Levél Messzi Imriskének

Piros, pufók képû, boglyas hajú, nagy fejû parasztgyerek vagy te, Messzi Imriske. Az ilyen fejre szokta mondani a falusi kalapos, hogy ez a remek fej, mert ebbe sok ész belefér. (Igaz, hogy a kis fejre is tud kádenciát, mert okos kalapos a kis fejet is megbecsüli. Azt mondja rá, hogy az a jó fej, mert abban nem szalad szét az ész. Született diplomaták a kalaposok, kár, hogy az ország nem õrájuk bízza külsõ ügyeit-bajait.)

Szóval olyan parasztgyerek vagy, mint a többi, Imre fiam. Az életed idáig nem egészen tizenhárom esztendõre terjed. Azt mind kint töltötted a szegedi tanyán, a csorvai kapitányságban. Malacok közt, birkák közt, ürgék és bíbicek közt, távol a tudományoktól és egyéb világi huncutságoktól. Éppen úgy, mint a többi parasztgyerek.

Azaz, hogy mégse egészen úgy. Az apádnak, Messzi Pál gazd’uramnak egyszer valami sora volt idebent a városban. Behozott magával téged is, hogy hadd láss egy kis világot. Mert katonakorodig aztán, ha meg hagyja érni a fölséges Isten, vagy látsz többet várost, vagy se. Hiszen vannak a pusztamélyben kilencvenesztendõs emberek is, akik sohase látták még színét a kõbõl való városnak.

Messzi Pál tehát bejött Szegedre, és behozott téged is. Átvitt Újszegedre is. No, nem éppen fülemüleszót hallgatni, hanem mert deszkát akart venni a fûrészgyárban. Még õ a deszkát válogatta (mert nem politika ám az, ész kell hozzá), addig te elnézelõdtél a gyárban. Mint ahogy az efféle kis bamba gyerek szokott idegen helyen.

Meglett a deszkavásár, a deszkát kivitték Csorvára, s mire öreg Messzi Pál megszerkesztette belõle az ólat vagy górét, akkorra te, Imriske, faragtál a nyesedékfából egy kis fûrészgépet. Olyant, amilyent a gyárban láttál. Megvan benne minden az utolsó srófig. A hozzávaló szíjakat levágtad az „éds’atyád” tarisznyájáról. Gõzt persze nem foghattál bele, hanem csináltál neki olyan forgattyút, amilyen a kerekeskútnak van. S a fûrészgép úgy szuperál, hogy öröm nézni. Még azt a sikoltó-süvöltõ hangot is kiadja kicsiben, amivel az igazi gõzfûrész rémítgeti az ijedõs városi népet.

Nagyon megtetszett neked a faragójáték, Imriske. Kaptad magad, most meg már cséplõgépet barkácsoltál. Olyan bolond masinát, amilyen nyaranta szaladozik a tanyák közt nagyéhesen, s föleszi a tenger sok asztagot.

Megvan a famasinádnak mindene. Lokomobilja, dobja, kosara, szalmarázója, törekrostája, centrifugál-regulátora, tengelye, csapágya, fogaskereke, transzmissziós szíja. Azaz hogy a szíjjal egy kis baj volt: nem futotta már egészen a tarisznya. Hát mit csinál ilyenkor a kis kanász? Azt, amit a nagy hadvezérek: átcsoportosít. Ha a cséplõgéppel akarja magát mulatni, akkor leszedi a szíjat a fûrészgéprõl. (Ámbár hiszen ért ehhez, látod, az ilyen városi úrféle is, mint én vagyok. Volt nekem valaha szalmakalapom is, hordoztam is vagy három nyáron. De olyan bordában szõtték azt, hogy még akkor is szemet vetett rá a kisasszonylányom. Csinált belõle valódi kisasszony-kalapot. Ez aztán megviselte egy kicsit, úgyhogy a múlt nyárra már csak nagyságosasszony-kalapnak járta meg. Ezidénre azonban már nemigen maradt rajta emberi ábrázat, ennélfogva a nyáron megint én leszek benne nagyságos úr. A jövõ az Isten kezében van, s a tovább való átcsoportosításoknak õ a tudója. Lehet, hogy hármunknak egy kalapja a ti tanyátok ólja tetején fogja karrierjét befejezni mint párszárító, bár félek, hogy szüléd rosszallni fogja annak. De bízom az édesapádban, hogy meg fog emlékezni arról, úr létemre is milyen jó szóval voltam hozzátok, s ez javunkra billenti a mérleg serpenyõjét, amelyben egy marék új búza foglaltatik egy néhai úri kalappal szemben.)

Mert most már ismerem az egész famíliádat, Imriske fiam. Valamelyik adótiszt úr azt tanácsolta Messzi Pálnak, mutasson be téged a találmányoddal együtt nekem, aki már hazajöttem a ti Homokországotokból, hátha embert faragok belõled. Talán még az újságba is kiteszlek, s múzeumi üvegszekrénybe is kerülhetnek a munkáid, hogy szájukat tátogassák rá a világi népek vasárnaponta.

Hát beállítottatok hozzám, és sípolt a fûrészgép, szórta ki a szalmát magából a cséplõmasina, és akik néztük, végigborzongatta a lelkünket az öröm, hogy micsoda mechanikai lángelme lakik a te nagy fejedben, kis kanász. Mert hiszen fúr-farag a mi fajtánk mind, kieszel olyan borotvatokokat, hogy ember legyen, aki a nyitját megtalálja, csinál olyan virtus-faragásokat, amilyeneket semmilyen iparmûvészeti iskolában nem tanítanak: de mi az a te munkádhoz képest, Messzi Imriske! Micsoda szemed, micsoda felfogóképességed, micsoda technikus-készséged van neked, kis kanász! De hiszen nem kell azt a fajt félteni, amelyik a buckák közt is megtermi a zsenit!

...Az apád, Messzi Pál, értelmes képû, szép, magas ember, s nagyon csudálkozva néz rám, mikor azt mondom neki:

- Vétek volna ám az, jó ember, ha ez a gyerek elveszelõdne ott a pusztán.

- De hiszön nem veszelõdik az el, tekintetös úr, mert vigyáznak egymásra a malacokkal.

Egy kicsit elmén a kedvem, hogy nini, mégse olyan értelmes ez az én emberem, mint amilyent mutat.

- Tán nincs módjuk a taníttatásra? - kérdezem.

Az édesanyádat - szép, tisztesen öltözött, jóállású magyar asszony - nyilván szíven találta a kérdésem, mert nagyon fölkapta a fejét.

- Hát kéröm, afelõl nincs hiányosság, ha magunk szögényei vagyunk is; de az van benne, hogy nemigön szeretgetjük, ha a gyerök ilyenökbe avassa magát.

De azért mégiscsak fölvillant a szemében a büszkeség, mikor azt mondta:

- Csinált már ez, tudja, zsebórát is fából, úgyhogy járt, mikor csavarta. Ott hányódott-vetõdött egész télön a padkán, de a tavaszon oszt betüzeltem, hogy ne is lássam.

- Az, az - mondja komolyan Messzi Pál -, mert az a hiba, tudja, hogy nem szereti a gyerök a paraszti mestörségöt. Pedig lássa, mán mégiscsak az a mienk...

És most már mégiscsak azt mondom, Messzi Imriske, hogy nagyon értelmes ember a te apád, és neki van igaza, nem az adótiszt úrnak, aki azért küldött hozzám, hogy embert faragjak belõled, ami alatt õ nyilván azt érti, amit régebben úrnak neveztek. Hát én azt nem teszem, Imris. Nem vehetem a lelkemre, hogy megrontsam az életedet, és elvegyem tõled azt, amirõl a te bölcs apád azt mondja, hogy mégiscsak az a tietek.

Mert mi lenne belõled, ha kihoználak a malacaid és birkáid közül az emberek közé, a katángkórós és kutyatejes parlagról az aszfaltra, amely fölkátyúsodott és porzik, mint az országút, a palotasorok villany- és gázlámpái alá, amelyek esztendõk óta nem égnek? A buckák közül, amiket az Isten friss szelei söprögetnek, minek jönnél a szemetes utcákra, amiket senki se söpör? A kövér, gazdag, étellel, itallal töltözõ tanyát mért hagynád ott a lezüllött, rongyos, éhes városért? És piros képedet, ragyogó szemedet, amelyben nyílt ég és szabad mezõk örök szépségei tükrözõdnek, mért cserélnéd el városi fiatalok fakó arcával, fáradt szemével? Mire vihetnéd a mi tülekvõ, marakvó, egymás hegyin-hátán gázoló úri falkánkban? Lángész lennél? Kinevetnének, megtagadnának, fölfeszítenének. Szerény lennél? A bolondok fapénzével fizetnének ki. Élelmes lennél, makacs, furfangos, keménylábú, keménykönyökû, rúgni, furakodni tudó? Úri pozíciót verekednél ki magadnak, talán jó hírt is, egyetemi katedrát is - és rongyos lenne a cipõd, és közös lenne a szalmakalapod a fiaddal, lányoddal, feleségeddel, és elsápadnál a szíved gyökeréig, mikor olvasnád, milyen árat szabnak a búzának a te megtagadott véreid, és a halálos órád párnáján is átkoznád azt a percet, amelyikben otthagytad õket, és beálltál úrnak...

Maradj te csak a malackáid közt, Messzi Imriske, és vigyázzatok egymásra a szép sima ég alatt, a jó meleg napon, a libatoppos zöld gyepen. Ott olyan boldog emberré serdülhetsz, mint az édesapád meg a keresztapád meg az egész atyafiságod, amelynek tenyerében van a mi kenyerünk, és ha kinyitja a tenyerét, akkor eszünk, ha becsukja, akkor nem eszünk. Most még nem érted, kis buksi, hogy lehet ez, de mire megnõsz, majd megérted. És ha akkor lesz kedved az uradzáshoz, annak már lesz értelme. Akkor lehetsz pártelnök, lehetsz követ, exportálhatsz és börzézhetsz, és ha jól forgatod magad e világi életben, lehetsz félelmetes diktátor.

Akkor én már nagyon öreg ember leszek, Messzi Imriske, és félig megvakult a sok írástól, olvasástól. Emlékezz meg akkor róla, hogy milyen jó szívvel voltam hozzád életed keresztútján, és járj ki nekem egy ágyat a menházban. De - hogy szerénytelen legyek, amilyen magyar író nem szokott lenni - olyant, amelyikrõl a pipacsos, búzavirágos mezõkre látni, amelyekrõl én is a te korodban szakadtam el, Messzi Imriske, mert az én apám nem volt olyan bölcs ember, mint a tied.