Esteli dal Hajnal Matyikáról

Az Úristen a Lelkek Kertjében sétált, s valahonnan egy kis fehér lélek szállt rá a kezefejére. Olyan kicsi és olyan fehér, mint a gyermekfûlánc röpülõ bóbitája.

Noha az Úristen látta, hogy ez nem nagy nembõl való lélek, mégiscsak rámosolyodott a kis bóbitára, mert neki minden lélek egyformán kedves, akár melegházi lélek, akár csak olyan árokparti. Aztán ráfújt a kezefejére:

- Eredj le a földre, bóbita-lélek, s legyen ott belõled Hajnal Matyika.

Hogy mi végre teremtette a jó Isten ezt a Hajnal Matyikát, azt csak õ tudhatja. Talán valami titkos betût is íratott a homlokára, csillag alakút vagy keresztet formázót - Hajnal András azt nem látta meg, ugyan hiába is látta volna, mert nem volt írástudó ember. Õ csak azt vette észre, hogy a kicsinek homlokába nõtt haj van, mint a kis csikónak, s ezen a szíve is nevetett meg a szeme is.

- Kis csikóm, te! - dörgölte hozzá a bajuszát a ráncos kis archoz.

- Soká szalad még az, apja - szabadította ki a pólyát az apa kezébõl az anya.

- Nem vetök neki három esztendõt, hogy mán a talicska elõtt szalad - emelte föl a fejét Hajnal András, de nagyon büszkén. - Mög is varrom neki a hámot még ma.

Ha Hajnal András király lett volna, egy ezredet adott volna az egyórás fiának, és generálisruhát szánt volna neki háromesztendõs korára. De Hajnal András kubikos volt, és fantáziája nem ért tovább a talicskája kerekénél. Nagyon jó jelnek vette, mikor a gyerek elõször elvirdította magát.

- No, hát nem úgy csikorog, mint a taligakerék? Mondom én, hogy csikónak teremtötte ezt az Isten.

A kubikos nemzet nyelvén azt a gyereket hívják csikónak, aki a talicska elé van fogva, és segít azt húzni az apjának, mikor a gödörbõl kitalicskázza a földet a partnak támasztott deszkafeljáróhoz. A csikó leginkább csak a maga bõrébe van öltözve, de azonfölül hámot és nyaklót is visel. A mûvelt publikum Afrika-utazók könyveiben is lát ilyen képeket.

Mikor a csikó jelölt egyesztendõs lett, becsukták a téglagyárat, amelynek agyagjába Isten a kubikosok kenyerét rejtette. Gazdasági válság - irkálták az újságok; a fenének kellene megenni az urakat - mondták a kubikosok. Hajnal András nem nyilvánított véleményt semmilyen irányban, hanem a gyereket beleültette a talicskába, az iszákot rászíjazta az asszony hátára, s megindult világgá mint afféle szemes ember. A gyár keze-lába helyett a maga ura-gazdája lett. Önálló vállalkozó. Kikopván az agyagból, a homokon szolgálta az emberiség közjavát. Vándorolt a pusztákon, a tanyák közt és a szõlõkben, s ahol vermet ástak, falat vertek, halmokat hordtak le, vagy semlyékeket töltöttek fel, ott mindenütt szerencsét próbált. Igen olcsó ajánlattevõ volt, kenyeret, szalonnát kért magának meg az asszonynak, de szegény helyen a szalonnát is elengedte, ha megváltották egy csésze tejjel, a csikó jelölt istápolására. Az ugyan már a zöldhagymát is elcsámcsogta, meg a nyers sárgarépából is kicuppogta az édeset, de mégiscsak a tejecskét nyeldegélte legmohóbban. Az anya teje elapadt ugyan, de szoptatós asszonyok szíve sokszor megesett a kis bogáron, s ezt néha ráadásnak adták, máshol beszámították a napszámba. Duzzadt tõgyû kecskére is rászabadították néha az éhes kis szájat, s ha tehénistállóban éjszakáztak meg, akkor nem lehet letagadni, megesett, hogy megrövidítették a szopós borjút. De ezt Hajnal András mindig jóvátette, mert az ilyen helyen nagyobb lendülettel taposta a vályognak való sarat.

És Matyika, akiben hét határ asszonyainak és állatainak a teje vált hússá és vérré, úgy nekigömbölyödött, hogy meg lehetett volna rajzolni mintának a csecsemõvédelmi plakátokra. Gagyarászva, csérogva, víjjogva, a maga madárhangjainak örülve, úgy ült a talicskában, mint valami diadalszekéren, feleselve a kubikos trófeákkal, az ásóval, lapáttal, csákánnyal, amelyek lépten-nyomon összekoccantak a gübbenõs dûlõutakon.

- Ki rí? Ki rí? Ki rí? - kérdezte a talicskakerék, ahogy viaskodott a szétomló poszahomokkal.

Ez a kérdés ugyan nem nagyon illett egy diadalszekérhez, amely az élet elpusztíthatatlanságának szimbóluma gyanánt zötyögött a homokon, de azért nem volt indokolatlan, mert Hajnal Andrásné valóban el-elsírdogálta magát, ahogy meggörnyedt háttal cipelte az iszákot a családja után. Egy nagy kubikos-dinasztia sarjadéka volt õ, anyja, öreganyja, dédanyja mind a kubikos asszonyok rendes életét élte, reggeltõl estig vetette a téglát, este fõzte a lebbencslevest, éjszaka mosta a szennyest, foltozta a foltot - nem lehetett azt szívfájás nélkül megállni, hogy õ ilyen cigányéletre jutott.

De csak olyan nyilalló szívfájás volt ez, s mindjárt elmúlt, ha Matyika kidugta a fejét a trófeák közül, és rávigyorodott a szülõjére:

- Tu-tuccs!

- Rozmaringom, violám, pipi madaram - búgott vissza Hajnal Andrásné a nevetõ gerlicefiókra.

Mire Matyika kétesztendös lett, akkorra Hajnal András ingatlant szerzett magának, noha nem olyant, amit a statisztikai évkönyv a nemzeti vagyon gyarapodása gyanánt szokott elkönyvelni. Megegyezett egy emberséges gazdával, hogy lekubikolja a halmát, ha tíz esztendõre bérbeadja neki az udvara sarkát, a kutyaól meg a disznóól közt. Ott épített magának egy kis putrit a kubikos gyeptéglából, gaztetõt is csinált rá, s most már elmondhatta, hogy otthon van, hogy hazulról megy el munkába, és haza megy munka után.

Ettõl kezdve azonban nem sokat volt otthon Hajnal András. Elköhögõsödött, a köhögés rászoktatta az italra, s mentõl többet ivott, annál jobban köhögött. Elõször csak egy-két napra maradozott el, aztán egy-két hétig nem ment haza, egyszer aztán nyomaveszett egészen. A pusztabíró csendõrt küldött az asszonyért, s valami írásból felolvasta neki, hogy az urát kifogták a Tiszából, s itt meg itt már el is temették.

Özvegy Hajnal Andrásné egyszer-kétszer még álmodott a halottal, s az kezdetben azt jelentette, hogy olyankor egész napra megfájósodott a feje, de késõbb már csak esõt jelentett. Utoljára aztán elmúlt ez is. A halott beleunt a hazajárásba, s az élõ fáradt volt álmodni. Ha este elvágódott a szalmavacokra, hajnalig úgy feküdt, mint a holttetem. Matyika alig tudta felnyivákolni:

- Édösz, édösz... Keljön föl. Tenéjte töllene a séptezsembe.

Ha szûkösen is, mindig akadt egy kis kenyérke a Matyika szép-kezébe. Hála érte annak a nagyon jó Istennek, aki nemcsak magnóliát meg rózsát teremtett, hanem folyófüvet is, porcsint is, acatot is, ballangót is. Ezek az áldott virágok, amelyeknek a magját az Úristen bizonyosan külön angyalokkal szóratja el a tavaszi éjszakákon a tárt ölû mezõk felett, külön is rájuk parancsolván, hogy sokasodjanak és szaporodjanak. Mert mi lenne az özvegy Hajnal Andrásnéból, ha kigyomlálandó gazok nem teremnének a gazdagok földjén? Ezeknek köszönhetik a Matyikák, hogy minden áldott nap megkeres kerek ötven fillért az édesanyjuk, ami nagyon szép létfönntartási eszköze két ember életének, csak okosan kell vele bánni. Mert télire is csak félre kell valamit tenni meg az ünnepnapokra is, ha már annyiban elhibázta a teremtést az a nagyon jó Úristen, hogy ezeket se felejtette ki belõle. Mert ha jót akart volna tenni a szegény gyomláló asszonnyal, akkor több acatot és kevesebb ünnepet teremtett volna.

De ezt nem panaszul sóhajtotta az özvegy kubikosné, csak a lelkén könnyített vele, mikor senki se hallotta. Zokszóval senkinek terhére nem volt, igaz, hogy asszonyi tereferékbe se vegyült bele. Ha megállt egy-két percre a kezében az acatoló kés, az csak addig volt, míg kipillantott a pászta végére, a dûlõútra, ahol Matyika elhelyeztetett a nagy diófa alá, és oltalmába ajánltatott a sárgarigóknak. Ott óraszámra elüldögélt, hol a méhekkel döngicsélvén versenyt, hol a földi békákkal nézvén farkasszemet.

- Mit csinálsz, csikajom? - kiáltott oda neki az anyja, ha nagyon elcsöndesedett a gyerek. A válasz mindig ez volt:

- Matita dódoz, Matita dódoz.

S ilyenkor egy fadarabbal õ is úgy döfölte a földet, mint az acatolók.

S nem volt olyan napszámoslány vagy asszony, aki déli kenyerezéskor egy falatot ne dugott volna a Matyika piros szájába. Ki szalonnát, ki zöldpaprikát, ki hideg hajába fõtt krumplit, kinek hogy engedte a tehetsége. S mikor a kubikosné este batyuba kötötte a gyereket, hogy könnyebb legyen vinni, mindig összekaptak rajta a segítségek. S egész hazáig tele volt kacagással a dûlõút:

- Puttonyt vögyenek, puttonyt vögyenek!

Matyika már a negyedik esztendejébe fordult, mikor a szombat esti fürdetésnél egyszer azt vette észre az asszony, hogy a sima kis háton megakad a keze valami csomósodásban.

- Teremtõ szent Isten, mi lehet ez? - állt meg a szívverése.

Nézte a rossz kis petróleumlámpával, piros udvara nem volt a csomónak, kelés nem lehetett. Óvatosan megnyomogatta.

- Fáj-e, kis szívem?

- Nem fáj netöm - nevetett a gyerek -, mi fájna?

Az asszony egy kicsit megnyugodott. Az a gondolata támadt, hogy tán minden négyesztendõs gyereknek meg szokott csomósodni a háta. Vasárnap délután sorra kérdezte az asszonyokat, mit tudnak efelõl. Egyik se tapasztalt még ilyent. De mind tudott ellene valamit, ki szenteltvizet, ki ráolvasást.

Rákövetkezõ szombaton megint fürdetés volt. A csomó mintha meglappadt volna, fájni most se fájt, de a gyerek válla elõrekushadt, s nem bírta kiegyenesíteni a hátát. Másnap a fejét fájlalta, aztán a fülére jajgatott. Mikor a fülfájásból fülgennyedés lett, az asszony a hátára kapta a gyereket, és bevitte a faluba az orvoshoz.

Az orvos összevissza tapogatta, forgatta Matyikát, aztán írást adott az asszonynak.

- Menjen be vele a városba, ott majd megmutatják, hol van a klinika. A tanár uraknak adja oda ezt az írást. Lehet, hogy ottfogják a gyereket, úgy készítsen neki fehérnemût.

Mire hazaértek, az asszony halálraváltabb volt, mint a gyerek. De azért nem feküdt le egész éjszaka. Két inge volt, széthasogatta az egyiket, s abból fércelt a gyereknek fehérnemût. Hajnalban aztán fölrázta az ártatlant. Gondolta, jobb lesz a harmattal elindulni, így is dél lesz, mire beér a városba.

Hetipiacos nap volt, sok kocsi elhaladt mellette, de egyikre se hívták fel. Amelyiken ismerõs gazda ült, az, amikor beérte, elfordított fejjel nézte az eget, hogy ugyan lesz-e esõ. S csak akkor pislantott vissza félszemmel, mikor már meghaladta, hogy ugyan mivel cipekszik az a rongyos asszony?

A klinikán azonban jó szívvel voltak hozzá. Elvették tõle a gyereket, aki ugyan visított, mint a szívenszúrt malac, de amikor egy falovat adtak neki, mindjárt megbékült.

- Ne féljen semmit, jóasszony, van ugyan egy kis baj, de azért meggyógyítjuk a fiát. Fél esztendõ múlva úgy szalad, mint a csikó.

Azt is kinyilvánították, mi a baj. Csonttubarózsát vagy mit mondtak. Özvegy Hajnalné ebben egészen megnyugodott. Amelyik betegségnek ilyen szép virágneve van, arra bizonyosan van orvosság.

- Minden vasárnap meglátogathatja - veregették meg a vállát, s még az ingecskéket se fogadták el. Azt mondták, a klinikán ellátják azzal is.

Az elsõ vasárnap egy összemarék pipacsbimbóval állított be özvegy Hajnalné a klinikára. Annak a zsengéje kedves csemege a tanyai gyereknek.

Egy kicsit elszomorodott, mikor letétették vele a csemegét, és a lelkére kötötték, hogy ha bemén a gyerekhez, ne nagyon ugráltassa, mert gipszben fekszik, hogy kiegyenesedjen a kis háta.

Kicsit meghókult Matyika, de amúgy nem panaszkodott semmirõl. Inkább dicsekedett, hogy már verset is tanult. El is mondta mindjárt.

Jönd a lelte mindönnek
S én mödfelelet ennet.

- Öszöm a csöpp szádat - esett ki a könny Hajnalné szemébõl.

A hetedik vasárnap azt mondta neki a fõorvos, hogy most már más beteg gyerekeknek kell a hely, s Matyika akkor is meggyógyul, ha otthon ápolják, csak gipszágyban kell tartani.

- Minekünk csak szalmanyoszolyánk van - ijedt meg az asszony.

- Adunk mink mindent, ami kell - bátorította a fõorvos, s elmagyarázta neki, hogyan kell bánni a gipszkötéssel.

- Megértette, jó asszony?

- Mög, fölorvos úr, az Isten áldja mög a hozzámvaló jóságát - igyekezett elkapni az özvegy a megáldott kezet. S hogy az nem sikerült, föl akarta nyalábolni Matyikát gipszágyastól. S mikor rákiáltottak, hogy hova gondol, kocsi kell ennek, megtántorodott.

- Kocsi? Hát hol vönnék én kocsit?

Aztán fölcsillant a szeme.

- Ugyan a kubikos-talicskában hazatolhatom.

- Majd ezt is elintézzük, lelkem - ígérte a fõorvos.

S a maga autókocsiján vitette haza Matyikát a putriba. Még azt is megparancsolta a kocsisnak, ugyan az is úriember volt, hogy õ vigye be a karján Matyikát az ágyba.

Özvegy Hajnal Andrásné rákallantyúzta az ajtót Matyikára, mikor munkába ment, s keresztet vetett rá, úgy ajánlotta a radnai szent szûz oltalmába. Persze foganatosabb lett volna a keresztvetés, ha a Máriácska képe ott lett volna a falon, de csak a faráma volt ott, mert a Máriácska szent képét kirothasztotta belõle a penész.

Így se lett azért semmi baj, mert Matyika értelmes kis legény, s mozdulatlan, hanyatt fekve is el tudott mulatni. Az ablaknak csúfolt lyuk párkányára odaszállt egy madár. A madarat nem látni, csak a farkát billegeti be, s arról lehet találgatni, hogy cinege-e vagy szarka. Hosszúlábú kaszáspók iramlik végig a mellén. A szabad bal kezével kitépi a lábát, és elnézdegéli, hogy milyen soká kaszál az. A puli mérgesen ugat kint az udvaron. Vagy cigányt érez, vagy fináncot, ugyan melyik zörgeti majd meg az ajtót? A puli elhallgat, nem jött senki. Matyikának le-lecsukódik a szeme. Egy fecskefarkú pille bevágódik az ablakon, körülrepkedi a fejét, s majd kiveri a szemét. Bizonyosan lenvirágnak nézi a bolond. Az ágy végében valami zizereg a szalmában. Egér. Matyika már tudja, hogy mikor az elõjön, dél van. Bal kezével a feje alá nyúl, és elõveszi a kenyérkét. Morzsolgat belõle magának is meg az egérkének is. Aztán az egérke visszamegy a szalmába, Matyika pedig elkezdi csavargatni annak a rossz katonaköpönyegnek a gombját, ami a feje alá van gyûrve vánkosnak, ezen elalszik. Néha föl se ébred estig, akkor is csak arra, hogy édesanyja simogatja a fejét:

- Kis szívem, nézd-e, itt a jó tejecske.

Mert most tehéntartó gazdánál napszámoskodik özvegy Hajnalné, és tejbe kéri a fele napszámot.

Mégis a tej csinálta a veszedelmet. Egy nagy fekete kandúr beszokott a tejszagra, s úgy elszemtelenedett, hogy napközben is ki- s beugrált az ablaklyukon. Matyika egyszer arra ébredt fel, hogy viszi a macska a feje alól a kenyeret. Elfelejtkezett a bajáról, utánakapott a tolvajnak, s gipszkötésestül lefordult az ágyról.

- De csak elvöttem tûle - mutatta kérkedve a kis markába szorított kenyeret, mikor Hajnalné este fölszedte a földrõl. Addig arcra bukva feküdt ott. De a kenyeret nem eresztette el. Kemény legény ez a Hajnal Matyika, ha a hátgerincét elgörbítette is a csonttubarózsa.

A Krisztus hét sebére való hivatkozással szerzett kölcsönkocsin vitte be a gyereket a városba, de most nem akartak vele szóba állni a jó orvos urak, akik eddig úgy felkarolták.

- Maga nem anya, hanem gyermekgyilkos - mondták neki felháborodva -, hát így tudott az egyetlen gyerekére vigyázni? Megérdemelné, hogy rendõrkézre adjuk.

- Tögyék azt, nagyságos fölorvos urak - esett térdre özvegy Hajnal Andrásné -, csak a gyerökömnek fogják pártját. Ontsák ki a vérömet még ebben az órában, ha attul összeforr a csontja.

Nem ontották a vérét, nem adták rendõrkézre, mikor elmondta nekik az élete sorát. Megint ágyat vetettek Matyikának, s megbiztatták az asszonyt, hogy nem mondják föl neki a kvártélyt, míg föl nem gyógyul.

Két hét múlva idézõt kapott a faluházára. Írás jött a városból, hogy vegyék fogtomra özvegy Hajnal Andrásnét, van-e bizonyságlevele róla, hogy magyar honos volt az ura. Mert ha nem az volt, akkor mehet Matyikával oda, ahol a part szakad.

Csillagfényes este van, ahogy ezt a történetet eljajveszékeli nekem Hajnal András özvegye. Áldott békesség abban a világban, amit nem az ember teremtett. A pitypalattyok vernek, és hegedülnek a tücskök.

- Azt mondják, ott van a hiba, hogy az uram a Bácskában születött. Hát mit tudom én, hol születött. Nem értöm én ezt, kéröm. Hát hogyne lött volna magyar honos, mikor magyar embör volt, nem is tudott másképp. Hát aki kubikos, az nem magyar honos? Nem az én eszömhöz való ez. Hogy engömet azért tögyenek szöröncsétlenné, mert röndös, hitös uramtul szültem a gyermekömet? Ugye, ha rossz életû löttem volna, és orozva költ fattyat vetöttem volna az árokparton, akkor befogadnák a gyerökömet, és nem kérnék a bizonyságlevelet, hogy magyar honos volt-e az apja vagy se? Hol az az Isten, aki itt igazságot tösz?

Mit mondjak neki? Szavaljam Matyikával, hogy „rend a lelke mindennek”? Mondjam neki, hogy az Isten messze van, a csillagok fölött, és idelent fajvédelem van? Nem szólok semmit, mert nekem se eszemhez való dolog ez.