Marika ünneplőbe tétele

I

Nem, azt nem lehet mondani, hogy Marika rossz gyerek volt, se rossz gyerek, se csúnya virág nincs a világon. Még a tulajdon édesanyja se találhatott Marikában egyéb hibát, mint hogy egy kicsit vadas volt, akár a padláson neveledett macskafiók. Nyilván karmolt volna is, ha simogató szándék kerülgeti, de Marikát sohase simogatta meg senki, még a tulajdon édesanyja se. Volt egy kis bátyja Marikának, Imrus nevezetû, fehér bõrû, mint a vakart hal, és kék szemû, mint a mosott égbolt. Azt még hétesztendõs korában is föl-fölkapta az anyja, ducolgatta a karján, és csókolta szemét-száját.

- Te hétszépség, te - kecsegett neki -, mintha csak a száján köpött volna ki az apád.

Marika még csak ötödik esztendejébe fordult, de neki sohase jutott az anyacsókból. Bogárszeme volt a kislánynak és kondorfekete haja, s már akkor is elforgatta tõle a fejét az anyja, mikor a teknõben ringatta. Mikor õ született, akkor már nem volt ura az édesanyjának, és Marika igazság szerint nem is született. Õ csak úgy lett, mint a vadrózsa a temetõ árkában. Orozva költ, apa nélkül, fekete szeplõnek és fekete hajúnak, és ezért nem tudott soha jó szívvel nézni rá az anyja.

Hiszen esett már meg ilyen mással is, nagyobb nembõl való fehérszeméllyel is, s ki nevetett, ki sírt rajta, kit milyennek teremtett az Isten. A Marika anyját olyannak teremtette, hogy õ szégyellte magát a halott ura elõtt. Máskülönben nem tartozott számadással senkinek, s nem is számoltatta senki. Nem forgolódott õ úri népek közt, csak magaformájúak közt, s azok tudják, hogy esendõ az ember.

II

A halott cselédember volt, s az elözvegyült Modolt kitették a kapásházból. Egy darabig hányódott-vetõdött, mint afféle napszámosasszony, ugyan a tapasztást is kitanulta, a kettõzés is kezire esett, s mindig akadt valami szárnyék, ahol meghúzódhatott a gyerekkel. Hol emberségbõl adták, hol arravaló nézvést, hogy Modol még szemrevaló asszony volt, s az ilyennek mindig kerül szánója. Mikor azonban a baj elérte, beleutált a cigányéletbe, s azt is felgondolta magában, hogy a két gyerek két nehéz kölönc lesz a kenyérkeresésben. Havibúcsúkor térden állva fogadta meg a fekete-Máriának, hogy megjobbítja az életét, ha megsegíti abban, hogy õ is a maga fészkében húzhassa meg magát a porontyaival, mint a nádi róka vagy a cinegemadár. Nem bánja õ, ha akkora lesz is, mint egy kutyaól, csak a maga gazdája lehessen benne, és becsukhassa az ajtaját garázda emberek elõl, akik gazdátlan jószágot látnak az özvegyasszonyban.

Mármost, ha a fekete-Mária nézette ki vele azt a fûtetejû kunyhót, amelyik a pusztai temetõ szélén gubbaszkodott, az nagyon különös gondolat volt a Szûzanyától, Mert a Szûzanya tudhatta, hogy az a düledezõ sárviskó a temetõcsõszé, azt pedig nem ok nélkül hívták Lator Andrásnak, noha a pusztabírónál Nagy András néven volt belajstromozva.

Nem afféle városi temetõcsõsz volt ez az András, aki abból él, hogy rendben tartja a halottakat. Andrásnak tizenkét hold volt a nevére telekkönyvelve; ugyan tizenhárom holdat örökölt, de az õ halmát nézte ki a szolgabíró, hogy abban legalkalmasabb a nagy ágyat megvetni azoknak a pusztaiaknak, akik kilépnek az élõk tartományából. András nem akart ujjat húzni a felsõbbséggel, eladta a halmát, de kikötötte, hogy a felsõbbség õt teszi meg temetõcsõsznek, és ezért száz pengõt fizet neki egy esztendõre. Továbbá vállalta azt is, hogy hajnalban, délben és este, meghúzza a temetõ harangját, mert valamibõl csak meg kell tudni a népeknek, mikor van ideje a keresztvetésnek és az Üdvözlégy elmondásának. Ez Istennek tetszõ mûvelkedés volt ugyan, de András nem érte be az Isten tetszésével, ezért is kivasalt húsz pengõt az egyházi felsõbbségtõl. Továbbá, ha nem csurrant, csöppent valami Andrásnak a temetésekbõl is. Nemcsak mint sírásó szolgálta a közt, hanem ha a szükség úgy kívánta, el is nóbiskálta a halottat, noha ez tilalmas cselekedet, a pap úr dolga. A pap urat azonban negyven kilométerrõl kell ide kikocsikáztatni, s azt nem mindenki gyõzi fuvarral és pénzzel. A pap úr ezért meghatalmazta a tanító urat, hogy amelyik pusztai halott nem bírja el a nagy sarcot, annak õ adja meg a végtisztességet, persze nem olyan nagy áron, de valódi deák nyelven, hogy semmi rövidséget ne szenvedjen a megboldogult. Andrást ugyan nem hatalmazta föl senki, de viszont nem is vette fogtomra senki, ha hébe-hóba õ is elbánt egy-egy kis halottal. Leginkább hóba, nagy telek idején, mikor se pap, se tanító nem találta volna az utat, s nem is lett volna értelme a nagy törekedésnek egy-egy ártatlan kis lélekért, akit úgyis sarokra nyitott kapuval várt a mennyország. Igaz, hogy András nem tudott deákul imádkozni, de énekelni tudott, mégpedig olaszul, ahogy a hadifogságban tanulta, s ha egy kicsit szittya dialektusban ejtette is az olasz szót, ez a tudománya nagyon fölvitte a tekintélyét a népek szemében. Erre még büszkébbek voltak, mint arra, hogy nekik olyan temetõcsõszük van, aki ezüstmetáliát szolgált a háborúban. Valamiféle írása is volt errõl a tisztaszoba falán, berámázva Kossuth atyánk és Rudolf trónörökös képe közt, de az alighanem törökül volt, még a szolgabíró úr se tudta elolvasni, pedig az ugyan próbálgatta követválasztáskor, azonban igen akadozott a nyelve. Hanem a metáliát mindenki láthatta, mert azt még a hétköznapló-ruhájára is kitûzte András, olyan becsben tartotta.

Igazán nem volt semmi kivetni való ebben az Andrásban, csak éppen hogy az asszonyfélét nagyon lepkedte. Azért lett a neve a népek száján Lator András. De világért se rossz végbõl, csak úgy figurából. Utóvégre, mindenki úgy éli világát, ahogy akarja, s ha Andrásnak ilyen a gusztusa, kinek mi köze hozzá? Ebet kapni, csak korpa legyen, s õ gyõzi korpával, liszttel, szalonnával, tarhonyával. Igaz, hogy megjöhetett volna már az esze, mert keselyedik haja, bajusza, de õrajta nem fog az idõ. Lám, hogy megjátszotta magát a pulival is. Kis fekete szõrgombóc, rendes ember az ilyent Cigánynak vagy Bogárnak hívja. Õ más névre szoktatta, de ez csak akkor derült ki, mikor a finánc megkérdezte tõle:

- Hogy hívják a kutyát, András?

- Aminek tégöd.

A hivatalos ember fölhorkant. A kardbicskájához kapkodott, s csak akkor nevette el magát, mint aki éretlen piszkébe harap, mikor András kimagyarázkodott, hogy nem sértegette õ a hivatalos tekintélyt, hanem a pulinak csakugyan ez a becsületes neve. Nem Cigány, nem Bogár, hanem Aminektégöd.

Magukban élõ embereknek szokott ilyen pihent eszük lenni, akiket nem csigáz el se asszony, se gyerek.

III

Lator András bevezette Modolt a tisztaszobába, nem is a padkára ültette, hanem a kanapéra, annak is a belsõ sarkába tessékelte, s maga is odaült mellé.

- Régön kiszömöltelek én mán tégöd, hé - tette a vállára a kezét.

- Engöm? - mosolyodott el az asszony. - Én mög a kend gunyhóját szömöltem ki, hát majd csak mögértsük egymást.

- A putrit? - mutatott ki András az ablakon. - Mit akarsz vele?

- Ki akarom árendálni.

- Nem lelkös állatnak való az, te.

- Neköm jó. Mögférök benne a két gyerökömmel.

Az ember odatolta az arcát az asszony arcához.

- Osztán mit szántál érte?

- Hát ahogy mögegyezünk. Egy hold földdel vönném ki. Korai babnak, salátának, piaci veteménynek. Mög a temetõ is köllene. Székfûszödésre. Mi árát szabja kend így együtt?

Az ember pirosra nevette magát, és megszorította az asszony vállát.

- Felesbe, lelköm, felesbe.

- Hogyhogy felesbe? - húzódott odébb az asszony.

- Úgy, hogy idegyüssz hozzám felesnek. Nem a putriba, hanem a házamba. Értöd-e?

- Érteni értöm, de nem töhetöm - csóválta meg az asszony a fejét. - Két gyerökkel hogy löhetnék én a kend felesége?

Az ember fölszegte a fejét, és megsodorva a bajuszát, rákacsintott az asszonyra.

- Nem úgy gondoltam, hé.

- Hát hogy?

- Ne tötesd magad, galambom. Olyan mönyecske vagy te, aki möglépte mán száz tû hosszát.

Modol nem háborodott föl, csak szorosabbra kötötte az állán a kendõt.

- Az mán elmúlt, ne emlögesse kend. Azt mondja mög, mi árendát kívánna.

- Mán mondom is! - nyalábolta át az ember karja az asszonyt.

- Én mög azt mondom, ne járja kend az eszit - csattant nagyot az asszony keze az ember karján.

- Ejnye, az angyalodat! - villant meg a csõsz szeme, s a lator rávetette magát az asszonyra. Az pedig lökött rajta akkorát, hogy leesett a kalapja, s hátranyaklott feje hozzákoppant az ablakpárkányhoz.

Más baj nem is történt. Mire az asszony elért a kilincsig, az ember föltette a kalapját, és helyreigazította az eszét is.

- Neköm mindegy - rángatta a vállát. - Ha te olyan nagy iparasszony löttél, neköm abba nincs szavam. Száz pöngõ az árenda.

Modol visszafordult, és megmondta, hogy annyit nem adhat. Megegyeztek hatvanöt pengõben, egy pár csirkében és tíz tojásban.

IV

Modol csakugyan nagyon bevált iparasszonynak. Dolgozott látástól vakulásig a veteményeivel, aratás után gereblyézte a tarlóvirágot, télen kukoricát morzsolt, tollat fosztott, és beletanult a seprûkötésbe is. Mikor az esztendõ letelt, és kifizetett árendát, porciót, még vagyona is maradt, kicsi híján tizenkét pengõ. Abból kiruházta a kékszemû Imrust, még leffentyûs bõrsapkát is vett neki a városban és olyan iskolábajáró csatos táskát, amilyent még nem is láttak a tanyán. Õ maga a régi rongyait viselte, karácsonyra is, húsvétra is, arra jók voltak, hogy pucéran ne hagyják, másra meg mire kellettek volna neki? Szomszédolni nem járt, noha már egy órányira talált volna trécselõ asszonyt, se õrá senki ajtót nem nyitott a temetõszéli sárgunyhóban. Olyan élete volt, amilyent kívánt, s most már nem nyögte fel magát álmából, ha a fia apjával álmodott. Nappal azonban óhatatlan volt, hogy meg ne lássa a Marika bogárszemét és fekete haját, s olyankor mindig átszaladt rajta a kedvetlenség.

Azt nem lehet mondani, hogy egy rossz szóval is bántotta volna a kis hívatlan-lettet, csak jó szót nem tudott neki adni. Éhezni se éheztette, csak a kenyérnek a belesét adta a fiúnak, sárgarépának a húsosát, azt is hámozva; a lány kenyérnek a hajasát, répának a fását kapta, néha azt is csak úgy homokosan.

- Eriggy, lötyköld mög a vályúban.

Imrust szombat esténként fürösztötte is, törülgette is, Marikát ahogy kikapta a teknõbõl, markába nyomta a törülközõt:

- No, hamar, ne szuszogd el az éjszakát. Oszt jól betakaróddz, úgyis mindég kahogsz.

Imrus az anyjával aludt, attól melegedett, a kicsit az öreg macska melegítette a lócán, a rossz subából vetett vackon. De ha nagyon köhögött, Modol kiszállt az ágyból, odatapogatódzott hozzá a sötétben, és szorosan belecsavarta a zsákpatracba.

Az asszony tudta, hogy nem szereti a fekete szemû kislányt, de sohase jutott eszébe, hogy ezzel tán vétkezik is. Nem volt szeme arra, hogy egyszer is meglássa az árnyékot a fekete szemek ragyogó tükrében, s talán nem is volt azokban árnyék. A pipitéres mezõk voltak bennük, a mézesvirágú akácok, a gyíkok és bogarak, a lipék és sárgarigók s a sok kis fakereszt, amelyek úgy tárták szét a karjukat, mintha õk is kisgyerekek volnának, mint Marika. A harangláb mellett volt egy nagy kereszt is, egy bádog Jézuska, de arra nem szeretett fölnézegetni Marika. A kis keresztekkel tudott beszélgetni, csakúgy mint a gyíkokkal és a dongó darazsakkal, de a nagy elõtt elállt a szava.

- No, mit félsz, hiszön ez a Jézuska - nevetett Imrus, a deák.

- Nem köll neköm a Jézuska - futott be a kislány a sarjú ecetfák sûrejébe.

Marika azt találta, hogy a Jézuska úgy néz, mint a többi nagy emberek, s félt, hogy utánakiált, mint az anyja szokott vagy a csõsz, aki elkurjongatta õket a sírok közül, ha nagyon zsivajogtak. Marika úgy gondolta, hogy amint minden nagy kutya harapós, minden felnõtt ember mérges, s ehhez tartotta magát a társadalmi érintkezésben. Igaz, hogy nagy kutyát többet látott, mint nagy embert. Csak olyankor, ha néha kiálltak az anyjukkal temetést nézni. Ilyenkor megesett, hogy egy-egy barátságos ember lehajolt hozzá.

- Hát tégöd hogy hívnak, kis szemõk?

Marikát hõssé tette az ijedtség, mint katonát a muszáj. El mert bújni az anyja kötõje mögé, noha tudta, hogy nem lesz ott maradása.

- No, mit vadaskodsz? - ráncigálta elõ Modol. - Ekkora gyerök csak mög tudja mán mondani, minek hívják.

Meg is mondta, morcos szófogadással.

- Majika.

- Aztán ki Marikája vagy te? - faggatták tovább a népek.

Erre már nem tehetett egyebet Marika, mint elszaladt, mint akit ostorral megvágtak. A népek nevettek, Modol is elmosolyodott. Nem jutott neki eszébe, hogy a fekete szemû gyereket sohase tanította rá senki, kinek a Marikája.

V

A második árendás esztendõ nagyon elfajzott az elsõtõl. Amire esõ kellett volna, azt elpörkölte a nap, ami meleget kívánt, azt kirothasztotta az esõ, s nagyon elhatalmasodtak a porkukacok is. Modolnak megint el kellett állni napszámba, hogy kiteremtse a muszájt, s mire kitisztázta magát az árendából meg az adóból, akkorra olyan vendég állított be a fûtetejû házba, aki elõl hiábavaló bezárni az ajtót. A kék szemû gyerek halt meg kanyaróban, s Modolnak csak azért nem ment el az esze, mert a temetésre pénzt kellett szerezni. A tanító úr ugyan Isten nevében is elkántálta volna, mert igen szerette Imrust, de Modol Isten ellen való véteknek tartotta volna a papot elspórolni a kis halottól. Pénzzé tett mindent, amit tehetett, még a magpulykáit is elprédálta, hogy ne legyen semmi hiányosság. A halott embernek igazán nem lehetett szava, amikor a mennyek kapujában találkozott a kisfiával, akit egész odáig kísért a deákimádság. Úrigyereket mutatott a szép ruhájában, a leffentyûs sapkában, s vitte magával még a táskát is, benne meg a kiskönyvet, amibõl az apa láthatta, hogy a gyerek többre vitte, mint õ.

A temetés után úgy érezte Modol, hogy csak a fekete-Mária képe elõtt tudja magát kisírni, aki szent tenyerébe szedi az asszonyok töredelmeit. Az nagy út volt, be a városba, s Modol alig vonszolta magát, mire odaroskadt a csodatevõ kép elé. De a Boldogságos úgy rámosolygott, hogy megkönnyebbedett tõle a szíve, s visszafelé egész megfrissült a lába.

Csak akkor szakadt föl szívén a seb, mikor otthon eleibe szaladt a fekete szemû gyerek, akit úgy megfelejtett, mintha a világon se volna.

- Édösanyám - vetette szét két elapadt kis karját.

Marika sohase tett még ilyent ötesztendõs életében. A fekete-Mária súgta ezt neki? Vagy magától röpült a mindig magános kis szív az elvilágtalanodott anyaszívre?

Modol magához ölelte a fekete szemû gyereket, de eljajdította magát:

- Ó, te, te, te... hogy mért nem tégödet kívánt el az Úristen az én édös kisfiam helyött!

Aztán habart valami vacsorát, és az ölébe vette Marikát, úgy etette volna. De a kislány elforgatta fejét a kanáltól. Fázásról panaszkodott, pedig forró volt a feje. Modol magához vette az ágyba, de a sütõs kis test hányta-vetette magát az idegen helyen. El kellett vinni a padra, a vacokba.

Egy hét múlva meghalt Marika, mint szófogadáshoz szokott kislány. Modol elfásodva tette keresztbe a két kis kezét, és szenteltvízbe mártott ujjával keresztet írt a homlokára. Aztán elkattyogott a harmadik dûlõbe, vett a boltostól egy cukrosládát, de csak öt tojást bírt fizetni érte, öttel adós maradt. A ládába alulra szalmát tett, arra száraz székfûvirágot, azt beterítette egy firhanggal, s úgy fektette bele Marikát. Gyógyfûcsomagoláshoz való selyempapírból nyírt neki szemfödelet is, aztán átment a csõszhöz.

- Mögint halomás történt.

- A lánygyerök?

- Az.

- No, az kis helyön elfér. Az Imrus mellé, ugye?

- Mögfér vele.

- Köröszt se köll másik?

Modol egy kis gond után megrázta a fejét.

- Most nincs mibül. Papra se telik. Tanítóra se.

- Értöm - bólintott a csõsz. - Én is bedughatom, nem sokbul áll.

- Mit számít kend érte?

- A sír ötven péz.

- Csak?

- Hát. A kinyitása. A behúzás egy pöngõ. Az énekért - no, azért mög, amit szántál.

Modol lehorgasztotta a fejét. Nem szomorúan, csak elfásodottan.

- Nincs neköm most a rajtamvalónál ögyebem.

Az ember végignézett a leromlott, elsárgult, megráncosodott asszonyon. Elcsodálkozott rajta, hogy megváltozott. Mint húsvétra a pogácsaalma.

- Majd mögadhadd a tavaszi veteménybül. Addig elvárhatok. Ugyan a gémjelöntést se hagyjuk ki. Azt majd a pappal mög a doktorral köll eligazítanom, oda-vissza elherdálok rá egy napot. Neköd mint árendásomnak négy pöngõbe számítom mög.

Modol erre is csak ráintett. Az ajtóból szólt vissza.

- Mikor hozhatom?

- Úgy napszállat felé.

Õsz vége felé hamar odaér a nap, ahol a szegény ember megkente hájjal az eget. Sötétedett, mire Marikát letették a nagy ágyba. Modol elmondta fennhangon a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet, aztán magában az Isten tíz és az anyaszentegyház öt parancsolatját, többet nem tudott a katekizmusból. Addig seppegte, míg a csõsz elvirginált valami olasz éneket. Két fekete varjú minisztrált neki a vadkörtefáról.

Mire jóéjszakát mondtak egymásnak, nagypelyhû hó kezdett hullongálni. Marikát éltében-holtában elõször takarta meleg paplan.

VI

Beletelt egy hét, mire Modol a sok álmatlankodás közt rájött, hogy nagy bûnös asszony õ, de nem a halott ura miatt, hanem a halott kislánya miatt. Megképzett elõtte Marika úgy, ahogy a koporsóládába tette, a rongyos ingben, a rossz ördögbõrszoknyácskában. Imrus szerencsés volt, mert azt várta az apja a mennyország kapujában, de a fekete szemû kislányt nem várta senki. Az angyalok rá se néznek a kis rongyosra, nem fogják meg a kis kezét, sohase vezetik az Isten színe elé. Elhagyatott lesz, mint idelent volt. Hová szalad szegényke abban a nagy idegenségben, ha fölkérdezi a Szûzanya:

- Ki Marikája vagy, te kis szemõk?

Modol észre se vette, hogy kiszáradt szemébõl csordogálni kezdenek a könnyek. Magára szedte, ami meleg rongya volt, bezárta a putrit, és megindult az öles hó úttalan útján. A csõsz éppen delet húzott, rákiáltott a harangláb mellõl:

- Hát te, te hova bódorogsz ebben a krisztustalan idõben?

- A városba mögyök.

- Mi dolgod benne ilyenkor?

- Szolgálatba állok.

A csõsz belekáromkodott az Angelusba.

- Hát a gazdasággal mi lössz?

- Mire kimén a föld fagya, möggyüvök.

A csõsz azt mondta erre mérgesen, hogy „möhetsz mán te akárhuva, szépségös”, de Modol már akkor messze bukdácsolt a hóban.

Éjszaka a puli fölugatta a gazdáját. De nem a házban ugatott, hanem a guliba körül. Muszáj volt megnézni, mi leli. A vitézségi érmes emberen végigfutott a hideg, ahogy az ajtóban hallgatódzott. Olyan zörgés dübögött ki a házból, mintha szakajtókat borogatnának föl.

- Ki van odabent? - verte a csõsz az ajtót.

Nem felelt senki, de valami megkoccantotta a tenyérnyi ablakot. A csõsz addig rázta, míg a kallantyúja lecsúszott, s akkor belökte az ablakot. A bent felejtett, öreg macska ugrott ki rajta nagy nyivákolással.

- Vessz mög gazdástul! - vágta utána a csõsz a botját.

Többet aztán eszébe se jutott neki Modol egész Zsuzsánna-napig, amikor kötelességük megszólalni a pacsirtáknak, és kiadni az ordrét a havaknak, hogy most már elég volt, takarodjanak el a tavasz útjából. Pacsirtát ugyan nem hallott a csõsz, de mécsvilágot látott kipislogni a putri ablakán. Odalopakodott és belesett rajta. Ott ült az asszony az asztalnál, és valami ruhafélét terigetett szét rajta. A csõsznek nem nagy jártassága volt ebben a tudományban, de annyit látott, hogy gyereknek való holmik.

- No, Modol - zörgette meg az ablakot -, möggyüttél a nagy szörzésbül? Teliszörözted-e a zsákot?

Az asszony fölugrott, és úgy állt az ablak elé, hogy ne lehessen látni az asztalt. Nem akarta elérteni a mocskolódó beszédet, nyugodtan felelt.

- Megmondtam, hogy üdõben itt löszök. Hogy áll a föld? Löhet-e mán veteményözni?

Most már a csõsz is rendesre fogta a szót, mert nyomas beszédûnek találta az asszonyt.

- Úgy nézöm, hamarosan kimén a föld fagya. Itt olyan két sukkosforma vót, de fele mán kiengedött.

VII

Lator csõsz arra ébredt föl, hogy csönd van, amikor kutyaugatásnak kellene lenni. Úgy volt nevelve az Aminektégöd, hogy õ vakkantsa fel a gazdát, mire hajnalt kell harangozni. Ez ugyan kakasnak való hivatal, de a puli beletanult, s mindeddig kifogástalanul végezte.

- Hun vagy, puli, fene a kukurítódba? - kapkodta magára a csõsz a ruháját, mert az ablakon már beszõkült a hajnal.

- Ne, puli-i-i! - kürtölte a küszöbrõl a két tenyere közül.

A puli messzirõl vakogta, hogy nem kell megijedni, állja õ a posztot most is. Az új sírok felõl jött a vakogás, ahol a tavaly lefejszézett szilfák voltak ölbe rakva.

- Falopók - gondolta a csõsz, és leakasztotta a puskáját. Örült neki, hogy lesz egy kis lövöldözés.

De hát nem lett semmi se. Falopóknak se híre, se nyoma. Az asszony térdepelt a feltúrt gyereksír mellett. Elõtte a koporsóláda, benne egy úri, nagy baba, aminõt világi ember korában sokat látott Lator csõsz a városokban. Az ez, a valóságos Marika, csak selyembe, bársonyba, piros topánkába, gyöngyös fityulába. Csak sárga viaszkból van az arca s lehunyva a fekete szeme, csak a nagy pillája látszik.

- Mit töttél, Modol? - szörnyedt el a csõsz.

Modol észre se vette, hogy csahol és ugrál a puli, csak az emberhangra nézett föl. De nem ijedt meg, csöndesen mondta:

- Ünneplõbe töttem Marikámat.

A csõsz nézte a gödröt, a sáros asszonyt, és rekedten kérdezte:

- Te tötted, magad, evvel a rossz ásóddal?

- Lent nem nagyon fogta. Kézzel köllött. Ez a jó kis kutya is segítött. Igön tudta kaparni a göröngyöt.

A csõsz nagy lélegzetet vett.

- Nem tudom, Modol, alighanem rosszat töttél te itten.

Modol csöndesen megrázta a fejét.

- A rosszat töttem jóvá, möghiggye kend.

- Ó, te szögény, te szögény - mondta a csõsz.

Nem tudni, kinek mondta. Az asszony sáros karját simogatta, de a Marika nyakára tette az ezüstmetáliát, amit a magáéról leszakított.

- No, lögyön egy kis fényösségöd is a szép ruhádhoz.

Aztán feldombolta a sírt a rossz ásóval. Az asszony ült a zsendülõ füvön, és simogatta a kis fakeresztet.

VIII

Kisütött a nap, ahogy megindultak, egymás mellett, a csõsz háza felé. A puli úgy csaholta õket körül, mint egymáshoz tartozó két embert. Egyre nagyobb körben és egyre sebesebben, ahogy kiszélesedett az út. Mire a ház elé értek, már olyan ész nélkül nyargalászott, hogy onnan felülrõl, a kék magasokból bizonyosan egy karikának látszott. Fekete jegygyûrûnek, amilyen illik azoknak, akik sírok közül indulnak az életbe.