A magyar paraszt

I

A Somogyi-könyvtár õsnyomtatványai közt van egy-két nyalábra való nagy könyv, Herman Schedelius képes világkrónikája; az elsõ világtörténelem, amit Anton Koberger nyomtatott Norinbergában, abban az évtizedben, amelyben Mátyás király meghalt. Igen szép illusztrációk is vannak benne, egypár száz fametszetû portré, s azok közt mindjárt a könyv elején van egy gomborrú férfiú, aki egész bizonyosan Noé pátriárka, mert az van aláírva. Igen ám, csakhogy ez a gomborrú férfiú aztán végigvonul az egész köteten, hol mint Hannibál, hol mint Celestin pápa, hol mint Amurates török császár, akár azért, mert Anton Kobergernek nagyon tetszett a gomborrú ember, akár azért, mert kevés volt a kliséje, s olyan klisével köszönt, amilyen volt neki. Hát én is ilyenformán vagyok, mint ez a rég megboldogult könyvkiadó. Körülbelül harminc éve garázdálkodom az irodalomban, összeirkáltam egy kazal könyvet, amiknek nagyon különbözõ címeik vannak, de egy klisé mindnyájában megtalálható: a magyar paraszt. Ezért keveredtem én valahogy paraszt-szakértõ hírébe, s nyilván ezért tisztelt meg a Cobden-Szövetség és a Közgazdasági Egyetem után a szegedi Rotary-Club azzal a megbízással, hogy tartsak elõadást a magyar parasztról.

Megvallom, nem minden zavar nélkül kezdem az elõadást, elõször személyi okokból. A Rotary-Club olyan komoly hely, ahol nemcsak a hallgatóság áll okos emberekbõl - hiszen akik hallgatnak, azok mindig okos emberek, különösen Magyarországon -, hanem az elõadók is rendesen okos emberek szoktak lenni. Számokkal, statisztikákkal dolgozó szakemberek, mérnökök, jogászok, közgazdászok, szociológusok, akiktõl én sokkal többet tanultam, mint amennyit õk tanulhatnak tõlem. Igaz, hogy vidéki múzeumigazgató mindenrõl jó, mint a szalonnafölsõ; de hát a szalonnafölsõt azért mégse lehet besorolni a magyar gyógyszerkönyvbe. Van bennem annyi önismeret, hogy én nem vagyok haszonra való okos ember, de szerencsére ezt nem is fogja rám senki. Akik rám bízták ezt a mai feladatot, azok bizonyára tisztában voltak vele, hogy nem vagyok más, csak a magyar irodalom szegedi kubikosa, s hiszem, ehhez szabták az igényeiket is. Nem várnak tõlem konkrét javaslatot a parasztkérdés megoldására, ami nálam okosabb embernek sem sikerült eddig, s talán rendszeresen felépített elõadást se várnak. Nem kívánnak tõlem többet, mint hogy egy kicsit elbeszélgessek a magyar parasztról, tudós allûrök nélkül, nem fölülrõl nézve a témát, hanem benne állván, mint érdekelt fél, aki parasztnak született, s ha a sorsa úgy hozta is, hogy most kultúrpalotát igazgat, szívében halálos holtáig megmarad parasztnak.

A magyar parasztról csakugyan volna mit beszélni. Attól félek, el is késtünk vele, s nem azt beszéljük, amit kellene. A magyar parasztról évszázadokon keresztül csak törvények beszéltek; szigorú, kegyetlen, olykor véres törvények, mint másfelé is Európában a parasztról. Csak 150 évvel ezelõtt vetette fel a kérdést elsõnek Tessedik Sámuel, a szarvasi evangélikus pap, természetesen németül, hogy mi a paraszt Magyarországon, és micsoda lehetne? Sajnos, nem felelt neki senki azok közül, akik akkor a kezükben tartották a nemzet sorsát, hiszen a paraszt nem számított bele a nemzetbe, nem volt „tagja a magyar szent Koronának”.

A mi életünkben a kilencvenes években merült fel a parasztkérdés, csakhogy ekkor még nem ennek hívták, hanem mezõgazdasági munkáskérdésnek, és erre a kérdésre szuronyokkal és golyókkal feleltek, mint ahogy hallgatással Tessedik Sámuelére.

Igazi probléma csak a világháború óta lett a parasztból; azzá tette az õstermelõkonjunktúra, amikor õ volt felül, és maradt most, az általános pusztulásban, amikor õ esett alulra, s mindnyájunkat magával rántott. A magyar élet legnagyobb problémájának nyugtalanító mélységeit azonban eltakarjuk önámító és felületes politikai és irodalmi frázisokkal. Egyfelõl megtesszük a magyar parasztot a teremtés koronájának, akinek nincs párja a világon - ezt leginkább tósztokban és vezércikkekben szoktuk mondani. Másfelõl megállapítottuk a magyar parasztról, hogy földéhes, úrgyûlölõ, együgyû, ravasz, önzõ és kultúrára nem nevelhetõ, és ezt sokszor ugyanazok hangoztatják úri négyszemközt, akik a szószékrõl leborulnak a magyar paraszt nagysága elõtt. A parasztból a népszínmû árvalányhajas maszkát, a kabaré és a vicclap figurát csinált, de a komoly irodalom nem akarta befogadni. Mikor én a parasztregényem kéziratát letettem a kiadó elé, a kiadó, az üzletember, aki nem a maga szemével néz, hanem a közönségével, megcsóválta a fejét:

- Kedves igazgató úr, hogy gondolja ezt? Kétkötetes regényt a parasztról?

- A Reymont regénye kétakkora.

- Igen, a lengyel parasztról. Az más, kérem. A norvég paraszt, az orosz paraszt, a spanyol paraszt: az igen, az kell a magyar közönségnek. De kit érdekel Magyarországon a magyar paraszt?

Ez a „kit érdekel?” régi veszedelme ennek az országnak, ahol az emberek és társadalmi osztályok egymás felé fordított tüskékkel nézik egymást, mint a vadgesztenyék az ágon. Azzal rontjuk el az életünket, hogy nem ismerjük, mert nem akarjuk egymást ismerni. Bizonyára gazdasági okokból került szembe a polgári társadalom az ipari munkássággal, de ezt az ellentétet az mérgesítette el, hogy a polgári társadalom nem kereste az utat a munkásság lelkéhez, s gyanúval nézett arra, sõt ki is közösítette magából, aki megpróbálta a hídverést. Félek, hogy eljön az idõ, és az nagyon rossz idõ lesz, amikor a magyar középosztály megint elkésve fog rájönni arra, hogy milyen jóvátehetetlen mulasztást követett el akkor, amikor talán nem is önzésbõl, csak kényelmességbõl vagy közömbösségbõl, meghagyta a magyar parasztot abban a testi-lelki elhagyatottságban, amelyben 150 évvel ezelõtt találta Tessedik Sámuel. Merem állítani, hogy a magyar paraszt ma is olyan felfedezetlen és ismeretlen, mint az õ idejében volt, s amilyen felfedezetlen és feldolgozatlan a magyar tudományosságban a magyar paraszt lakóhelye, a magyar Alföld. Ha nem így volna, miért kellett volna a szegedi egyetem égisze alatt megalakítani az Alföldkutató Bizottságot, amely ugyan ma, anyagi elhagyatottságában inkább mindennél elõbbrevaló gyakorlati célért, a mezõgazdaság emeléséért küzd, de amelynek igazi hivatása az, hogy felderítse az Alföld flóráját, faunáját, õstörténetét, klimatológiáját, nyelvét, folklórját, szociográfiáját, mert mindezt eddig fehér folt képviseli a magyar tudományosság térképén, mint régi Afrika-térképeken az emberevõk országát. A magyar tudományosság - s ezt nem szemrehányásul, hanem dicséretül mondom - a múltban tudósokkal tanulmányoztatta a lappok, vogulok, cseremiszek és egyéb haldokló rokonaink életét, de soha senkinek nem jutott eszébe kutató expedíciókat szervezni a domaszéki, kötönyi, kömpöci, horgosi magyarok nyelvének, folklórjának, mitológiai foszlányainak, sajátos lelkivilágának, különös társadalmi életének tanulmányozására, holott ezek is egy haldokló kultúrához tartoznak már.

Ez az ismeretlen paraszt nagyon sokféle, s ez okozza, mint elõadónak, tárgyi zavaromat, ez az embarras de richesse, a témám gazdagságának bõsége. Pesti paraszt-elõadásaim alkalmával sokkal könnyebb helyzetben voltam, mert ott mint „messzirõl jött ember” beszélhettem. Ebben a társaságban, ahol sok ismerõje van a parasztnak, nem kerülhetem meg a kérdés lényegét azzal, hogy anekdotáim apró gyufaszálaival próbáljam megvilágítani azt az õserdõt, amelynek a neve: magyar paraszt.

Pedig nagy kísértésben vagyok, mert ásatásaim közben nemcsak a cirokföldekben alvó hunoktól, hanem napszámosaimtól, a hun utódoktól is sok dolgot tanultam, amelyek közjóra volnának értékesíthetõk. Például Domaszéken azt tartják, hogy ha az eke által kivetett kõbaltával fejbeütögeti magát az ember Luca napján, akkor meglátja a föld alatt elrejtett kincseket. Milyen nagyszerû dolog volna, ha ezt a pénzügyminiszter úr tudná, vagy ha a 33-as bizottság tagjai ütögetnék egymás fejét az õskori baltákkal! Vagy például nem kellene-e figyelmeztetni a pesti humoristákat, hogy Gajgonyán mit tartanak rossz bornak? Hiszen Pestrõl elvégre nem kell ilyen messzire eljönni rossz borért, de a gajgonyai magyarok mégis méltók a figyelemre. Nem a boruk, hanem a humoruk miatt. Gajgonyán ugyanis azt szokták mondani a rossz borra:

- Hallod koma, ha ezt beleöntenéd az ökörbe, úgy möghûlne ijedtiben a vére, hogy péntöki napon mög löhetne önni hal helyött!

Igen, reggelig elbeszélgethetnék arról, mennyi színt, mennyi metaforát, mennyi hasonlatot tanulhatnának a paraszttól a költõk, mennyi józanságot a törvényhozók, és mennyi kifejezésbeli világosságot a törvényszövegezõk! De fegyelmeznem kell magamat, és szorosabbra vonni tárgyam körét. Az õserdõt nem mutathatom be tövirõl hegyire egy elõadás keretében, nézelõdéseinkben most csak az õserdõ sûrû, apró gyöpére, a kisparasztra szorítkozunk. Arra a kisparasztra, aki a mi vidékünkön „célszörû szögény embörnek” nevezi magát, s akinek a közmondása: „Varjúnak varjú a fia.” Ami annyit jelent, hogy õ megnyugszik Isten rendelésében, neki szegény ember volt az apja, nagyapja, minden ivadéka fölfelé, tehát természetes, hogy az lesz lefelé is. Nézelõdésünkbõl tehát ki van zárva az urakkal egy tálból cseresznyézõ gazdag gazda, aki urat akar nevelni a fiúból, tehát középiskolába is beadja, ahol a gyerek megbukik földrajzból. Ugyan még öt másik tárgyból is megbukott, de nem tudni miért, csak a földrajz miatt hördül föl az apa.

- Hát ezt érdemlöttem én! - kiáltja elkeseredetten. - Hogy mögbuktassák a gyerököt még a földrajztanbul is!

- De bátyám - próbálja csendesíteni az igazgató -, köll az a mai világban!

- Micsoda?

- Hogy tudja az ember, hol van az a Róma, meg az a London, meg az a Genf!

- Köll, ugyé - robbant ki az apai szív keserve. - Hát azt gondolja az úr, csavargót akarok én nevelni a gyerökömbül?

Pár esztendõvel ezelõtt tanyai vizsgán jártam. Fülledt virágszaga volt az iskolának, mint az úrnapi sátornak, piros és kék pántlika libegett a kislányok hajában, tiszta ing ünneplõsködött a fiúkon, és Buborék Tallas Andriska nekiszilajodva olvasta a Mátyás királlyá választásáról szóló történetet.

- Ekkor a haza Hunyadi Mátyást választotta királlyá fennkölt leldekeséssel...

- Megállj! - akasztotta meg a tanító úr a háromaraszos hun utódot - nézd meg csak jobban azt a szót.

Andriska szót fogadott, és így igazította helyre magát:

- Felkönt lelkedeséssel...

A tanító úr összecsapta a két kezét.

- Jaj, de szégyenlem magam, Andriska! Hát nem tudod te elõvenni a szemedet?

Dehogynem tudta, szegény kis szittya! Úgy elõvette két bogár szemét, hogy majd kidülledt, még a nyelvecskéjét is kileffentette nagy igyekezetében, s most már csakugyan ráhibázott az igazságra.

- Fölkent leselkedéssel - vágta ki fennkölt lelkesedéssel.

A tanító úr megint össze akarta csapni a két kezét, de attól féltem, hogy az Andriska buksi feje is közéjük kerül, azért megfogtam a karját.

- Hagyja, kedves tanító uram! Nem ez a kis bórembukk a hibás, hanem azzal kellene megetetni valami pedagógiai banketten az olvasókönyvet, aki belevette ezt az olvasmányt. De azt is erre a kosztra fognám, aki a könyvet approbálta. Hát honnan tudhatná ez a nyolcesztendõs pulykapásztor, mi az a fennkölt, és micsoda teremtett állat az a lelkesedés? Majd ha követválasztás lesz, kedves tanító úr, akkor igen. Gondolom, olyankor még errefelé is fennkölten lelkesednek a népek.

Most követválasztás van. És én véletlenül megint itt csellengek õs-hámozó szerszámaimmal. Belelátok a kellõs közepébe a fennkölt lelkesedésnek. Elmondom, milyen az, ha csak felibül-harmadábul is. A többit lenyeleti velem a keserûség és a szégyen. Ha volna az a külön magyar Isten, akinek nevét annyit veszik szájba hiába mostanában, annak elmondanám négyszemközt, és számon kérném tõle, mi végre teremtette ezt a fajt. De az öreg magyar Isten, a Numi Tarom, ott maradt valahol az Urálban. S itt nincs kinek eléje borulni, átölelni a térdét, és följajveszékelni hozzá:

- Uram, ne haragudjál mireánk örökké, támassz nekünk megváltót, aki emberivé és élni érdemessé teszi a magyar életet...

Nyelvtand-ot is tanulnak azokban a tanyai iskolákban, ennélfogva Hüvelycsik Palkónak azt parancsolja a tanító úr, hogy mondjon egy szép idõhatározó mondatot. Hüvelycsik Palkó szemlátomást megrökönyödik, nyári piros almaképét elönti a verejték, muszáj azt letörölni az inge ujjával.

- Nos? - sürgeti a tanító úr. - Mi lesz azzal az idõhatározó mondattal?

Megvan már, mondja is a gyerek:

- Nagyon meleg van.

Csakugyan a tanító úr is izzad, a vizsga-elnök úr is, el kell ismerni, hogy Palkó egészen helyesen meghatározta az idõt. De nehéz a tanító urat kielégíteni. Haragosan legyint:

- Szamár vagy, Palkó. No, Egri Verka, mutasd meg, hogy te okosabb embernek adsz kenyeret.

Verka mindkét keze két ujjának a billegésével jelzi, hogy õbelõle kikívánkozik egy szép idõhatározó mondat. Mondja is már felugrás közben:

- Nemsokára az összes törököket kiverjük az országból.

Ez már igen. Ez már nemcsak nyelvtand, hanem történelemtand is. Látszik belõle, hogy Verka nemcsak az idõmeghatározóval van barátságban, hanem teljesen tisztában van a magyar haza jelenlegi állapotával is. Legföljebb azt nem tudja, hogy az „összes törökök” sokkal többen vannak, mint ahogyan õ gondolja...

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik politikát olyannak tartom, mint a másikat; s ha eltagadnék valamit abból, amiben nevelkedtem, a sírjából is megátkozna az apám, akinek a koporsójába olyan imádságos könyvet teltünk, amelyikben a gyerekkora óta õrzött Kossuth-bankó is benne volt. De ebbe az elõadásba nem akarok belekeverni semmi politikát. Azért hagyok ki belõle minden nevet, még a helyét is, ahol járok. Ez az az Okatootáia, amelyiknek „az egyik szomszédja Kína, a másik Ausztrália”. Annál is rosszabb: ennek uradalmak a szomszédjai. Holttetem ez a domíniumok közt, harminc kilométerre a vasúttól és ezer kilométerre Európától. A tanyák messze gurultak egymástól, mintha valaki nagyon mérgesen rájuk kiáltott volna, s attól szaladtak volna szét. Az emberek, akik a gaztetejû házakban élnek, maguk is mind riadtak egy kicsit. Nem új keletû riadtság ez, hanem örökölt. Itt ezer esztendõn át pattogott a parancs, és csattogott a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egy-két emberöltõ alatt kiheverni. Hetedíziglen benne bujkál az unokák vérében, még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belõlük.

Mert ezek a mostani emberek már azok, legalább így választásos idõben úgy tisztelik õket a pesti urak. Az öregek még az uradalmak béresei, juhászai, csordásai, szántói, kapásai voltak. Kiváltogatván magukat a rabságból, örök tulajdonul hagyták gyerekeikre a feltört legelõt. Ezek már a maguk urai, ki két holdon, ki hármon keresi az adót, de olyan is van, aki negyven holdnak a koldusa. Ilyentõl vettem én is a múzeumnak egy faekét. Vehettem volna többet is, de errõl se tudom, hogy kerül be a városba. A vasútig való beszekerezés ötannyiba kerül, mint amennyit a technikának fából való vívmányáért fizettem.

Az alku könnyen ment, csak a kifizetés tartott soká. A gazda kért két pengõt, én ajánlottam neki hármat, amire õ kijelentette, hogy isten neki, azt se bánja. Az aprópénzbõl kifogytam, ötvenest kínáltam neki.

- Nem bírunk itt azzal, uram - csóválta a fejét. - Én még ebben az esztendõben nem láttam ekkora pénzt.

- Hátha fölváltanák valamelyik szomszédban?

- Itt? - húzta félre a száját, mosolygósra is, harapósra is. - Aratásig az egész határban nem szed össze ennyi pénzt.

Fél nap jártunk a pénzzel tanyáról tanyára. Végre is biciklisembert kellett vele beszalajtani a stációhoz. Mielõtt borítékba tettem volna a bankót, megmutattam rajta a legénynek Rákóczi vezérlõ fejedelmünk képét:

- Ki ez, fiam?

- Tudja az Isten - vont vállat. - Alighanem a király, ugye bizony?

- Rákóczi Ferenc. Tudja tán, ki volt az?

- Tudja az Isten - mentegette magát -, nemigen vagyok én az ilyesmikkel beismerkedve.

Persze rosszabbul is járhatott volna a felséges fejedelem. Egy öregebb gazdát megkérdeztem, hallotta e már, hogy ki lesz most a követ?

- Hallotta a ménkû.

- Hát eddig ki volt a maguk követe?

- Tudja a ménkû.

- De csak látta valamikor öt esztendõ alatt?

- Látta a ménkû.

A dûlõutakon egy-egy akácfán plakátot zörget a szél. Egyéb hirdetõoszlop itt nincsen, mint amit az Isten teremtett, de ez tán alkalmasabb is. Elõször azért, mert nem kell ráraggatni a plakátot, rá lehet tûzni egy akácfatövisre is, másodszor azért, mert levenni is könnyebb róla. Csak úgy az ülésbõl, az ostornyéllel.

- Minek bántja azt a papírt, Illés?

- Ráakasztom otthon a cseresznyefára. Jó zörgõs papír ez, majd riogati a verebet. Egyéb haszon úgy sincs belõle.

- Erre maguknál nem fizetnek a szavazásért?

- Nemigen. Tegnap ugyan ingyen lehetett volna inni a csárdában, de ebben is huncutság volt.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy az ilyen paletát vasárnapra köllene tenni, nem hétköznapra, mikor rendes embernek nincs ráérõ ideje. Ez csak a csárdásnak jó, mert a sok pénzt is zsebre vágja, meg a bora is megmarad. A szegény embert mindenbõl kisemmizik.

Ezt némi keserûséggel mondja Illés. Nagyon fáj neki, hogy az egy pohár bortól elütik. Arra még nem jött rá, hogy az életbõl is ilyenkor semmizik ki.

A plakátragasztó olykor kortes is. A hóna alatt vannak a plakátok, a belsõ zsebben az aláírási ív. Amazért húsz fillért kap darabonként, emezért egy pengõt nevenként. Különben csakolyan paraszt, mint a többi, csak egy kicsit neki van hevülve. A leheletén úgy érzem, nem annyira a lelkesedéstõl, mint inkább egy kis szíverõsítõtõl.

- Melyik pártnak az embere maga?

- Én? Izé... Hogy is csak... Nézze, mán megint elfelejtettem. Merre vagy mán, no, fene beléd! - Tapogat a feslett fenekû belsõ zsebben.

Elõkerül az ív. Lebetûz róla egy nevet.

- De hát milyen párti az az úr?

- Mindegy az, kérem, nagyon fáin ember.

Az egyik napszámosom kiszól a gödörbõl:

- Tegnapelõtt másik úrra mondta kend, hogy nagyon fáin ember.

- Hát az is az vót - bólogat a kortes. - De az csak nyolcvan fillért reszkérozott egy aláírásért.

- Ez mindig ilyen nagy hazafi vót - mondják az embereim, amikor a kortes elhalad.

- Hazafi? - veszem föl a szót.

- Hát. Elkorhelykedte már házát, földjét.

Szó szót ér, s kiderül, hogy ezen a tájon milyen különös kritériumai vannak a hazafiságnak. Aki nagy hazafi, az részeges, káromkodós, munkakerülõ, garázda ember. De éppen azért mindenfelé tudja a járást, ráérõ ideje is van, a cifra beszédhez is ért, ennélfogva õ a legkantárosabb legény az igehirdetésre.

Vagy ötszáz szavazó van ebben a járásban, de nem tudom, van-e köztük tíz olyan, aki meg tudná mondani, kit ajánlott követnek, vagy kire adja majd a voksát. Öt futtató van, de senki se kérdezi, melyiknek milyen az elve. Az egyik is úr, meg a másik is úr, mi különbség lehetne köztük?

Terror? Nekem nem panaszkodott róla senki. Lehet, azért, mert én is úr vagyok, s az egyik urat, a szó köztünk maradjon, csakúgy a fenének kellene megenni, mint a másikat. De meg független polgárok ezek, tetszik tudni. Nem függenek ezek a világon senkitõl, csak az éhségtõl, meg az ínségtõl, hát mi szükség volna itt terrorra?

- Maga kire szavaz, földi? - kérdem a kocsisomat, ahogy szorongok mellette az ülésdeszkán.

Megcsapkodja a gebéi fületövét, aztán békességesen mondja:

- Hát majd aki a bírságot leveszi rólam.

- Micsoda bírságot?

- Az öt pengõt. Majd elmondom, ha a nagy homokba beérünk, ott nem zörög a kocsi.

Nem, itt csak zizereg a kerékagyig érõ homok. És mondja az ember szép folyamatos keserûséggel, amin megérzik a sok gyakorlat.

- Hát az úgy volt, tudja, hogy azt mondja nekem a komám tavaszon, vigyem be a hét malacát a vásárra, mert az õ lovai szántanak, vagyis hogy a legényfia szánt velük. Hát beviszem, mondok, miért ne vinném, úgyis üres kocsival megyek. Fölrakjuk a malacokat, nem férnek. Ejnye-hejnye, mit csináljunk, kapja magát a koma, azt mondja, ha az õ kocsiját rákapcsolnánk az enyimre, férnének a malacok. Így is tettünk, be is értünk a városba, odagyün a csöndér, megállít, hogy hohó, hogy mertem én két kocsit összekapcsolni, mikor az tilos? Tilos? Mondom, hát honnan tudjam én azt, hogy tilos? Közhírré volt téve, azt mondja. Megengedem, mondom, de én harminc kilométerre vagyok ide, az én tanyámon nem dobolták ki. Nem ér az a beszéd semmit, azt mondja, azzal fölírja a nevemet, és megfenyeget azzal, hogy errül majd kihoznak nekem öt pengõ bírságot. No, én el is csendesedtem erre, de a koma megszólalt, hogy micsoda igazság ez, mikor nem is az enyimek a malacok. Hát kiéi? - kérdezi a csöndér. Hát az enyimek, ha tudni akarja, okosítja föl a koma. Hogy hívják magát? Így, meg úgy, megmondja a koma a nevét. No, akkor maga is öt pengõt fizet - acsarkodott rá mérgesen a csöndér, és fölírta az õ nevit is. Ki is hozták pünkösdkor a palétát, vagy az öt pengõt köll megfizetnem, vagy elviszik a tehenem. De hát mibül fizessek, uram, mibül? Szerencse még, hogy ez a követválasztás van, valamelyik az öt közül majd csak leveszi rólam a bírságot, oszt arra rászavazok. Gyí, Bogár, a nehézség cifrázza ki a füled gombját! Csilla, ne, a kórság essen beléd!

Elhallgatott, csak az aranycsillámú futóhomok sírt a kerekek alatt éles, sikoltó, ezeresztendõs sírással.

Egy hétig éltem itt, a holt lelkek zugában, inkább szárazon, mint vizen. Száraz kolbászon, szalonnán, kenyéren, mert két-három dûlõben nem bírtak adni egy pohár tejet, vagy egy-két tojást. De ezt ki lehet bírni, beletanultam gyerekkoromban; hanem mikor a Harmatvizem kifogyott, akkor szédelegni kezdtem. Hiszen kút van minden tanyán, de a vize hol sárga, hol szürke, hol édes, hol olajos, s ránézni is betegség annak, aki meg nem szokta, megszokni pedig csak az tudja, aki bele nem halt. Amelyik kútnak jó vize van, azt kétórányiról is felkeresik, s azt kánikulában éjszaka vasvillával õrzi a gazdája, hogy reggelre ki ne merigessék.

Eligazítottak egy ilyen áldott kúthoz, engedelmet kértem a gazdától, adta is jó szívvel, maga merítette meg a vödröt. S csak amikor kimulattam magam, akkor kérdezte meg tõlem:

- Tán az úr is abban a járatban van?

- Mi járatban?

- Hogy követ akar lenni.

- Nem - mondom -, az nem nekem való mesterség.

- Kár - mondta a gazda, de nagyon szívbõl.

- Miért kár? - lepõdtem meg.

- Mert kiegyesülhettünk volna.

- Nem értem.

- Pedig én nyomon beszélek, hallja. Azt határoztuk itten a szomszédokkal, hogy egy kiló sóért meg egy liter petróleumért adjuk a szavazatot.

A pusztai boltba is bevetõdtem. Útszéli tanyának a végébõl van elkerítve, akkora, mint egy városi sifonér. Egy bekötött fejû, mezítlábas parasztasszony ül a küszöbön, meg egy nagy fehér kuvasz. Nem a kutya mordul rám, hanem az asszony. Valami vándorlónak néz.

- Mit akar itten?

- Szivart szeretnék venni - de már akkor elõ is veszem a pénztárcámat. Hadd lássa a jó asszony, hogy igaz úton járok.

Fölugrik és matatni kezd a pulton, amelyen meglátszik, hogy valaha asztal gyanánt szolgált, s mint ilyen, boldog világbeli disznóboncolások nyomait viseli magán.

- Portorigó van, meg cigerillosz.

- A portorikót kérem. - Nézem, mennyi van. - Adja ide mind, lelkem.

Leszámoltam neki öt pengõ valahány fillért. Úgy nézett rám, ahogy az angyalokra nézhettek valamikor, mikor még gyakoribb volt a közlekedés ég és föld között.

- Mikor csinált ekkora üzletet? - mosolyogtam rá.

- Húsvétra - mosolygott vissza. De megint csak elfelhõsödött az arca. - Még ezen a héten csak a kortesek nyitottak rám ajtót. Pedig látja, van itt minden. Nem vesz még valamit? Édesfa, szentjánoskenyér, csokoládé, ostya, díszgomb - olvasta a fiókok felírását.

- No, akkor még leginkább díszgombot adjon - támogattam a magyar kereskedelmet.

Csodálatos díszgombok voltak, bronzpléhbõl, akkorák, mint a régi négykrajcáros, és a közepükön üvegrózsa csillogott. Gyermekkoromban hordtak ilyent a kabátjukon az úriasszonyok, de csak a nagyon öregek.

Most már egészen megnyílt a fõnöknõ szíve. Leültetett egy gálicos ládára, s kéretlenül szolgáltatta a statisztikai adatokat a pusztai kereskedelemrõl. Két év alatt háromnegyed kiló kávét adott el. Fehércukrot eladott tizenkét kilót, de a múlt esztendõben, az idén csak hármat.

- Hát mit vesznek mostanában a népek?

- Sót, petróleumot, gyufát.

- Meg dohányt, ugye?

- Dehogy, azt nem. Mostanában már nem. Krumplilevélbõl csinálják a dohányt. Az uram is.

- Ura is van magának?

- Hát hogyne. Õ vezeti a kontóskönyvet.

- Az is van?

- Csakis az van. Nem bírnak az emberek készpénzzel fizetni. Hitelbe veszik a sót, petróleumot, a gyufát. Majd aratás után fizetnek búzában.

Olyan bizalommal volt hozzám, hogy meg is mutatta a kontóskönyvet. Sok benne az adós, de a kontó kevés. A legnagyobb összeg 12 pengõ 46 fillér. De ez annyi tételnek a végösszege, hogy két oldal van velük telerúnázva. Só meg gyufa skatulyánként. Ebben az esztendõben január 8. óta.

- Ez nagygazda, kérem - magyarázta a boltosné. - Vízkeresztkor, mikor disznót adott el, 23 pengõ múlt évi tartozást fizetett ki. Mondja is mindig az uram, hogy ha tíz ilyen volna, a fejünk se fájna.

- Az ám, ni - kérdeztem -, hol az ura? Derék ember lehet, szeretnék vele beszélni.

Sajnálkozva csóválta meg a fejét.

- Tegnap kellett volna gyünni, tudja, mert most már elígérkeztünk.

- Kinek, jó asszony?

- Nem is tudom én a nevit, valami pesti lehet, valami Bicegi vagy Pecegi vagy mi a csuda. Az este halt meg az uramnak a testvérnénje, itt lakott velünk, de mán reggel is látszott rajta, hogy az utolsóban van. Osztán hogy éppen akkor járt itt a kortes, az uram megegyezett vele arra az esetre, ha halomás talál történni.

- Miben egyeztek meg? - kérdeztem hüledezve.

- Hogy ha a kortes megcsináltatja a koporsót, akkor az uram rászavaz arra a pesti izére. Az este meg is történt a halomás, ezt ment be az uram megjelenteni.

Nagyon elégedetten mondta ezt, látszott rajta, hogy ezt még jobb üzletnek tartja, mint amit velem csinált.

- Azt mondja az uram, sokkal biztosabb ez, mint a készpénz - magyarázta, amikor elkezeltem tõle. - A múltkor is, nem is tudom, hányban volt a választás, nagyon megjárta a készpénzzel az unokatestvérem, itt a harmadik dûlõben, tán hallotta is hírét, mert még nóta is van róla. Harminc pengõt kapott a szavazatjáért, mert nagyon rátarti ember az, csizmadia mesterséget is tud, de nemigen uzoválja, mert nem vesz már új csizmát senki. Hát elég az hozzá, hogy harminc pengõt kapott, de a választás után muszáj volt neki visszafizetni, mert másképp tán be is csukták volna. De a koporsót, azt hiszem, csak mégse szedik ki a föld alul, akármilyen huncut ez a világi nép.

Hát ilyen közelrõl az a fennkölt lelkesedés, amellyel képünk viselésével megbízunk valakit, aki azt bizonnyal méltósággal fogja viselni. Sorsunk intézõje lesz, törvényt fog hozni életünkrõl és halálunkról, és kérkedni fog vele, hogy õt fennkölt lelkesedéssel választották meg a független polgárok. S lesznek, akik elhiszik neki, s talán õ maga is elhiszi magának.

Én azonban, aki nem vagyok politikus, és sohase fogok törvényt hozni, én sohase találkozhatok többet fennkölt lelkesedéssel úgy, hogy ne látnék magam elõtt egy kiló sót, egy liter petróleumot és egy koporsót. Akkora koporsót, amelybe belefér az egész magyar élet.

II

Az a népvizsga, amit én rendeztem, nem volt virágszagú és nem volt napsugaras. Az én Pétereim, Antalaim, Szilvesztereim görnyedt hátú, korán õszülõ, hamar ráncosodó parasztok, akikrõl a legtudósabb fiziognómus sem mondja meg, harmincévesek-e vagy ötvenesek. Megátalkodottak, mint a tokmányba szorult kaszakõ, ahogy õk mondják magukról. Kevésbeszédûek maguk közt is, s bizalmatlanok az úrféléhez, akirõl leginkább csak keserû tapasztalataik vannak, s nekik ez a bizalmatlanság a természetadta fegyverük, mint a nyúlnak a futás. Engem azonban nem szoktak úrfélének nézni a parasztjaim. Az õ nyelvüket beszélem, köröm közül kosztolok, napot, esõt, szelet, havat állok, mint õk, s a legnagyobb szélben is rá tudok gyújtani a pipámra. S ebbõl látják, hogy az õ fajtájuk vagyok, s megered a szavuk. Nem a cukor teszi, illetve nem a cigaretta; nem az édeskedés, se a helyretyutyuzás, nem is értek egyikhez se, hanem a belsõ megérzés.

Próbát akartam tenni, mi maradt meg a felnõttekben abból, amit kiskorukban adott nekik az iskola. S hogy mi veszett el belõle, s mit tett hozzá a háború, az újság, a rádió, a piac, a vasút, az autóbusz. Nem egy helyen tettem próbát, hanem hármon, más-más alföldi vármegyében. Falusi emberekkel és pusztalakókkal, akikhez öt és nyolc kilométerre van legközelebb falu, s tizenöt-húsz kilométerre már várost érnek. Huszonhét embert kérdeztem ki, tizennyolc évtõl ötvenig; a nevét mindegyik alá tudja írni a napszámos-nyugtán, sõt némelyik olyan olvashatatlan aláírást produkál, hogy azzal akár miniszteri tanácsos is lehetne. Hárman közülük sose jártak iskolába, katonakorukban tanultak írni-olvasni; voltak, akik egy-két osztályt végeztek, nagyobb részük kijárta a négy elemit, a fiatalabbak megtoldották még ismétlõiskolával is.

Megmondtam az öreg deákjaimnak, hogy abból a vizsgából, aminek alávetem õket, nem lesz adó. Felelhet mindenki bátran, amit tud; aki nem tud, annak se kötöm hátra a sarkát, különben is õk a hatalmasabbak, mert az õ kezükben van a csákány meg az ásó, az enyémben csak plajbász, az is olyan kicsi, hogy alig van rajta fogás. Azt is megmondtam, hogy kiírom az újságba, mit tudnak az errefelé lakó emberek a világi dolgokról, tehát már csak becsületbõl is fogja marékra az eszét mindenki.

Nem hiszem, hogy valamelyik olyasmit gondolt volna rólam, mintha rosszban sántikálnék. Lehet, hogy egyik-másik megriadt egy pillanatra, mert iskolát még nem játszott velük senki, de aztán ezek is csak belenyugodtak, hogy így is eleget kell tenni a napszámért. Hogy aztán otthon mit meséltek rólam a szülének vagy a menyecskének, az más kérdés. De azért nem bizonyos, hogy kifiguráztak volna. Hiszen igen csak azzal végzõdik minden ásatásom, hogy az utolsó hét végén a búcsúkézfogáskor az embereim megválasztanak követnek. Persze csupa olyan emberek, akiknek nincs választójoga - hiszen, ha volna, akkor nyilván meggondolnák a dolgot. Felesek, harmadosok, kapások, kubikosok, napszámból élõ kétkezi munkások. A parasztság „negyedik rendje”, Dózsa György népének egyenes folytatása. Az Úristen magyar domíniumában az égig nyurgult díszfák, a csenevész gyümölcsösök, az elszegényedett búzamezõk mellett a gazdátlan, sûrû, apró gyöp.

A föladott kérdések közt nem volt egy se, amelyik a legtávolabbról is hajazott volna a napi politikához. Van annyi eszem, hogy nem viszem a népemet olyan sikamlós területre, ahol magam sem járok. Olyasmit sem kérdeztem tõlük, hogy hányszor találkoztak a birtokos jelzõvel, mióta kikerültek a tanító úr keze alól; se azt, hogy miért hívják a parasztot az országházában nemzetfönntartó elemnek, könnyû ilyesmit olyan messzirõl mondani, de itt az árokparton nagyon meggondolandó. Lehet a magyarjaim közt valami hirtelenharagú is, aki elõrántaná a bicskát, ha szemtõl szembe ilyent mondanának neki.

Kérdéseimet az úgynevezett „elemi mûveltség” körébõl szedtem. Amit, úgy képzelné az ember, a huszadik század gyermeke tanulás nélkül, az utcán is fölszedeget a mûveltség félhomályában. Itt azonban csak országutak vannak, mint utcák, azért a részletkérdések föltevése elõtt bizonyos általános kérdésekkel próbáltam tájékozódni. Beszélt-e már velük úriember olyan kérdésekrõl, hogy mitõl lesz az esõ, hogy merre van az a nagy búzatermõ Argentína, s hogy hol terem a vas, amibõl a kaszát csinálják? Nem, ilyenrõl még senki se beszélt velük. Szoktak-e olyan elõadásokra járni, ahol ilyeneket lehet tanulni? Nem szoktak. Miért? Mert itt nincsenek ilyen elõadmányok. A községházán se volt kiadva. Elmennének-e, ha lenne? Hát aki ráér, úgy lehet, elmenne. De hát azért nem adnak semmit, aztán meg az asszonyok kinevetik az embert, hogy „kendbõl már megint deák lött?”. Járnak-e a templomba? A falusiak elmennek húsvétkor, karácsonykor, hiszen azért keresztények. A pusztaiakhoz meg minden vasárnap kijön egy falusi tisztelendõ, de nagyon sebesen végez, mert ebédre õ is otthon akar lenni. Jártak-e már nagy városban? Ojjé, a háborúban, ette volna meg a fene, aki kitalálta. Szoktak-e újságot olvasni? Télen, ha valamit vesznek a boltban, és az újságba van takarva, azt elolvassák. Az ám, de hátha az háromesztendõs újság? Nem baj az, avul is, javul is. Aztán meg a kalendáriumot is elolvassa, akinek van. Van-e köztük olyan ember, aki könyvet is olvasott már? Egészen elejétõl végig? Nem, ez huszonhét ember közül még eggyel se esett meg. Voltak-e már színházban? Egy ember jelentkezik, arról is kiderül, hogy olyan szerecsent látott, akirõl a Paprika Jancsi lepofozta a kormot. Moziban ki volt? Két ember azt is megpróbálta, de már nem emlékszik rá, mit látott, mert egy kicsit italosak voltak. Rádió? A falusiak mindnyájan hallották már a kocsmában, huncut ember lehetett, aki kitalálta.

- Ki volt az a Napóleon? - ezt adom föl világtörténelmi tételnek. Végre is, az én napszámosaim már tudnak a jazigokról, és ha a sora kijön, a gepidafejû istenit szidják egymásnak. Hát csak tudhatnak valamit a világhódítóról is. Ha máshonnan nem, gyermekkoruk meséibõl.

Huszonhatan soha a hírét se hallották. A huszonhetedik, a fiatalok közül való, tudott annyit, hogy létezett valami Napólom nevezetû illetõ, õ olvasott róla a világlapban.

- Mit olvasott?

- Azt már nem tudom.

- Mi volt az a Napolóm? Császár, király, suszter, hóhér, vagy micsoda? Költõ? Tudja, mi az a költõ?

- Aki versszerkesztõ. Olyan võfélyféle. De a Napólom nem az volt.

- Hát mi lehetett?

A fiú elgondolkozott.

- Alighanem vezér.

- No látja, hogy tudja. Aztán mi nemzet volt?

Erre már gondolkozás nélkül válaszolt:

- Hát magyar.

Tudom, erre azt lehet mondani, mi köze a magyar parasztnak Napóleonhoz? Hát a francia paraszt talán többet tud a mi Szent Istvánunkról?

Egész bizonyos, hogy nem. Sõt talán Napóleonról se tud többet. De az engem nem vigasztal meg azért, hogy Attilára is ezt a választ kapom:

- Valamiféle király volt.

Hogy milyen, azt nem tudják. A hármaskoporsó meséjét igen. S a konzekvenciát is egyformán vonják le belõle. Hogy nagyon sarcolhatta a népeket ez az Átila, ha még aranykoporsóra is telt neki.

- Mit tudnak Szent Istvánról?

Azt, hogy augusztus 20-ra esik, s hogy akkor ünnep van. Hogy kije, mije volt Magyarországnak Szent István, arról egy igét se.

Hát Mátyás, akit fennkölt lelkesedéssel választottak királlyá? Az öregek errõl sem tudnak semmit. Õk csak azt tudják, hogy mióta az meghalt, oda az igazság.

Az Alföld paraszttömegeinek, ameddig én járatos vagyok, nincsenek történeti mondái, hagyományai. Számukra az egész magyar történelem kezdete, vége, teljessége: Kossuth Lajos és a negyvennyolc. De a névnél nincs tovább ez se. Mi volt az a negyvennyolc, mit csinált Kossuth Lajos? Ezekre a kérdésekre vállvonás a felelet. Meg az, hogy az nagy ember volt, most is sok olyan kellene. Mért volt nagy? Mert eltörölte az adót. Mert megverte a németet. Mert meg merte mondani az igazat a nagy uraknak.

Arról, hogy fölszabadította a jobbágyot, ezek a jobbágyok nem tudnak semmit. De én se tudom, hogy csakugyan föl vannak-e szabadítva?

- Mióta laknak a magyarok Magyarországon? - Gondolom, ez egész helyénvaló kérdés, harminchat évvel a világraszóló millennium után, honfoglaláskori temetõ áskálása közben. Íme a feleletek:

- Azt csak a jó Isten tudja.

- Mióta a világ megvan.

- Árpád kormányzata óta.

Az általánosságok után egy konkrétum:

- Hát én nem tudom, hallja, de én az öregapámtól úgy hallottam, hogy õ kisgyerek korában került ide Tótkomlósról, de itt már akkor is magyarok laktak, az elsõ gazdája valami Bunford nevezetû volt, maga talán hallotta is hírét.

De nem kell azt gondolni, hogy az élõ nagyok jobban járnak, mint a halhatatlan halottak. Elõvettem az alkotmánytant is, s népem nyelvén tettem fel a kérdést:

- Ki most az országban a legnagyobb úr?

Egy öreg ember azt felelte - elsõnek -, hogy „a császár”. Kinevették, és megmondták neki, hogy „arról már lemázsáltunk”, már nincsen császár. Az öreg kun azonban nem hagyta magát.

- Császár mindég van, mert anélkül nem lehet ország, csakhogy néha titokban tartózkodik az irigyei miatt. Az a császár, akinek a képe a pénzen van, mert anélkül nem gilt a pénz. A fehérhátú bankóra is emlékezhettek, hogy azért nem volt gilt, mert nem volt rajta a császár.

Kiveszek a zsebembõl egy ezüst ötpengõst, és megmutatom az öreg államjogásznak az averzét.

- Kicsoda ez?

- Ha a pénzen van, az a császár.

A huszonhét ember közül huszonöt tudta, hogy akinek a képe a pénzen van, az Horthy Miklós kormányzó. Egy ember volt, aki azt hitte, hogy az a „Betlehem gróf”.

Megkérdeztem azt is, mi az az állam. A feleletek elég értelmesek voltak. Aki az adót szedi. Aki a katonát szedi. A miniszterek. A követek. A jegyzõ, a csöndér, a szolgabíró, a finánc. Egy figuráskedvû ember, bizonyos Illés nevezetû, azt mondta, hogy én is állom vagyok.

- Miért, Illés fiam?

- Mert dolgoztati az embört, maga mög csak nézi.

Lepisszentették, hogy bolond beszéd ez, mert én úgy dolgoztatok, hogy fizetek is érte. Illés lovagiasan kijelentette, hogy nem komoly beszéd volt az övé, csak a szó volt vele több. Én pedig az állami tekintély érdekében azt füllentettem, hogy az államéból fizetem a napszámot.

A következõ kérdés az volt, hogy szabad-e embert ölni? A felelet: hogy háborúban még muszáj is. De mikor nincs háború? Mikor az ember mén csöndesen az országúton, vagy ül a pohár bora mellett a kocsmában, vagy alszik az ágyában, szabad-e akkor embert ölni? Kapzsiságból, régi bosszúból, hirtelen haragból, vagy virtuskodásból? Természetesen akkor se szabad, úgy se szabad. Mért? Mert Isten tiltja, mert az emberi érzés nem engedi?

- Mert becsukják az embert érte.

Választ kértem arra is, gondolnak-e valamit, ha fölnéznek a csillagos égre? Hallottak-e már arról, hogy azok a csillagok is olyan világok, mint a mi földünk, s azokon is élõk élhetnek? Nem gondolnak semmit, nem hallottak semmi ilyenfélét. Napfogyatkozást láttak-e már? Sokan láttak. Mitõl van az? Egy ember hallotta, olyankor megeszi a markoláb a napot, a többinek még ennyi járatossága se volt a kozmogóniában. Mibõl készül a sör? Két ember úgy hallotta, hogy árpából, a többi: „még nem gondolkozott rajta”. Mit tudnak Amerikáról? Sok mindent. Hogy ott meg lehet gazdagodni. Hogy ott szerecsenek laknak. Hogy a Jóska sógor onnan borzasztó sok pénzt küldött haza. Hogy ott terem az amerikai mogyoró. Hogy ott százemeletes házak is vannak. De hogy ország-e, vagy világ az az Amerika, hogy le vagy fel van-e, hogy messze kell oda menni, azt egyetlen ember se tudta.

- Arra való a vasút, hogy megmondja - vágja ki magát a figuracsináló Illés, különben legügyesebb és legszorgalmasabb munkásom, aki a Murman-vasutat is segített építeni a muszkáknak.

Fizikából azt kérdeztem, mi hajtja az órát, gondolkozott-e már ezen valaki? Nagyobbrészt azt felelték, gondolkozott a fene. De volt, aki a sétálót nevezte meg primum movens-nek - magyarul sétáló az inga neve; - volt, aki a kerekeket. Itt is Illés volt az, aki fején találta a szöget ezzel a válasszal:

- Mi hajtja az órát? A nehézség.

Persze ez alatt a nehézség alatt nem a gravitációt értette.

Azt nem bánom, ha azt mondja valaki, hogy nem mind ilyen a magyar paraszt. Én is ismerek kivételt, fájdalom, nagyon keveset. Én is tudok olyan parasztot, meg is nevezem, Bozó Ambrus Károly a neve, mindszenti ember, aki körülbelül abban az idõben, mikor Klebelsberg Kunót a felsõházban a grófok mint tékozlót támadták, ezzel tett le egy marék avar régiséget az asztalomra:

- Szegény ember vagyok, de nincs szívem érte pénzt kívánni. Hiszen tudom én, hogy ebben az országban semmire se sajnálják a pénzt, csak a kultúrára.

Fájdalom, én nagyon kevés ilyen parasztot ismerek, de nagyon örülök neki, ha mások sokat ismernek. Csak azt ne mondják nekem, hogy jól van így, ahogy van, nem is kell a parasztnak több tudás, elég, ha írni-olvasni, meg egy kis számolásra megtanítja az iskola, a többit kipótolja a paraszt vele született nagy intelligenciája, amelyre mindnyájan száz példát tudunk. Aki ezt mondja, annak én azt felelem: minek akkor az egész nagy és költséges népnevelési apparátus, ha eredménynek ennyi is elég? Minek akkor a négyosztályú, a hatosztályú, az ismétlõiskola? Hiszen írni, olvasni, számolni sokkal rövidebb idõ alatt is meg lehet tanítani a gyereket!

Nem szeretném, ha valaki félreértene, és ha tanító ember, aki úgy érzi, hogy én itt az õ mesterségét bántottam meg, azt megnyugtatom, hogy nem lehetett ilyen szándékom, hiszen kevés olyan pedagógiailag terhelt család van az országban, mint amilyenbõl való én vagyok. A testvérbátyám, aki polgári iskolai igazgatónak ment nyugalomba, tanyai tanítóságon kezdte. Egy fia középiskolai tanár, három tanító, két leánya tanítónõ, és három-négy unokája is ezen a pályán van indulóban. A húgomnak is van valami pedagógiai diplomája, a sógorom polgári iskolai igazgató, s a két leánya tanítónõ. S ha még megvallom, hogy éntõlem is csak az Isten õrizte meg a pedagógiát, gondolom, senki se mondhatja rám jó lélekkel, hogy bántani akarom azokat, akik „a nyersanyagból, amit Isten ád, segítenek embert teremteni”. Én sokkal több tanyai tanítót ismerek olyant, akinek szobrot emelnék, mint akinek a kezére nem adnék gyereket. (Három tanítót meg is tudok nevezni, akiknek mint régész hálával tartozom: az egyik Hock Lajos volt dorozsmai, a másik Kiss István kétegyházi, a harmadik Jaksa János pusztaszeri tanító.)

Nem a tanítót okolom én, nem az embereket, hanem a rendszerben kell valami hibának lennie, talán nem is egy helyen. A mi iskolarendszerünk annak idején német mintára készült, s ha a városban bevált is valahogy, a tanyákon nem tudott eléggé alkalmazkodni. Nem megfelelõek a könyveink, sok hiábavaló terhet ró a tanítóra s tanulóra a tanterv, és nem jó a tanítás idõbeosztása. Mi lenne abból, ha ahelyett hogy reggel nyolctól délután négyig bezárjuk a tanyai gyereket az állítmánykiegészítõ alanyesetek és a közös nevezõre hozandó törtek közé, s megtanítjuk, hogy ki tudja írni római számokkal a honfoglalás esztendejét - mondom, mi lenne abból, ha az úgyis koránkelõ tanyai gyereket az õszi és tavaszi hónapokban reggel hattól, héttõl délelõtt kilencig, tízig iskoláznók, s aztán hazaengednõk apja, anyja segítségére? Azt hiszem, az lenne, hogy a paraszt megbékülne az iskolával, amelyben ma inkább elkeserítõjét látja, s a gyerek kis fejében talán több maradna nagy korára, ha kevesebbet, de nekivalóbbat töltögetnénk bele, s fel tudnók benne ébreszteni a kultúra iránt való állandó fogékonyságot, amelyet eddig nem tudtunk neki megadni.

Igaz, hogy eddig nem sokra ment volna vele, ha meglett volna is benne, s talán jobb is nem szomjazni, mint olyan szomjúságot érezni, amelyet nem lehet kielégíteni. Pedig ma olyan a helyzet. Amint a paraszt kikerül az iskolából - s félek, ez a szabadulás ma több örömmel tölti el, mint szomorúsággal -, a kulturálatlanságnak olyan száraz sivatagába kerül, amelyben még harmathoz se jut. Ebben az országban nem készül könyv a paraszt számára, hacsak politikai propaganda nem, meg võfélykönyv és álmoskönyv a kalendárium mellé. Ebben az országban nem készül újság a paraszt számára, mert ami félig-meddig olyan is, mintha neki volna szánva, véres riportjaival, politikai frazeológiájával, akármilyen irányú legyen az a politika, nem neki való, s nem vezet, csak félrevezet; nem mintha a szándék volna rossz, csak a kivitel nem jó. Nem tudunk a paraszt nyelvén, s így nem férkõzhetünk hozzá se szívéhez, se értelméhez. Ebben az országban a paraszttal csak március tizenötödikén, vagy képviselõjelöltek bemutatkozásakor, vagy miniszterjáráskor van meg a nagy összetestvéresülés, de senki se gondoskodik arról, hogy a városi kultúra folyamából állandóan, el nem apadóan, tiszta erek csörögjenek ki a pusztákra, a szomjú lelkek százezrei számára. Tudom, hogy az utóbbi idõkben megszervezték az iskolán kívüli népmívelést, s több helyen szerzett tapasztalatból tudom, hogy általában igen derék emberek állnak annak szolgálatában, sajnos, több jószándékkal, mint cselekvési lehetõséggel. Anyagi eszközöket alig bocsátanak rendelkezésükre, a legtöbb helyen még csak fuvart se kapnak, s azt kívánják tõlük, hogy apostoli tevékenységüket az apostolok lovain gyakorolják. Természetes, hogy ilyen körülmények közt komoly, tömegnevelõ eredményeket elérni nem lehet. S természetes az is, hogy szemrehányást tenni ezért nem lehet se nekik, se a parasztnak, aki nem azért kultúrátlan, mert nem nevelhetõ rá a kultúrára, hanem azért, mert még eddig csak szemre próbálkoztunk meg vele.

Elõadásomban, magam is érzem, sok volt a keserûség, és könnybõl támadt a mosolygás szivárványa is. Bántani nem akartam senkit, se természetem nem olyan, se a mai idõk nem arra valók - amivel nem azt akarom mondani, hogy nincs kitõl számon kérni az úgynevezett nemzetfönntartó elem testi-lelki elhagyatottságát. De én csak el akartam jajdítani magam, hogy emberek, népünk hatalmasai, vigyázzatok, itt több baj van, mint ahogy ti tudjátok, járjatok utána, hol a hiba, és segítsetek rajta! Mert nem az ország házában van a magyar jövendõ, hanem itt, a magyar tanyákon, tizenöt-húsz kilométerre a városoktól, és itt olyan sötét van, hogy még a tudás szentjánosbogarai se világítanak benne. És ne felejtsétek el, hogy nem lehet önfeláldozó hazaszeretetet követelni sorsdöntõ években attól a néptõl, amelyet Eötvös József törvényének hatvannegyedik esztendejében se tudtatok odáig vinni, hogy ismerje hazája ezeréves történetének elemeit, s lássa abban a maga szerepét!