Hó-angyal

Nem bírtam halottak napján fölkeresni azt a két kis földbirtokot, amelynek egyharmada engem illet - egyik a szolnoki temetõben van, másik a félegyháziban. Nyavalyából, bajból úgy bevásároltam, hogy nem is tudom, mikor vihetem meg az adót a halottaimnak. Ahelyett teszem a fejfájukra ezt a történetet - érezzék belõle, hogy voltam én ott, ha ott nem jártam is.

Halottak estéjén összeverõdtünk néhányan, magamforma lefeléballagók, akiknek nem olyan messzi már a messzi. A halottakról beszélgettünk, a fehéredõ fejek óvatosságával, inkább a „nem tudom”, mint a „nem hiszem” jegyében. Hogy tudnak-e rólunk, és nyújtják-e felénk a kezüket? Õk kapaszkodnak-e mibelénk, vagy mink kapunk tõlük segítséget olyankor, mikor a véletlennek szoktunk hálálkodni, mert megmentett bennünket valami rossztól, amit elkerülhetetlennek láttunk, vagy az ölünkbe dobott valami jót, amit nem vártunk? Mi az a „véletlen”? Nem az az „ismeretlen isten”-e, akinek oltára elõtt elámult Szent Pál Phaleron kikötõjében, és az igazságot hirdette Theseus városának? Nem a halottak keze van-e benne azokban a „véletlenekben”, amelyek néha megfordítják sorsunkat?

A halk vitát nem döntötte el, de befejezte a történet, amelyet a szobrász mondott el, galambõsz hajával és kerek fehér szakállával, régi görög szobrászok hermáira emlékeztetõ öregember. A történet az õ története. Én azért mondom el a magam hangján, hogy legalább errõl rám ismerjenek azok, akiknek szántam.

Gyerekkoromban sohase gondoltam rá, hogy szobrász leszek. Azt se tudtam, mi az a szobrász. Sok mindenféle mester volt a városunkban, de ilyen nem. Se ilyen cifra szó a mi utcánkban nem volt járatos.

- Varjúnak varjú a fia - ez volt a szavajárása édesapámnak. S mivel õ takácsmester volt, én is annak indultam. Mindig ott sündörögtem a szövõszék körül, s óraszámra el tudtam hallgatni a kattogását. Addig, míg el nem aludtam rajta. Olyan édeseket nem is álmodok többé, mint ott lehetett, a szövõszék árnyékában.

Ötödik évemben lehettem, mikor utoljára szundikáltam a szövõszék mellett. A nagy csöndességre ébredtem föl. Apám ott ült a padon, egyik kezével fogta a vetélõt, másikkal a serkentõmadzagot, úgyhogy még csak nem is pillantott.

- Édesapám! - szólítottam meg egy kicsit zavarodottan.

Nem szólt, megfogtam a kezét. Hideg volt, mint a jég, s ahogy ijedten megrántottam, nagy koppanással esett ki belõle a vetélõ. Csodáltam, hogy nem hajolt le érte, és kiszóltam a konyhába édesanyámnak:

- Szülém, apám nyilván meghalt.

Különösebb ijedelem nélkül mondtam, mert nemigen tudtam még, mi az a halál, a mi házunkban nem járt addig. Azt hittem, az az egész, hogy az ember nyitott szemmel alszik.

Csak az anyám jajveszékelésére fakadtam sírva, s csak akkor szorult össze a szívem, mikor a koporsót kivittük a temetõbe. Haragudtam, hogy olyan mély gödörbe teszik, de azzal nyugtattam magamat, hogy másnap majd fölkaparom én ezt a sok földet a kis kapámmal.

Másnap azonban eljött értem a keresztapám, aki esztergályos volt, és elvitt õhozzájuk. Ott voltam egy hétig, és megtanultam csigát esztergályozni. Elhatároztam, hogy esztergályos leszek, és rá se gondoltam többet a temetõre.

Amikor megint hazavittek, nem ismertem rá a házunkra. Nem volt az udvarán kert, s annak a sarkában az a vadrózsabokor, amely kívül piros, belül sárga virágokat termett. Ilyent se láttam azóta csak itt egy budai kertben. Most az idén vágták ki, azt mondták, poloskaszaga van a virágjának. Pedig én úgy emlékszem rá, olyan jószagú virág nem volt több a világon.

A szövõszéket se találtam a szobában. Mosóláb terpeszkedett a sarokban, azon teknõ, a szoba tele gõzzel, a falakon csurgott a pára.

Elfúlt a lélegzetem, ahogy megszólaltam:

- Vissza akarok menni a szép házunkba.

Szülém letette a ruhát, amit öblögetett, a szívére szorított, és elmondta, hogy most már nincs szép házunk, kertünk, semmink se. Szegények vagyunk, mert a bank nem hagyott meg mást, csak engem neki és õt nekem.

- Akkor ki akarok menni az apámhoz! - toporzékoltam nekivadultan.

Sohase felejtem el, micsoda ijedelemmel szorított magához az anyám.

- Lelkem-gyermekem, akkor várd meg, míg kimosom ezt a kis ruhát, aztán majd együtt megyünk a temetõbe. Hátha találunk valami ma ásott sírt, amibe még nem költözött bele a lakó.

Azt nem egészen értettem, mit mond, de láttam, hogy ki vannak sírva a szemei. Hirtelen megsajnáltam. Nem emlegettem többet az apámat, és tájára se mentem a temetõnek.

Nagy nyomorúságunkban éldegéltünk vagy két esztendeig. Most már tudom, hogy nyomorúság volt, de akkor nem tudtam. Örültem annak, hogy az édesanyám mosóasszony, mert így mindig meleg volt nálunk, meg este is szivárványt lehetett látni a gyertya körül a sûrû vízpárától.

Föl is tettem magamban, hogy én is mosóember leszek, ha megnövök.

Bele is kellett ebbe a mesterségbe tanulnom, akár akartam, akár nem. Szülém elkezdett köhécselni, akkor úgy mondták ezt, száraz-betegség. Néha úgy erõt vett rajta a köhögés, hogy le kellett neki feküdni a lócára. Olyankor nem nagyon ügyes kezemmel én csavartam ki helyette a vizes ruhát.

Koromhoz képest - nyolcadikba fordultam már - túlságosan is ügyetlen voltam, s anyám üzletfelei, többnyire mesterlegények, nem akarták eleganciájukat a humanizmusnak feláldozni. Csak az öreg muzsikus cigányra mostam már, aki vak volt, vezetgetni kellett, annak már úgy is jó volt az ing, ahogy én helybenhagytam.

Fogyott a kenyerünk, mint a holdvilág, s anyám fogyott, mint a megszegett kenyér. Most már nem a lócán feküdt, hanem a szalmanyoszolyán bontotta el magának az ágyat. De úgy, hogy nekem is helyet csinált maga mellett.

- Gyere, kisfiam, melegítsük egymást egy kicsit.

Már akkor tudtam rettegni a haláltól, és éjszakára mindig odatoltam az ajtó elé a mosószéket, hogy a kaszás ember be ne tudjon jönni rajta. Ilyennek képzeltem, mert a halotti-társulat fekete lobogóján is így volt kihímezve ezüstbõl.

Nem ért semmit, a halál be tudott jönni máshol is. Tán a törött ablakon, tán a megrepedt falakon, de valahol csak belopódzott. Szülém odahúzott magához, utoljára megfésülte a kócos hajamat, megcsókolta a homlokomat, és azt mondta:

- Kisfiam, én most kimegyek édesapádhoz, de azért ne félj, sohase hagylak el. Most pedig tedd meg, amire kérlek, hívd a keresztanyádat. De ne szaladj, mert akkor megizzadsz, és mindjárt megfájósodik a torkod. Igaz, ha keresztanyád eljön veled, majd mutasd meg neki a ládafiában azt a barna papirost, és mondd meg neki, hogy ki ne hajítsa. Sárga-fehér cukor van benne, és neked csak avval hasznos a herbatea.

Mire visszaértünk keresztanyámmal, már este volt, és szülém lelke a csillagok közül integetett le rám.

- Ne félj, sohase hagylak el!

Látni nem láttam, de tudom, hogy ott van, és vigyáz rám, ahogy megígérte. Ez a hit meg is békített egy kicsit. A temetésen csak azért fakadtam sírva, mert az öregasszonyok is mind sírtak. A jó emberek, akik magukhoz vettek, nem gyõztek rajta csodálkozni, milyen nyugodt vagyok.

De egy hét múlva elhagyott a nyugalmam. Nem éreztem szülém magam körül, hát kimentem hozzá a temetõbe.

Zimankós téli nap volt, majd megvett a hideg, ahogy a behavazott homokosgödrök közt bukdácsoltam. Csurgott a könnyem, mire a szülém sírjára rátaláltam. A „nagy ágyat” az édesapámmal együtt vetették meg neki, s ahogy ráborultam a havas halomra, az õ szavát is hallottam:

- Ügyes gyerek vagy, hogy ki tudtál hozzánk jönni.

Persze csak cinegék bujkáltak a száraz csipkebokrokon, s csak a szél ütögette össze az ecetfák zúzmaracérnás ágait, én mégis hallgatódzva néztem körül. És nagyon megfájdult a szívem, mikor észrevettem, hogy körös-körül minden síron van kõ, csak az én szüleimén nincs.

Megakadt a szemem egy kis kõházon, amelyiknek kereszt volt a tetején. (Még akkor nem tudtam, hogy kriptának hívják az ilyent.) Fehér kõangyal állt az ajtajában, olyan, mint a templomban az oltár mellett, de ez a szájára tette az ujját, mint azt akarná mondani:

- Csitt! Idebent alszanak!

- Nini - gondoltam magamban -, ilyent én is tudnék csinálni.

S már akkor hempergettem, gyúrtam, formáztam a havat a sírunk felett, és nem éreztem semmi hideget. Inkább égett az arcom, kezem, mint a parázs, mire készen lett a térdeplõ hóangyal.

Akkor hangot hallottam a hátam mögött:

- Nézd csak, ez a kis kölyök kész szobrász.

A kripta gazdája volt, kereskedõ ember, aki a feleségével valami évforduló-napon látogatta meg a halottakat. Kivallatott, ki vagyok, mi vagyok, s neki köszönhettem, hogy tíz év múlva márványangyalt faraghattam a szüleim sírjára.

A halottak nélkül sohase lett volna belõlem szobrász.