkban, ahol én nevelkedtem, még tán ma se ismerik a proletár szót -, de a mi akkori szegénységünkhöz képest még a mai proletár is nábob. A Jézuska ugyan már akkor is tudta, mi az õ hivatala karácsony éjszakáján, de a mi házunkat mindig kifelejtette. (Nem tudom, azért-e, mert nem volt rajta házszám, vagy azért, mert olyan kicsi volt az ajtónk, hogy úgyse fért volna be rajta karácsonyfával.)

Elég az hozzá, hogy az én játékosládám az az árok volt, amelyik a házunk végében húzódott. Nyár derekáig ugyan tele volt szép zöld, békanyálas pocsolyavízzel, de mikor azt a kánikula kiszárította, sok mindenféle kincset lehetett ott találni. Fazékfület, kantafeneket, pipakupakot, cérnagurigát, üvegcserepet, mit. Egyszer egy üvegdugót is találtam, amely Ferenc Józsefet ábrázolta, s az öreg király képe nekem azóta mindig ebben a formában jelenik meg. Ez különösen kedves játékom volt, míg a fél feje le nem hasadt, akkor elcseréltem egy cserebogárért. Ezekbõl látnivaló, hogy játék dolgában az én gyerekkoromat nem nagyon kényeztette el a sors. Hát ezért ácsorgok én deres fejjel a játékosboltok elõtt; kárpótolom magam a játéktalan múltért. Persze, szégyenlem magam e miatt a tisztes koromhoz nem illõ bûnös szenvedélyem miatt, de hát a szenvedély ellen hiábavaló minden küzdelem. Ha én valami új játékot látok a kirakatban, akkor egy pillanatra mindig hosszúinges kisgyereknek érzem magam, és a szívemen nõtt fejfák alól mindig föltapsikol az öröm. Hát valamelyik délben, ahogy odaérek a játékosbolt elé, az andalgó-sarokra, látom ám, hogy a konkurrensek megelõztek. Két kimondhatatlan rongyos kislány áll a kirakat elõtt, a legfelsõ lépcsõn, a maszatos kis orruk rányomva az üvegre, amit már beharmatosított szájacskájuk forró lehelete a hideg esõben.

Egyik az egyik sarokban ágaskodik, másik a másikban, a mezítelen lábuk vörös, mint a cékla, de a hangjuk vidámtiszta, mint a rigóé.

- Úgy ám, de nekem négy babám van, neked meg csak három - mondja a nagyobb, aki már túl lehet az öt éven.

- Azám, de ne félj, az enyimeknek meg piros pántlika van a nyakában - vágja vissza a kisebb.

No, gondoltam magamban, ezekbõl a kis rongyélusokból se nézné ki az ember, hogy ennyi bábujok van. Az is lehet, hogy csak a szájuk jár. Hiszen a gyerekek borzasztó hazugok, majdnem olyanok, mint a felnõttek.

- Nekem két házam is van, osztán katonák is strázsálnak elõtte, oszt nemzetiszín masnijuk is van nekik - ezt megint a kicsi mondja, s most már kezdek észbekapni. Mert csakugyan látom magam is, hogy rózsaszín házacskák elõtt fából faragott katonák meredtkednek a kirakatban, szuronyosak, puskásak, kokárdásak - ej, de jó, hogy az az antant nem járatos erre, mindjárt leszereltetné õket, hogy fel ne borítsák az európai egyensúlyt.

Csakhogy már beszél a nagyobbka csöppség. Azzal szúrja szíven a másikat, hogy neki meg négy lova van, és azoknak farka is meg sörénye is.

- Nekem meg tehenem van, egy, kettõ, három... sok! - csattan fel diadalmasan a kicsi.

- Az se igaz ám - pöntyög a nagyobb -, mert csak két tehén a tied, a harmadik nem az.

- De igenis az - erõsködik a kicsi -, nem is adom neked, tudod-e?

A nagyobb odasomfordál a kicsihez, és taszít rajta egyet. - Hát látod-e, hogy az enyim, te béka!

A kicsi méregbe jön, és úgy könyököli oldalba a nagyot, hogy visszagurul a sarokba.

- Így ni - teszi a csípõje helyére a kezét a diadal gesztusával. - Most már a tehén mind az enyim, meg a ló is, meg a házak is, mert mind az én oldalamon vannak, tudod-e, oszt a te oldaladon meg nincs más, csak az a pisze baba.

És mikor megint a nagyobb taszítja vissza a kicsit, és körömmel, szikrázó szemmel esnek egymásnak, mint a vadmacskafiókok, akkor már tisztán látom, hogy ez a két istenszegénykéje elosztotta egymás közt a kirakatot innen az utcáról, hogy ami a jobboldalon van, azt az egyik nézheti, ami a balon, azt a másik. És most nekivadulva ki tudnák egymás szemét szedni azért az illúzióért, amelyik mind a kettõjüknek egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.

Arról aztán én nem tehetek, ha az emberi együgyûségnek ez a kis képe az olvasónak a magyar politikusokat juttatja eszébe, és egy kicsit talán az országot is, amely egyedülvaló szegénységében nem tudja mással mulatni magát, mint hogy hol beveri a szöget a kukoricamorzsolószékbe, hol kiszedi belõle. A politikusok pedig szikrázó szemmel, csattogó foggal, tépõ körömmel állnak a hatalom kirakata elõtt, és véresre marcangolják egymást az illúzióért, a látszatáért a hatalomnak, amely bent, az antant boltjában mindnyájunknak egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.