Földhözragadt Jánosék 1932-ben

I

Földhözragadt Jánosnak 1924-ben volt egy kis bérlete a ladányi dûlõben. Húsz holdacska, városi bérlet. Szép fehér homok, már annak, aki nemcsak menyecskében szereti a fehéret, hanem homokban is. Nem lehet mondani, hogy semmi se termett volna meg benne. A kígyószisz ölesre megnõtt, a gyújtoványfû kötésig ért, és a gilicetüsök akkora szuronyokat növesztett, mint a glédics tövise, akivel Krisztus urunkat megkoronázták. De a rozs bizony soványolta a fehér homokot, és a kukorica is lemaradt benne.

Hanem azért János nem panaszkodott, mert mi jusson panaszkodna az, akinek úgy fölvitte Isten a dolgát, hogy a maga szegénye lehet? Aztán meg, az igazat megvallva, hiába is panaszkodott volna. Ha azt mondta volna a városnak, hogy Isten ellen való vétek ezért a hitvány posza homokért holdanként három mázsa évi bért szedni, akkor a város azt mondta volna neki:

- Hja, édes cselédem, késõ bánat ebgondolat! Nem vagy vak, láthattad a magad szemivel, mivel házasodsz össze huszonöt esztendõre. De mikor földárverés van, mind meg vagytok keveredve, és rálicitálnátok a Dárius királyra is. Most már, ha vállaltad, nyögjed, belesegíthet az asszonyod is, meg a gyereked is, van elég.

S ha János azt sóhajtotta volna, hogy a gyerek enni is kér, meg az adó is harapdálja a jövedelmet, akkor a város azzal tromfolt volna vissza:

- Olyan ára van a gabonának, hogy olyant az öregapád öreganyja se hallott. Annyi bankót kapsz érte, hogy lapáttal szelelheted. Jut is, marad is belõle.

Jánosnak ezt senki nem mondta, de mint belátó ember, tudta magától is, hogy ezt mondhatnák neki. Az édes jó Istenbe vetette tehát reménye horgonyát, tanyát épített a homok leghaszontalanabbján, és egész házanépével dolgozott látástul vakulásig. Nem is lehet mondani, hogy éhenhaltak volna, csak mire kiporciózta a városnak is meg az államnak is a magáét, akkorra nem maradt több a befaló falatnál. Pedig a tarhonyacsináló teknõbõl megint bölcsõt kellett csinálni, megjött az ötödik gyerek is, mert Isten úgy rendelte, s János jó katolikus ember volt, aki nem avatkozik az Isten dolgába.

Az ördög azonban, aki sose nyughat, beleavatkozott a Jánoséba. Nem olyanformán, hogy pálinkával, kártyával vagy cafra asszonnyal kísértette volna meg - János már a dohányról is letett, mióta az idõk megnehezedtek; el is adta a tajtékpipáját is, pedig Kossuth atyánk volt rajta kifaragva, és annak az árát is beleinstruálta a gazdaságba: Vett rajta egy szamárcsikót.

Az ördög úgy vetette a kelepcét, hogy belebújt a János malacába - már az újtestamentumban is igen szeretett disznókban tanyázni a Gonosz -, és elösztökélte a zsadányi dûlõbe, ott is a földhözragadt Pál herésébe. Ott találta meg János a malacot, és amint fülönfogta, azt mondta Pálnak:

- Ej, de jó kis heréd van.

- Az ám - felelte Pál -, jól jár vele, aki lekaszálja.

- No - rebbent meg János -, tán fölköszönsz a bérlettel?

- Én föl.

- Pedig ez jó kis homok. Barna homok. Nem olyan istenverte fehér, mint az enyim.

- Ez ügön - bólintott Pál. - Ezt nem bánja mög, aki átvöszi. Tíz hold itt többet ér, mint tifelétök húsz.

- Hát te?

Pál elmondta, hogy szerencsét próbál a városban. Nagy rokonsága van ott. A bátyja rendõr. A sógora vámos. A kereszttestvére szolga a telekkönyvnél. Azt ígérték neki, fölkarolják. Kicsinálják, hogy bejusson valahova iskolaszolgának. Ezt kihúzott derékkal mondta, mintha már a gyerekeket regulázná. Próbálta a tekintélyt.

- Akinek Isten a barátja, könnyen üdvözül - állapította meg János meggyõzõdéssel, de irigység nélkül.

- Csak evvel a rongyos bérlettel vagyok bajban - kushadt vissza Pál az álmok világából a valódilagos életbe. - Olyant keresök, aki átvögye.

- Nem tanálsz? - János markolászta a homokot, egyik tenyerirül a másikba eresztette, az ujjai közt morzsolgatta, szaglászta. - De csak szép homok. Szinte olyan vakondok-szín.

- Sok péz ám ez, hé - vakargatta Pál az állát. - Az idei árenda még nincs kifizetve, mög egy kis tavalyi hátralék is van. Le köll tönni a jövõ félesztendei árendát is elõre.

- Mi summa az együtt?

- Van vagy 1300 pöngõ. Mög az én kauciómat is mög köll téríteni az illetõnek.

- Hogy szaporodott így föl?

- Pörösködtünk a várossal. Árendaleszállításért. Mög is ítélte a bíróság. De két esztendeig tartott a pör, addig föl volt függesztve a sarc. Az üdvégy erre is pézt kóstál. Így oszt megnõtt az adósság. Jobb hízó az, mint a disznó.

Nem lehet mondani, hogy Pál a maga lábából kihúzandó tüskét nagyon igyekezett volna a Jánoséba szúrni. János magától gabalyodott bele a barna homokba. A maga húszholdas fehér homokját átíratta valakire, szintén a Földhözragadt nemzetségbõl valóra. Kapott érte valamicske készpénzt, azt leolvasta Pálnak. A kaució meg a barna homokon levõ kunyhó fejében. Az csak olyan fûtetejû viskó volt, nem olyan gazdaemberes, mint az övé. De a homok barna volt, s János kiszámította, hogy nem kétszer, hanem háromszor többet ér az övénél. Még az 1300 pengõs teher átvállalásával is. Majd megmutatja õ, mit lehet a barna homokból kihozni, csak a nevén legyen. Úgy plajbászolta ki János, hogy esztendõ múltán a szomszéd tíz holdját is átveheti. Özvegyasszony volt a szomszéd, nem tudta a gyeplõt tartani. Az õ asszonya más, latolgatta János az esélyeket. Õt magát akármi érné - az ötvenen túl volt már akkor János, és „hatvan felé hazafelé” -, az õ asszonya asszony a talpán, és megõrzi a barna homokot az öt gyereknek, fejenként négy holdat.

Azonban az elsõ tíz hold átírásából se lett semmi.

- Míg a hátralék ki nincs fizetve, addig nincs átírás - mondja a város. - Ami szabály, szabály. Nekem mindegy, ki fizet, de még a teherbõl ki nem mosdik a föld, addig Pál szavatol az árendáért.

Pál is azt mondta, János is, hogy így is jó. Pál regulázta a városi gyerekeket, és János fizette a sarcot. Mikor mennyit bírt. Az elsõ évben százötven pengõt egy summában. Tízet, húszat, harmincat apránként. A malacból, a kunyhóból, a csirkébõl. A második évben is majd annyit. A harmadikban már csak felét. A negyedikben semmit, mert nem volt mibõl. Az 58 pengõs búzán bérelt föld 6 pengõs búzát termett.

- Nincs, oszt nincs - nézegetett föl János a mennyben lakó Istenhez, aki csak a világot teremtette, de hogy az emberek azt nem találták tökéletesnek, õk meg kiegészítésül gazdasági válságot teremtettek.

- A nincsbõl is lenni kell, mert másképp hogy tartom én el magamat? - mondja a város mint földesúr. De nem Jánosnak mondta, hanem Pálnak. János nem szerepelt a nagy könyvekben, amelyekben föl vannak fektetve a bérlõk, mint koporsók a hullaházban. - Állj elõ, földhözragadt Pál!

Az iskolaszolga elõ is állt, s mint afféle városi ember, aki uraknál bennfentes, ki is törülközött a bajból. Mit szukszulják õt, mikor ötödik esztendeje az a bizonyos nevezetû János élvezi a bérletet?

- Hát akkor álljon elõ az a bizonyos János, a haszontalan, és feleljen meg! - rendelte a város.

János megfelelt. Írásokat húzott elõ az ingderékból, és bebizonyította velük, hogy õ csak árendába kifizetett 700 pengõt, hát még az a tömérdek adó! Õ maga se hinné, hogy ennyi telt tõle, nem is érti, mibõl telt, de hát higgyenek az urak a saját írásuknak.

Igen, ami igaz, az igaz, az urak egy szóval se mondták, hogy János hazudik. Fizetett, de nem magáért, hanem Pálért. Az átvett terhet törlesztette, de azt is csak felibül, harmadábul. A magáéra még semmit. Hát hogy állunk, János?

- Tavaly leégett a tanya, újra kellett építeni. Az asszony két esztendeje fekszik valami minekismondjákban, ügön, méhrágásban.

- No jó, ez nem számos. De van tán valami értéke? Ló? Tehén? Disznó?

- Csak disznó van, kérem.

- No látja.

- Most már nem látom, mert tegnap ástam el õket az árokba.

- Hát akkor nincs egyéb hátra, mint a kilakoltatás. Megértette?

- Mög - ejtette le a fejit Földhözragadt János, kibotladozván az ajtón. Pedig nem értette meg. Hogy õt kivethessék a barna homokbul, amit öt esztendeje öntöz a maga verejtékével, meg a családjáéval? A leégett házbul, amit újra gyúrt, mint a fecske a levert fészkit? Nem lehet az, ha Isten van az égben.

Pedig lehet az. A fecske fészkit is leverik, pedig arról mindenki tudja, hogy Isten madara.

Csak az emberi fészekleveréshez többen kellenek. Kell hozzá egy bírósági végrehajtó. Kell a végrehajtó védelmére egy, két, három, négy rendõr, aszerint, milyen naturájú a kilakoltatandó emberfecske, csíp-e, rúg-e, harap-e, vagy csak jajveszékel. Kell a város tiszti ügyészségének egy embere. Kell egy közigazgatási funkcionárius, aki átveszi a kiürítendõ területet, s hogy a zsellér vissza ne térhessen, ami a köztekintélyt köznevetség tárgyává tenné, levéteti és biztonságba helyezteti az ajtót és az ablakokat. Kell egy községi bíró, aki mint népjóléti intézmény bedugja valahová a megfödéltelenítendõ jobbágyokat, és helyet keres a cókmókjaiknak. Kell egy bérautó sofõrrel, amely a hatalom képviselõit kihozza a pusztára, 50 kilométerre a várostól, és a rendcsinálás után visszaviszi õket. Kell végre egy városi fogat, két napra, egy kocsissal és két arra teremtett férfiúval, aki a cellecullát majd fölrakja a kocsira, a végrehajtó intésére, és leszedi róla, a községi bíró parancsára.

Hát ez a sok hadinép mind kiérkezett a barna homokra. Rendõr csak egy, annak se volt egyéb dolga, csak a szemét törülgetni. Mert nincs az a szõrös szívû ember, aki azt száraz szemmel megállhatta volna, amikor a méhrákos anya felült a vackán, belemártotta az ujját a tükör alatt a szenteltvíztartóba, és elõször magára vetett egy keresztet, aztán az urára, aki a kanapé sarkában gubbasztott, aztán a gyerekekre, akik álltak karajban a szoba közepén; a nagyja csüggedt topogással, az apraja feszült kíváncsisággal szopván az ujját.

- Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében...

- Nini - mondom -, hiszen itt nem öt gyerek van, hanem hét.

- Kettõ velencei - magyarázta a rendõr.

Igen, tudom már, gyámságba vett lelenc-gyerek. Mint gazdasági befektetés. Nem hoz annyit, mint a disznó, de nem olyan lutri.

- Ezeket hova lakoltatják? - kérdem az urakat.

A vállukat vonogatják, és kivonulnak tanácsot tartani a pitvarba.

- Teljes lehetetlenség - mondja a gazdasági felügyelõ, akinek az volna a hivatása, hogy átvegye az impériumot a kiürítendõ putri fölött. - Biztos vagyok benne, hogy a polgármester úr mindnyájunkat elcsapna, ha megtennénk.

Ebben mindenki egyetért. A végrehajtó úr nem gyõzi a szemüvegét fujkálni, és sürgetni a városi delegátusokat, hogy találjanak valami emberi megoldást.

A felügyelõ kiinti Jánost.

- Mennyi volt az idei termés?

- Harminckét mázsa - nyögi az ember.

Gyors fejszámolás következik.

- Elég maguknak fogyasztásra, meg vetõmagnak tizenhét métermázsa.

- Nagyon ölég - csillan föl a remény az emberfecske tört szemében.

- Akkor annyit meghagyunk, tizenöt mázsát pedig beszállítunk - mondja a felügyelõ.

- Egy esztendeig aztán nem követelünk magától semmit - teszi hozzá az ügyész -, addig majd csak összeszedi magát.

A hálálkodást itt tán még rosszabb hallgatni, mint a jajgatást. A községi bíró szava felharsan.

- Zsákjai vannak-e kendnek?

- Csak lyukasak.

- Hát szörözni köll. Kölcsönbe. Sebösen.

Hatan hatfelé szaladnak a szomszédokhoz. Segít nekik a rendõr is, a kocsis is, a sofõr is.

Ránk homályosodik, mire Istennek ajánljuk egymást. A szentjánosbogarak gyújtogatják az egyelõre adómentes mécsest a cserjéken.

- Mibe került ez a rendcsinálás? - kérdem az urakat.

Azt felelik, körülbelül száz pengõ. A végrehajtót kivéve, senki se kap kiszállási díjat. Csupa dologi kiadás a száz pengõ.

- Ki fizeti ezt?

- Természetesen a végrehajtott, Földhözragadt János. Ennyivel több lesz a terhe.

- Gondoljátok, hogy jövõ ilyenkorig azt is kinyögi a többivel?

- Dehogy. A többit se, az istenadta.

Csönd lesz. Megint én szólalok meg.

- Ti mindnyájan jó emberek vagytok. Azok is, akik nektek parancsolnak. Hát akkor ki itt a rossz?

Halkan, vonakodva felelnek. Azzal, amivel mindig, mindenütt a magyar élet egész vonalán szokás.

- A rendszer...

Igen, a misztikus, a megfoghatatlan, a torkonragadhatatlan, a legyõzhetetlen Rendszer, a ködbõl való rettenetes kõszikla.

II

Valér szõlõkötözéskor töltötte be a húszat, és már kétszer volt úgy, ahogy nem kellett volna. Mikor az anyja észrevette, hogy harmadszor is kutyanyomba hágott, úgy megmérgesedett rá, hogy majd agyonvágta a szõlõkaróval.

- Hát erre neveltelek én tégöd, te szöm nélkül való, te! Eltisztulj elülem, mert kitaposom belüled azt a rossz lelködet!

Lehet, hogy ha a lány visszaszólt volna, vagy csak a vállát rángatta volna, akkor nem marad el a lélekveszedelem. De Valér nem tett egyebet, csak lehajtotta a fejét, és nyugodtan csúszkált tovább a tõkék közt, mindössze a kötözõháncsot harapta jobban a foga közé. Nagy csillapodás pedig az anyaszívnek az ilyen engedelmes gyerek, és az is igaz, hogy ilyen jó dolgos lány az egész dûlõben nincs, mint Valér. Napszámba is azért szeretik mindenfelé, mert nem nyihározza el a napot, mint a többi nagylány, végzi, amire fogadták, akár vigyázza a gazda, akár se. Hát bálozni szeret, mikor annak az ideje van, de azért fiatal, hogy élje világát. Mostanában a többi fiatal is csak ilyen, csak az egyiknek jobban szolgál a szerencse, mint a másiknak, s Valér nem tehet róla, hogy õ mindig így kihúzza a lutrit.

Éjszaka aztán, ahogy hányta-vetette életük sorát az asszony, az is eszébe jutott neki, hogy nini, hiszen Valért is az õ nevire írták be az anyakönyvbe. Csak akkor esküdött meg az emberivel, mikor a gyerek iskolás lett. A tanító szemre hívatta az embört, és a lelkire beszélt, hogy mit csúfoskodnak.

Ezen aztán el is múlt az asszony haragjának a habja, és vasárnapra egészen megülepedett a harag. Gond és törõdés lett belõle. Ahogy ültek az eperfa alatt, a tapasztóföldön, és legeltették a pulykákat, újra elõvette a lányt. De most már nem sivalkodós méreggel, hanem keserû töprengéssel.

- Majd beszélök a kenõasszonnyal, de mire mönyünk vele? Még a múltiért is adósok vagyunk neki egy véka babbal, mög egy oldal szalonnával. Mán avval ijeszgetött, hogy mögmondja apádnak. Akkor pedig szaladhatunk ketten háromfelé. Ha mögtudja, hogy hova lött tavaly a bürge, akirül azt hiszi, hogy cigányok sinkófálták el.

Valér eljajdította magát. Az anyja ráripakodott.

- Most mán mit rísz? Ha nem nevetgéröztél volna, most nem volna mit siratnod. A fene belétök, no, nem látjátok, hogy a szomszédé szöbb!

Ezt a feddést a pulykákhoz intézte az asszony, akik oktalanul nem érték föl ésszel, hogy haszonra való kárt is lehet tenni.

Valér kihessegette a pulykákat a herébõl, s azalatt erõt vett magán. Visszaült az anyja mellé, és nyugodtan mondta:

- Pali elvönne.

- El? - kapta föl az anya a fejét.

- El. Ha kiházasítanának kendtök. Nem kíván ögyebet, csak bútort.

- Az ágyunkat odaadhatnánk. Én mögalszok a kuckóban is, apád mög a vackon.

- Palinak politéros bútor köll. Tücski Verával azt kapna. Ugyan az majd földet is jussol.

Az asszony lehorgasztotta a fejét, és elkezdte kapargálni a nagy lábaujjával a homokot. Számolt. Ágy, asztal, négy szék, kanapé, sublót, sifonér, amiért pénz kellene. Mire végigszámolta, mindig belezavarodott.

- Majd ha a dinnyével bemönyünk a városba, szót értünk a bútorossal. Csak apád elõtt addig kukk!

Úgy számított az asszony, hogy ha árát adják a dinnyének, és rá tudja venni az urát egy kis italra a duttyánban, attul engedelmesebb lesz.

De ezzel az úttal az ördögnek tartoztak. A város negyven kilométerre van, este tizenegykor el kell indulni, hogy a lószaggató utakon idejében érjenek a piacra, még le nem romlanak az árak. Ebben nem is lett volna hiba, a baj az volt, hogy idõ elõtt értek be. A hold még fönt volt az égen, de a hajnal már szõkült.

- Hol a lámpás? - kérdezte a városban a rendõr.

Az ember tudta, hogy még aratás elõtt letévedt valahol a lámpás a kocsiról, de gondolta, ha már kétszer nem szóltak érte, majd csak elnézik harmadszor is.

Megijedt, de nem mutatta. Fölintett az ostorával a holdra.

- A lámpás? Ahun van a’! Ögyéb nem köll, hiszön mán ótogatik azt is, aki eddig égött.

Ez való szent igaz volt, de a rendõr, maga is tanyai sarjadék, azt tartotta, hogy a parasztot fegyelmezni kell.

- Ami szabál, az szabál - mondta dölyf nélkül, de tekintélyesen.

Az ember tudta, hogy ez mit jelent, s akkorát húzott a megfordított ostornyéllel a ló farára, hogy egyszerre két ostornyél lett belõle. Ezzel jól járt, mert idejében lehûtötte a mérgét, s így állatkínzásért nem kapott bírságot. A lámpátlansággal elkövetett kihágásért csak öt pengõre fegyelmezték - éppen amennyit a dinnyéért kapott, másfél fillért kilónként.

Az ember ilyenformán még szerencsés embernek érezhette magát, de az itallal való vidámodás esete nem következett be, s az asszony csak kerülõ úton közelítette meg a pányvával. Mikor az ember hazafelé menet azzal búcsúzott a várostól, hogy „süllyessze el az Isten”, az asszony azzal tette magáévá ezt a kívánságot, hogy „azzal együtt, aki a fundamentumát lerakta”.

- De - tette hozzá - legalulra a bútoros kerüljön.

Az ember ugyan nem kérdezte meg, miért, de az asszony mondta kérdetlen is. Kétszázöt pengõt kért az istentelen azért a semmi bútorért, forduljon el tõle a csillagos ég halála óráján is.

- Pedig - fordította józanra a szót, mikor kiátkozódta magát - igön benne van már Valér az üdõbe. Nagyot taszítana rajtunk, ha más ruházná mán. Ez a Pali mög különösen ügyes gyerök, kendnek is segítsége löhetne.

Az ember nem mondott se bût, se bát, arra alkalmat kellett várni. Az pedig akkor jött meg, mikor az eperpálinkát kifõzték. Hogy történt, hogy se, az ilyesmit nehéz kitudni, az üstház kigyulladt, s a pálinkafõzõ tanyája leégett. De azért nem lehetne mondani, hogy a pálinkafõzõ kibúsulta volna magát a világból. Inkább nagyon is rendesen viselte magát, tíz liter pálinkát a maga jószántából megajánlott a Valér apjának, aki meghitelt rá a biztosítók elõtt, hogy nem történt semmi gondatlanság. Ki is fizették a pálinkafõzõnek az ezerötszáz pengõt, s ebbõl futotta a tíz liter eperpálinka.

- Ha én nem károsodtam, ne károsodjon más se - mondta a jó ember.

A Valér anyja pedig azt mondta az urának, hogy nem szégyen tanulni az okos embertõl. Az ember egy darabig balról jobbra rázta a fejét, de a pálinka meg az asszony szövetségre léptek, s addig biztatták az embert, hogy utoljára fölülrõl lefelé ingatta a fejét.

- No, lányom - mondta másnap reggel az asszony Valérnak -, most már csak azért imádkozz, hogy valami förgetegös idõt adjon az a nagyon jó Úristen.

Ebben a tartományban azonban nagyon száraz nyár uralkodott az idén. Négy egész hét beletelt, míg a felhõk olyan parancsolatot kaptak, hogy a Valérék tanyájának vegyék az utat. Már reggel meglátszott, hogy zenebona idõ lesz, s délre az utolsó szögig mindent kihordtak a szobából, konyhából, kamrából. Háromszor térült-fordult a kocsi a Paliék tanyájáig meg vissza a nagyobbja holmival, az apraját elvermelték a tarlón. A padlásról lehordták a gabonát, a szalonnát, a babot, a használatban nem levõ szerszámokat. Az asszony adogatott le mindent, az ember állt a létrán, Valér legalul szedegetõdzött, s idõnként ki-kiszaladt az országútra, hogy nem hurcolász-e arrafelé valami hivatlan vendéget az ördög. De az idõ nem ténfergésre való volt. A forgószél nagy homokzsákokat táncoltatott, s az ég gálicszínûre zöldült.

- Jég lössz - törülgette az ember a homlokát az ingeujjával. Nem tudta, hogy ideges, csak azt érezte, hogy olyan meleg van, mint a pokolban. - Van-e még valami?

- Ni-incs! - visította vissza az asszony.

- Hát akkor ezt terítsd szét! - kiáltott föl az ember, és fölnyújtott egy szakajtó ocsút. - Mingyárt hozom a zsírt is!

A zsír csak olyan szappanba való avas hulladék volt egy rossz fazékban.

- Ezt oda tödd a szalonna-akasztó horog alá!

Olyant villámlott, mintha kétfelé repedt volna az ég. Az asszony ijedten vetett keresztet, éppen leereszkedõben a padlásról.

- Ügyeközz, ügyeközz - siettette az ember -, még az ajtókat, ablakokat is le köll szödni.

Míg az asszony meg a lány azzal vergõdtek, az ember egy-két hasáb fát hajigált szét a házban. Közben eszébe jutott, hogy valami üvegféle se ártana. Kiáltott Valérnak.

- Hozd be a kukoricábul azt a két repedt poharat, mög a képeket!

Három képük volt mindössze. A Szentháromság, Kossuth apánk meg a „szolgálati idõm emlékére”. Egy nyalka negyvenhatos baka, amelyiknek a feje valamikor õt formázta. Most már nemigen vélt volna õrá senki, a legyek is elpiszkolták nagyon az üvegjét - akár az esztendõk az eleven arcot.

Az ember a három kép közül ezt akasztotta vissza a falra.

- No, hála Istennek - fordult ki az ajtótlan ajtón -, hun az a szalma? Hamar, hamar, mert mingyárt itt az esõ sûreje.

Öt csóvát dugdosott be a nádtetõbe, s mire az utolsót meggyújtotta a tanya mögött, akkorára már elöl lobogott a máglya. Nádropogásba, égrecsegésbe belehasított egy tébolyult állati hang. A fiasmacska nyávogása.

Az ember ráordított az asszonyra.

- A szentségöd ne lögyön! Hát azt a szögény pára jószágot föntfelejtötted!

Csak úgy, létra nélkül ugrott föl a padlás szájába, ahol már akkor ott futkosott az öreg macska, szájában a tehetetlen kölykivel.

- Tartsd a kötõd! - kiáltott Valérra az ember, és lehajította a macskát. - Hozom a többit is!

Mire leugrott velük, már körüllobogta a láng a padlás száját.

- No, szaladjatok! Ne féljetök, ezt mán nem oltja el a felhõszakadás se!

Nem is lett felhõszakadás. A villám sûrûbben hullott, mint az esõ. Igazán nem lehetett volna alkalmasabb égiháborút leimádkozni. Mire az ég kitisztult, akkorára úgy leégett a tanya, mint a parancsolat.

- A villám - mondták a szomszédoknak.

- Nagyon löhetségös - bólintottak rá a szomszédok -, mingyárt gondoltuk, hogy itt üthetött le valahun.

Volt ugyan olyan is, aki hozzátette, hogy „szöröncsés embör kend, sógor”, de ebben nem volt semmi rossz szándék se. Különben se lehet semmit se tudni addig, míg a biztosítók igazságot nem tesznek.

Az egyik igazlátó csakugyan okoskodott is, hogy õ itt nyomát se látja a villámnak.

- Ejnye - mondta neki az ember -, de sasnak való szöme van az úrnak.

Õ úgy értette, hogy a sas vágja ki a szemét az akasztófán, de a városi értetlen igen nekiörült, hogy ilyen elismerés érte a szemét, és mindjárt barátságosabban nézelõdött. Különösen, mikor a társa az elszenesedett ocsút is megtalálta.

- Hát bizony, ezeknek szegényeknek a búzájuk is odaveszett.

- Mindön, mindön - törülgette a szemét az asszony. - Szalonna, zsír, bútor, mindön az égvilágon.

Megtalálták a zsírégés foltját is, a szétpattogzott üvegeket is. A megismert igazság ellen nem lehetett tusakodni. Nyolcszáznegyvenhárom pengõt fizettek ki a biztosítók.

Így aztán Valért pap adta ösze Palival, ami nagy ritkaság mostanában ebben a tartományban. És új tanyát is lehetett építeni, pedig a házaknak mostanában inkább az a szokásuk, hogy összedûlnek, mint az emberek.

III

Az irigység se mondhatja, hogy Julis rossz asszony volt, addig, míg az ura megvolt. Csakhogy az ura nem volt tovább az övé másfél esztendõnél, akkor elkívánta tõle a császár. Hogy miért kívánta el, azt se Julis nem tudta, se az ura. Honnan is tudhatta volna, mikor alighanem a császár se tudta?

Így rendelte az Isten, aki csakúgy rendeli a háborút, mint a jégesõt vagy a sertésvészt, vagy a kolerát. Okvetetlenül jót akar vele, mert a jó Isten csak jót akarhat. Fogyasztja a bûnbe merült világi népeket, hogy kevesebben maradjanak, könnyebben élhessenek, és nagyobb töredelmességgel tisztelhessék az Urat.

Ezt az öregasszonyok beszélték így, akik már túl vannak az ördög incselkedésein, és jóba foglalják magukat, ha van hozzá kedvük, ha nincs. Õk vannak ezen a tájon arra rendeltetve, hogy istenfélelemre intsék a népeket, és gyomlálgassák a lelkek dudváját. Valamikor volt ugyan templom erre is, vagy ötszáz esztendõvel ezelõtt, nagy darázskövekbõl rakták a fundamentumát, s azok még most is kilátszanak a homokból, már amit káposztáskõnek el nem hordtak belõlük az emberek. Lelkiatya azonban errefelé nem tartózkodik; aki vasárnaponként kihozza az Isten igéit a homoki vadak közé, az tizenöt kilométerrül rázatja idáig magát. Hétköznapokon be kell érni a fejetlen baráttal, aki mindennap bemutatja ugyan a misét az ó-templom omladékai közt, de csak éjfélkor, s olyankor is csak a csontoknak, akik ott alusznak a kövek alatt Isten irgalmában, de Úrfelmutatáskor mind talpra állnak, hogy leborulva tisztelhessék a szentséget. Az ezelõtt való emberek közt még volt is egy-kettõ, aki látta, amint a fejetlen barát fölmutatja az Urat, de mostanában már csak egy béres hitelt rá, hogy õ, mikor egyszer kint éjszakázott a halmon, hallotta a csengettyûszót a föld alól.

Mi igaz belõle, mi se, azt csak Julis tudta volna megmondani, míg jobban szolgált az emlékezete. Mert mi tagadás benne, Julis is hallhatta a csengettyûszót azon az éjszakán, ha akarta, mert õ is ott virradt meg a halmon. Ne vegye érte ítéletbe senki, mert nem rossz végrül ment õ oda. Már akkor hatodik esztendeje se híre, se hamva nem volt az urának, pedig a császárok már rég kimulatták magukat, és hazaeresztették a népeket. Járta Julis sokat a városi urakat, sírt-rítt rajtuk, hogy mi lesz most már õbelüle meg a gyerekbül, de azok csak a vállukat vonogatták, és utóvégre se tudtak mást mondani, mint hogy hadiözvegy lesz belüle. Nem mérgeskedtek a városi urak, azt nem lehetne mondani, az öregebbje még meg is cirógatta Julist, s volt, aki mézeskalácsot is adott neki, hogy vigye ki a gyereknek. Nemcsak, hogy a tíz hold bérletben meghagyták, hanem még hadisegélyt is szavaztak meg neki, mostani pénzben öt pengõt minden hónapra.

Nagy megnyugvás volt az a Julisnak, hogy a városi urak így felkarolták, és nem eresztették szélnek, mint a megkopasztott varjút, hogy repüljön, ha tud. Julisnak valóságosan repkedett a lelke az örömtül, ha kapált, ha kaszált, ha a tanyát foltozta, ha a gyereket nyírta. Ember módjára vitte a gazdaságot, és eszébe se jutott neki, hogy ember nélkül van.

Neki nem jutott eszibe, akkor, mikor ébren volt, de a halott nem hagyta magát. Álmában kezdett megjelengetni Julisnak, aki csodálkozott is ezen, mert úgy tudta, hogy csak öregek szoktak álmodni, azok ráérnek. Hol szépet, hol csúnyát álmodott az urával, eleinte csak hébe-hóba, de aztán éjszakárul éjszakára, úgyhogy utoljára már rettegett lefeküdni.

Egyszer, aratás táján, olyan álma volt, hogy az ura ül a padkán, abban a katonaruhában, amelyikben elment, de a vállán nem puska van, hanem kasza, a lábán meg katonabakancsból kanyarított papucs. A kanapén meg mind ott ültek azok a nagy fõkapitányok, akik a népeket töretni szokták, és tökhajból való korona volt a fejükön, és úgy nevettek, hogy azt borzasztóság volt hallani. Megkérdezte tõlük, mit nevetnek, és azt mondták, azt nevetik, hogy csókolgatja õ az ura papucsát. Erre Julis is elkezdett nevetni, s csak akkor fakadt sírva, mikor azon vette észre magát, hogy csakugyan csókolgatja az ura lábát, ahogy ott térdel elõtte a földön.

Nagy forróságra ébredt föl, de a halál hidege verte ki, amikor meghallotta, hogy valóságosan papucsban csoszog valaki az ereszet alatt. Kiugrott az ágybul, kidugta a fejit az ablakon, második kakasszó táján lehetett, már akkor világosodott. Hát egy ember feszegette a bekapcsolt konyhaajtót.

Julis sose volt félõs természetû, bátran rászólt:

- Mit akar itt kend?

- Én vagyok, Julis - mondta az ember csendesen, és megindult az ablak felé.

Az asszony mindjárt megismerte a járásárul, hogy ez az a sánta béres, aki a második dûlõbõl is az õ kútjára jár vízért, mert azt mondja, az sokkal jobb italú, mint az övéké. Babcséplésben, szénaforgatásban, miben szokott is segíteni Julisnak, mikor ráért.

- Hát téged mi hurcolász itt ilyen korán?

- Röttentõ melegség van, és igön elszomjaztam. De még nem is ittam, visszaejtöttem a kezembül a vödröt ijedtömben, ahogy azt a nagy lármát hallottam.

- Micsoda lármát?

- Azt mán te tudod. Te voltál olyan lármával, hogy azt hittem, ölnek fiastul. Azért nyitogattam az ajtót, mondok, mögnézöm mán, ki bánt bennetöket.

Julis elmosolyodott, hogy õ ilyen utca hírivel aludt, és elmondta, mit álmodott.

A béres elgondolkozott.

- Vannak ilyen különös látományai az embörnek. Neköm is voltak mán tefelüled.

- Mifélék?

- Mindönfélék. Mikor a templomhögyön alszok. Azt mondják, ott a fejetlen barát mögmutati az embörnek az élete sorát. Hátha neköd is mondana valamit az urad felül.

Julisnak nem volt kedve a dologhoz. De addig kísértette a halott is meg az élõ is, hogy egy este csakugyan rázárta a gyerekre az ajtót, és kiment lelket látni a templomhegyre. Akkor lehetett az, hogy csengettyûszó hallatszott a föld alul. Más egyéb jelensége ugyan nem volt a fejetlen barátnak, de azért ez is segedelem volt tõle. Mert attul fogva a halott elszokott a háztul. Igaz, hogy a béres meg odaszokott. De úgy, hogy aztán el se ment többet.

Hamar beismerkedtek egymással. Kevés beszédû, jó dolgú ember volt a béres, a gyerek se volt neki útjában, az is húzott õhozzá - összejegyesedtek. Már egyszer meg is hirdette õket a pap a faluban.

Egy hét múlva lett volna az esküvõjük, mikor Julis bentjárt a városban a hadisegély végett. Jódarabig várni kellett, mert az asszonyok elõtt a rokkantakat igazították el a városi urak. S ahogy Julis ott elnézte ácsinkózás közben a féllábúakat meg a félkezûeket, különös gondolata támadt. Szinte örült magának, hogy õbenne ennyi élelmesség van.

Mikor sorra került, megkérdezte az illetõ városi urat, aki az igazolásokat osztogatta, hogy a béresnek jár-e hadisegély?

- Miféle béresnek? - nézett nagyot a városi úr. - Hadirokkant?

Nem, azt nem állította Julis. De sántának az is sánta. Rosszabb járása van, mint némelyiknek azok közül, akik segítséget húznak.

A városi úr nagyot nevetett. Sok együgyûség megfordult elõtte, de ilyennel rég találkozott.

- Aztán mi közöd neked ahhoz a sánta béreshez, hogy úgy prókátorkodsz érte?

Amikor Julis megmondta, hogy az lesz neki az ura, a városi úr elkomolyodott. Írásokat szedett elõ, egyikbe is firkált, másikba is, aztán tudtára adta Julisnak, hogy elsejétõl kezdve nem jár neki hadisegély.

- Nem jár? - esett le az asszonynak az álla. - Hát mért nem jár? Hiszön nem töszök én semmi rosszat.

- Nem ám, de férjhez mégy. Aki férjhez megy, azt tartsa el az ura, ne nehezkedjen az államra. Ha jól keressük, neked már erre a hónapra se járna segély.

Mérgesen beszélt a városi úr, nem úgy, mint akik a följebbvaló esztendõkben voltak városi urak. Igaz, hogy Julison se akadozott már úgy meg a szem, mint ezeknek elõtte; nem jó húsban volt, noha a gömbölyûsége ellen nem lehetett panasz.

De hogy ríva fakadt az ijedségtõl, megesett rajta a városi úr szíve.

- No azért ne virginálj itt, asszony, hanem eridj haza, és gondold meg a dolgot. De ha arra szánod magad, hogy férjhez mégy, azt minden okvetetlen bejelentsd, mert másképp bajba kerülsz.

Se holt, se eleven nem volt Julis, mire hazakerült. Szerencsére a béresnek helyin volt az esze, s a Julisét is helyreigazította. Kis pénz az a hadisegély egy esztendõben, de tíz esztendõ alatt sokra mén. Hát még húsz-harminc esztendõ alatt!

- Csak nem löszöl bolond, hogy letöszöl arrul, amihöz jussod van!

Nem, Julis nem volt olyan bolond. Nem a hadisegélyrül mondott le, hanem az esküvõrõl. Senki se hibáztatta érte, mindenki helybenhagyta, hogy nem könnyelmûsködött. A másik is csak így csinálja, meg a harmadik is, meg a tizedik is. Ha hadisegély nincs, akkor az ember se biztos, de aki hadisegélyt húz, az mindig talál olyant, aki egy kenyérbõl szeg vele.

- Ebet kapni, csak korpa legyen - ez tanyai szokás-mondás. De olyan tökéletes igazság, mintha a hét görög bölcs mondta volna.

Három esztendeig élt Julis egy kenyéren a sánta béressel, akkor az elmúlt tõle. A sánta lábával nem tudott elszaladni a bika elül, agyongázolta. Julis most már három gyerekkel maradt ember nélkül. Egyik kicsi, másik pici, s baj, gond mindenféleképpen. Ha magukra hagyja õket, mikor dologba mén, elveszelõdnek, mint a fészekbõl kiesett verébfiók. Ha szárnya alá szedi õket, mint a kotlós, nem végezheti munkáját. Muszáj volt segítséget venni a házhoz, kínálkozott is egy võfélyfajta ember, télen jókeresetû, s mivel úgy vert a hír, hogy megváltoztatják a segélytörvényt, Julis úgy gondolta, hogy addig el lehetnek egymással hit nélkül is.

Hát ez a számítás nem nagyon vált be, s Julis még örült is neki, hogy így nem hitölhettek meg. Legalább másfél esztendõ múlva kiadhatta a nyargalót a võfélynek, aki lakodalom nélkül is mindig részegeskedett.

Mire Julis negyvenesztendõs lett, akkorra ötödször maradt gazda nélkül a tanya. Ezt már nem az asszony unta meg, hanem õ elégelte be az asszonnyal. Kihizlaltatta magát vele, akkor odább állt. Julis nem sokba vette volna, csak ott ne hagyta volna felében a pásztát, amit azért fordíttatott meg vele, mert be akarta ültetni szõlõvel.

Nem olyan világ járt, hogy napszámost lehetett volna tartani. Julis maga fohászkodott neki a fordításnak a hites urától való gyerekkel, az elsõvel, aki már suhanc-sorba ért. De bizony nem sokat ért a munkája. Nem esett még kezire az ásó, Julisnak meg már nem való volt ez a kemény munka. Akkor azt mondta neki a szomszédja, jó hatvanas, de még magabíró öregember:

- Hallod-e, Julis, ilyen asszony köllene neköm, mint te vagy, neköd mög olyan embör, mint én vagyok. A te bérletöd is tíz hold, mög az enyim is, ketten húsz holdon olyan gazdálkodást folytathatnánk, hogy egyikünknek se fájna a feje.

Julis egy kicsit vonakodott.

- Én nem bánnám, mert tudom, hogy ketten többre mönnénk a nagyobb földön. De én ötödmagammal vagyok, tudja kend.

- Nem tösz semmit, mind haszonra való lössz az egy-két esztendõ múlva. Bárcsak neköm is annyi volna, de neköm csak ezt az egy legényt adta az Isten.

Meghányták-vetették, hogy megesküdjenek-e, ne-e. De már akkor úgy nõtt az adó, mint az árvíz, pedig az árendát se bírták fizetni. Úgy határozták, hogy Julis ne köszönjön le a hadisegélyrõl. Több pénz ugyan most se lett, mint tíz esztendõvel ezelõtt, de nagyobb pénz lett.

Hát így áldás nélkül fogtak bele a racionális gazdálkodásba.

A történet végét azzal az adótiszttel mondatom el, aki az idén az összeírást végezte ezen a tájon. Arról beszélgettünk, hogy itt már lassanként több lesz az orozva-költ gyerek, mint a törvényes. A tanító is erõsítgette, hogy a háború óta itt valóságos õskori matriarchátus keletkezett. Annyira megszokták már anyjáról nevezni a gyereket, hogy azt is így adják be, aki törvényes házasságból született.

- Szodoma és Gomora ez, kérem - legyint az adótiszt. - Bemegyek egy tanyára, szép kis tanya, jókarban a ház, tisztára meszelve, sárgával elhúzva az alja. Egy fiatal legény ostornyelet faragcsál az ereszet alatt. Kikeresem az ívet, a tanya száma szerint, s kérdem a legénykét, jó helyen járok-e.

- Nem tom - húzogatja a vállát -, ottan van az illetékös.

Az udvar sarkában, az ólak mögött egy öregasszony ruhát lötyköl egy teknõben. Apró gyerekek zsivajognak körülötte.

- Ki az a nénike? - kérdezem. - Anyád, öreganyád?

- Dehogy - rázza a legény a fejét. - A Julis.

- Jó, jó, de miféle Julis? Kicsodád neked a Julis?

- Az asszony.

Rámeredek, mint a kapubálvány. Megkergült ez a kölyök?

- Csak nem azt akarod mondani, hogy a feleséged?

- De olyanforma.

- Meg vagytok esküdve?

- Nem, csak úgy élünk együtt. Az apámmal is úgy élt.

- Hát hol az apád?

- Möghalt a múlt esztendõben. Öreg volt mán, hatvanhat esztendõs.

- És te összeálltál az õ asszonyával?

- Össze. Û is mondja, hogy az lössz a legokosabb, mert akkor nem köll a birtokot szétválasztani.

Szodoma és Gomora? Én azt hiszem, rosszabb, mert fájdalmasabb. A Holt-tenger egy bujálkodó csordát nyelt el, amely nem hallgatta meg, amit az Úristen angyalai által üzent neki. De ezek közt nem járnak angyalok az Úristen üzenetével, ezeknek csak az emberek csinálnak törvényt.

IV

Ez a történet még az idei télen kezdõdött, a nagy havak idején, mikor a téli isten tovább és irgalmatlanabbul uralkodott, mint máskor. Ebben pedig senki se keresse az egy igaz Istennek évszakok szerint való szétválasztását, istentelen pogányok módjára, de ami igaz, az igaz, másfajta kormányzata van a nyárnak is meg a télnek is. Isten melegérõl sohase beszélnek a népek, de Isten hidegérõl mindenek tudják, hogy az majd megveszi az embert. Szerencsére nem veszi meg, mert az embernek van magához való esze. Az Isten mindenkinek adott valamit, hogy oltalma legyen az õ hidege ellen. Nyilván megbánta, hogy teremtette, de ha már megvan, segít ellene mindazoknak, akiket e világra helyhezett. Az ürgére meg a földibogarakra mély álmot bocsát, az égi madaraknak sûrûbb tollat növeszt, a pulit meg a vadnyulat melegebb subába öltözteti, s az embernek észt adott, hogy éljen vele. Él is, hát hogyne élne, mégpedig többféle módon. Van, aki szalmával fûti be a kemencét, van, aki az erdõrõl lopogat gallyat - ugyan lehet a szomszéd rõzséjébõl is, mert az közelebb van, de hamarabb ki is tudódik. Továbbá azt már a régi õsember is kitalálta, hogy a melegnek nagyon szökdösõ természete van, ennélfogva télire száraz fûvel, falevéllel, mivel beduggatta a barlangja száját. Ennyit a mostani õsember is tud: õ is bebörtönözi a meleget a maga vályogbarlangjába, betapasztván az ablakot, amire télen semmi szükség sincs. (Ugyan nyáron is csak arrul jó, hogy a legyek leginkább az üvegen szeretnek rezsgeni, s ott legkönnyebb õket agyoncsapkodni a törülközõvel.) Korosabb emberek azt is uzoválják, hogy Szent Mihály napkor felhúzzák a csizmát, és nem vetik le Szent György napig, mert az öreg lábakban mindjárt megalszik a velõ, ha hideg éri õket. Ez azonban mostanában már inkább csak elmélet, s az élet a tanyák közt is erõsebb az elméleteknél, sõt az egészségügyi tradícióknál is. Az olyan tanyán, ahol csizma csak egy pár van, de láb nyolc pár, muszáj jogaiban megrövidíteni az öreg lábak aluszékonyságra hajlandó velejét. Vannak olyan esetek, amikor fiatalabb lábak is igényt formálnak a csizmához, amelynek közjóra kell világítani, mint a petróleum-lámpának.

Itt van például a gyerek, aki már iskolás, mégpedig harmadikos. Termetre kicsi, de amúgy nagy fogalmú. Öröm hallgatni, amikor elszavalja, hogy „törpet törppel” hogy osztunk. Öregapó ugyan, aki mint afféle öregember, aggatódzó természetû, nem tudja, hogy mi a nehézségnek kell a törpét elosztani, mikor az anélkül is kicsike, de azért titokban õ is büszke rá, hogy ilyen nagy mûveletben van része az unokájának. Ennélfogva maga jószántából megajánlja a gyereknek, hogy az õ csizmáját rántsa föl reggel, ha oskolába mén.

- Mert lössz röggelre olyan hó, majd möglátjátok, hogy a kutyaól nem látszik ki belüle. Tán jobb is lönne a kutyát a konyhába hálatni, most még ki löhet mönni érte.

- Majd én! - ugrik föl a gyerek, és hiába mondja az anyja, hogy mit mászkál ebbe a sötét éjszakába - délután hat óra, de január, Vízkereszt körül -, nem lehet vele bírni.

- Hagy mönjön, no - szólt ki az apja a dunna alul -, û mán könnyebben ugrik, mint mink.

A gyerek be is játssza magával a kutyát, meg is vackol neki az ajtó mögött, aláteríti az apja rossz katonaköpenyegét. Mert a nyitott kéményen besodorja a szél a havat, máris csicsog a konyha földje az ember lába alatt.

- Jójcakát, Nyughass!

A Nyughass nem is vakkantott egyet se egész éjszaka, hanem a gyerek már öt órára fölköhögte magát. Ugyan akkor már úgyis kelteni kellett volna, négy kilométer az iskola, ilyen kis gyereknek mégiscsak távolást van az, különösen így télen, indulni kell idejében.

- Ne soká szuszkolódj, oszt jól fölöltözz - nyúlt ki az anya az ágyból, meggyújtani a sublóton a gyertyavéget. - Mondtam ugye az este, hogy mit esetlenködsz avval a kutyával? De neköd hiába beszél az embör, most oszt majd kahogsz húsvétig.

A gyerek álmos volt feleselni, melegített egy kis vizet a szájában, azzal meglötykölte az arcát, a kutya alul kihúzta a rossz köpönyeget, magárakapta nadrágnak, kabátnak, beleugrott az öregapó combtõig érõ csizmáiba, és ezzel jól fel volt öltözve. A csizma az álmot is kivitte a szemibül. Úgy örült neki, hogy a királyfiak bizonyosan nem tudnak úgy örülni, mikor egy ezredet ajándékoz nekik az apjuk.

- Mögállj mán no, hát a könyér? - lépett ki az anyja az ágyból. Két karajt vágott neki. Az egyiket ebédre, azt belecsúsztatta a gyerek a köpönyegzsebbe, a másikba mindjárt beleharapott.

A küszöbrõl megint visszaszólította az anyja.

- Nem hallod, milyen ítéletüdõ van odakint? Majd leszödi a szél a házrul a tetéjt. Gyere, hagy kötöm be a fejedet.

Leoldotta a maga vállárul a rossz kötött-kendõt, amiben hált, s belebugyolálta a gyereket. Kilátott azért belüle, mert a kendõ lyukadozott volt.

- No, Isten hírivel, gyerököm!

A gyerek nem örült a kendõnek. El is határozta, hogy mire beér az iskola-dûlõbe, leszedi a fejérõl. Ne csúfolja lánynak a többi gyerek.

Hanem a csizma, az igen. Nagyon tetszett neki, ahogy lötyög a vékony lábaszárán, és ahogy megbeszédesedik a konyha ragadós sarában.

- Platty-platty, platty-platty...

A csillagok még igen molnár-szemûek voltak, amint elindult a tudomány útján, de azért nem lehetett az utat látni, pedig sütött a hó mindenfelé. Éppen azért se út, se tartomány semerre. Még a fák is úgy megsubásodtak az éjszaka, hogy azokra se lehetett ráismerni. A tanyák is egyformák voltak a kertekkel, csak a kútágasokon tudott eligazodni, mikor a havat a szeme közé nem vágta a szél.

Ha tudta volna, hogy minden kisgyerek a tudomány vértanúja, akinek azért kell hajnalban, a csillagok szemefénye mellett nekimenni a téli Isten haragjának, hogy megtanuljon törpet törppel osztani, akkor talán elkeseredett volna. De õ csak azt tudta, hogy mellig ér neki a hó, és nagy passzió abban bukdácsolni. Jó melege is lett tõle; észre se vette, hogy a csizma rég nem lötyög már a lábán, mert kibélelte a hó, s a kendõn is, a köpönyegen is befoltozta a lyukakat.

Az út kisebb felét, az erdõ széliben, két óra alatt tette meg. A nagyobban gyorsabban haladt, mert ott már utat nyomoztak neki a magaformájú kis emberbogarak, akik elõtte haladtak azon tudományok megszerzésére, amelyek bizonyára élvezetesebbé teszik elõttük a kanászi és béresi pályát.

Az iskolába úgy gurult be, mint egy hóból gyúrt sündisznó.

- Hát te, te? - csapta össze a kezit a tanító úr. - Bújj ki hamar abbul a köpönyegbõl!

A tanító úr nem tudta, hogy a köpönyeg alatt a dermedõ kis testen nem tartózkodik egyéb néhány vászonfoszlánynál, amely régen tarthatott igényt a fehérnemû névre. Amikor megtudta, akkor egy darabig keresgélt a sifonérjában, de nem talált benne alkalmasabbat a porköpönyegénél. Abba csavargatta a gyereket, odaültette egy kis székre a kályha mellé, és teát itatott vele. Délután pedig, mikor hazabocsátotta a többivel, azt üzente tõle:

- Anyádnak pedig mondd meg, hogyha ilyen idõben még egyszer így elereszt az iskolába, akkor agyonvágom.

Ilyen idõ pedig többször is volt még, ennélfogva az anya néhányszor elsikkasztotta a gyereket az iskolából, s amikor lehetett, a tanító úr is elsikkasztotta az iskolamulasztást. De nem lehetett mindig, mert parancs jött a felsõbbségtõl, hogy a nemzeti lét nagy harcában a kultúra a legfõbb fegyverünk stb., ennélfogva keményen kell fogni az iskolamulasztókat.

De hát hol vagyunk már ettõl? Most a nyári Isten uralkodik, aki megérlelte a termést, és a végrehajtók, akik betakarítják a termést.

Az egypár-csizmás tanyából huszonkilenc libát takarítottak be a hivatalos helyre. A fehér falka idegenül tévelygett ott a nyárfák alatt, s engem is körülzsibongott, ahogy napáldozatkor odavetõdtem.

- No, bolondkák, no - hessegettem el õket -, mit akartok éntõlem? Énutánam hiába jöttök, mert én nem tudlak hol hálatni benneteket.

Egy rongyos fiúcska sírdogált a libák után.

- Ki hajtotta be õket?

- A végrehajtó urak.

Megkérdeztem a végrehajtókat, azt mondják, nyomon beszél a gyerek.

- Muszáj behajtani az adót, uram - mentegetõdztek -, mi lenne az országból adó nélkül?

- Hát persze hogy muszáj - mondom -, engem is abból fizetnek, ameddig lehet. Mennyi az az adó?

- Huszonkét pengõ, kérem.

- Nem sok arra huszonkilenc libát lefoglalni?

- Nem sok - bizonyították az igazukat. - Mert az árverésig kosztolni kell õket. A mai világban az árverés eredménye is bizonytalan. Aztán a végrehajtási költségeket is fedezni kell.

Erre nem szólhattam semmit. Az asszony se szólt, mikor estetájt bejött a libákat kiváltani. Leszámolt az asztalra tíz pengõt, tízfilléresekben, húszfilléresekben, ötvenfilléresekben, kitõl mit tudott összekéringélni.

- Tessék.

A végrehajtó urak megcsóválták a fejüket.

- Ez nem elég, asszony. Ez csak az adót futja, meg az árendát. De van ám itt tizenkét pengõ iskolabírság is. Hát azzal mi lesz?

Azt az átkot, ami erre következett, hallgatni is rossz volt. Le nem írhatom, élõ szóval se mondanám utána az asszonynak. A lényege ez volt:

- Az iskolabírság? Hát azt majd ülje le a kölyöknek az apja, aki létrehozta! Én nem akartam, én akkor is mondtam, hogy akasztani köllene azt a szögény embört, aki gyerökkel vétközik az Isten ellen!

V

Tudok olyan parasztot is itt a környéken, akinek éppen az idén szolgált a szerencse. Éppen ebben az esztendõben, amelyik már az induláskor se érdemelte meg, hogy rátegyék a nevét a kalendárium táblájára.

Ehhez a karrierhez nekem is van egy kis közöm. Nem nagyon dicsekedni való, az is lehet, hogy fegyelmit kapok érte, ha eljár a szám. De tán mégis közhaszonra szolgál, ha elmondom. Kiderül belõle, hogy a gondviselés nem válogat az eszközökben. Még a városi úr is tehet jót a szegény emberrel, igaz, hogy leginkább csak akkor, ha eszeágában sincs jót tenni.

Az embert, akinek üllõül szolgáltam szerencséje megkovácsolásában, Vincének hívták. A Földhözragadt nemzetségbõl való, de papi családból származik. Már olyanformán, hogy ebben a tartományban a keresztapa sokkal jobban beleszámít a családba, mint a vérbeli rokon. Nagybátyával, unokatestvérrel, sógorral, nem mindenki tartja az atyafiságot, de a keresztapa fõszemély minden rendes családban. A Vince keresztapja pedig fõszemély volt az egész határban. Püspök, mégpedig annál érvényesebb püspök, mert maga tette meg magát annak. Elõször csak léleklátó volt, holtak felidézõje és jövendõmondó. Szerényen indult, a honoráriumot is csak naturáliákban kívánta, lisztben, babban, tojásban, borocskában. Ahogy beletanult a mesterségbe, oltárt szerkesztett a tisztaszobájuk sarkában, s jövendõmondás elõtt meg is gyóntatta a benne hívõket, leginkább asszonyokat, s akkor már pénzben fizettette meg a stólát. Híres embereknek ellenségei is szoktak támadni, õ is rájuk talált, s azok csak úgy emlegették, hogy: a vén huncut. Kiprédikálta az ellenségeit, mégpedig név szerint, s ez rendkívül megszaporította a hallgatóságát. Most már nem fértek a hivõk a szobába, az udvaron kellett nekik az igét hirdetni, s itt történt, hogy egyszer a prédikátornak fehér galamb szállt a vállára. Ezt mindeneknek szemei láthatták, de azt senki se hallotta, hogy mit sugdosott a fehér galamb a szent ember szõrös fülébe. Õ azonban nem csinált titkot belõle. Sohase hallotta ugyan hírét Mohamednek, de azért ugyanazt cselekedte, amit õ. (Legfeljebb az a különbség volt köztük, hogy a próféta kölessel szoktatta magához a galambot, õ meg csak polyvával.)

- A Szentlélök Úristen azt nyilatkoztatta ki néköm, hogy én vagyok az õ kiválasztott püspöke.

Mohamedet is a galamb hozta bajba, a tanyai prófétát is. A rendõrök lefülelték, beletették az újságba, sõt a Csillagba is bekerült egy-két esztendõre. (Ezt a csillagot nem az Isten teremtette, hanem az emberek építették csillagformájúra, hogy több örömük teljen benne azoknak, akiket belecsuknak. De lehet az is, azért csinálták sokágúra, hogy többen megtérjenek benne. Ezt a szójátékot Jókai csinálta a Csillag-börtönre, mikor mint illusztris vendégnek, neki is megmutogatták. Íróembernek sohase árt az, ha az ilyesmit belül is megismeri.)

A vajákos ember tekintélyét - idekint így hívják a kuruzslót - roppant megnövelte az az idõ, amit odabent töltettek vele a városi urak. Miért tették lakat alá, holott nem bántott senkit, se senkiét? Csakis azért, mert féltek tõle a városi urak, mint Isten emberétõl. Most már az ellenségei is elhallgattak, sõt úgy lehet, gyónni is eljártak a tanyai püspökhöz. Ezt a címét többé nem vonta kétségbe senki. Nem is lehetett, mert most már gyógyítani is tudott, különösen trachomát. Nem kínozta el lápisszal, mivel a beteg szemet, mint a tanult doktorok, csak ráolvasott és beleköpött, mint a régi francia királyok, akik azonban csak akkor tudtak orvosságot köpni, ha a korona a fejükön volt. Ezért újra becsukták a püspököt, nem is egyszer, s attól egyre nagyobb lett a tekintélye, s természetesen a tekintéllyel a vagyona is. Mint egész jómódú ember halt meg, a háború után, s a tanyán még akkora temetést nem láttak, mint az övé. Még a kiskunok földjérõl is jöttek gyászkövetek a koporsóját kísérni.

Hát ez a nagy sámán volt a keresztapja Vincének. (A nevét, amely szinte álló szedés volt a szegedi lapokban, az ivadékaira való tekintettel nem írom ki.) Keresztfiára azonban nem hagyott egyebet a keresztnévnél, amelyet nyilván rá való tekintettel kapott. Csetlõ-botló szegény ember lett belõle, a háborúban kitanulta a hóhérságot is, de nem szolgált neki a szerencse, hogy békében is uzoválhatta volna. Fogott egy kis bérletet a várostól, azon kínlódott ötödmagával, míg ki nem lakoltatták belõle a sok árendahátralék miatt. Akkor beszegõdött egy másik szegény emberhez kapásnak, de ezt inkább csak címnek, mint jellegnek tekintette. A kapálást elvégezte helyette az asszony, meg a két serdültebb gyerek, õ pedig inkább lopásra adta magát. A mai világban ez se sokat érõ állás, de ha nem csurran, mégiscsak cseppen valami. Lovat, tehenet lopni már nincs honnan, legföljebb apró jószágra lehet még gazt vetni, tojásra, gyümölcsre, mire, meg amit éjszakára kint felejtenek a tanyaudvaron, abban a hiszemben, hogy a jó emberét úgyse bántja senki.

Most jön a gondviselés szerepe, amely engem szemelt ki e szegény kis tolvaj szerencséjének eszközévé.

A tavaszon történt, ugyan még inkább csak olyan kistél volt, olvadoztak a havak a földeken, s egy kis istenkísértéssel már meg lehetett próbálni az ásatást. Nem is sok istenáldás volt a munkánkon, nem találtunk egyebet három csontváznál, azok is csak olyan célszerû szegény emberek lehettek, míg a föld fölött jártak; egy-egy vaskésnél egyebet nem vittek magukkal a föld alá. Õk maguk többet értek, mint amijük volt, szép nagy fejû, széles vállú verekedõ emberek, nagy örömére lehettek Áttila nagyurunknak. Én magam e tekintetben nem vagyok szakmabeli - nem a verekedést értem, hanem a csontokat -, de mondok, hadd örüljön nekik Bartucz Lajos kollégám odafönt Pesten, becsomagoltam a koponyákat meg a hosszú csontokat. A csomagokat aztán belegyömöszöltem egy zsákba, s a zsákot Antallal, a városi kocsissal beleágyaltattam a kocsisaroglyába.

Ez a csontszedés nem ezen a tájon történt, messze innen, mire ideértünk, már az ég alján vöröslött a nap, és mérges szelet sziszegett vissza a földre. A bundában is vágta a csontomat, s Antal egyetértett velem abban, hogy a csárdában, amely cifrapettyes füstkendõvel kecsegtetett bennünket befelé, jó volna valami melegítõt szedni magunkba.

Az igazi kísértés azonban nem ez volt. Hanem az óltetõn ült egy nagy szürke macska, és nézett a napba azzal a különös titokzatossággal, amelyik estefelé mindig fölvillan a legcivilizáltabb macskák szemében is. Én addig, míg a magam ura voltam, bolondja voltam a macskának, mivel azonban a házamnépénél nem áll gráciában, sohase fogadhattam családtaggá. Azonban mindig könnyebb volt a lelkemnek, ha egy macskát megsimogathattam - lehet, azért is, mert akkor mindig hazafiatalodtam a Daru utcába. Az öreg Gabó ott minden éjszaka a lábamon aludt.

Kinyújtottam a kezemet az óltetõn gubbasztó szürke szfinksz felé, de az nem akart barátságot vállalni velem. Fújt egyet, és továbbszaladt.

- No, te bolondka - törõdtem bele a kudarcba, és a csárda-ajtó felé fordultam. Akkor vettem észre, hogy egy rongyos ember áll az ajtóban.

- Mögfogjam? - oldalgott oda hozzám.

- Sose veszkõdjön vele - mondom. - A maguké?

Ezt nem azért kérdeztem, mintha a macska tulajdonjogi helyzete érdekelt volna. Csak éppen, hogy a szó több legyen vele. Jó szóért jó szó jár.

- Pszt! - figyelmeztetett az ember. - Nem az a beszéd, hogy kié a macska, hanem az, hogy köll vagy nem köll. Ötven pézér mög is nyúzom. Maga a városban pöngõért adhati a bûrit, ha van fogalma hozzá.

Nem nézhetnek mindenkit Rudolf trónörökösnek, vagy végrehajtónak, olyannak is csak lenni kell, akit bõrszedõnek néznek. De azért nem kevélyedtem el, nagyon udvariasan tértem ki az üzlet elõl. A vállalkozó hasonló udvariassággal megbillentette a sapkáját, és elballagott a kopasz jegenyék felé, amelyekrõl már kezdett csepegni a köd. Én pedig benyitottam a csárdába, Antallal együtt. Antalt nem enyhítõ körülmény gyanánt nevezem meg: õ is városi ember ugyan mint kocsis, de más szolgálati ága van, mint nekem. A múzeum neki nem ügyköre. A hivatali mulasztást egyedül én követtem el. De ez csak akkor tudódott ki, mikor beértünk a múzeum elé, s nem volt mit leemelni a saroglyából. A zsák eltûnt az õsök csontjaival együtt. (Természetesen csak a csontokért vonhat felelõsségre a fegyelmi választmány, ha nem akarja nekem elnézni a dolgot. A zsáknak van leltári száma, tehát az olyan, mintha el se veszett volna.)

Most már ha én irodalmat írnék, akkor itt meg kellene rajzolnom a Vince alakját, amint hátán a zsákkal szalad az estében az angyalhullásos szántóföldeken és megint jegessé dermedt kukoricatarlókon keresztül. Nem esne nehezemre úgy leírni, mintha a két szememmel láttam volna. Egész bizonyos, hogy csurgott a nyakából a félelem és a remény verejtéke. Ilyen kifizetõ prédája nem volt egész télen. A zsák nem túlságosan nehéz, de tele van. Gömbölyûségeket érez a hátával. Kenyerek volnának, városi fehér cipók? Azokkal a szalonna is vele jár. Talán ruhaféle is. Hosszúkásak is zötyögtek benne. Hû, az irgalmát neki, az szalámi lesz! Valaki kiáltott. Már nyomában volnának? Négykézláb csúszik az árokpartig, ott lehasal a sárba. A zsákot hagyja fölülre, hogy el ne ázzon. Kutya ugat valahol. Nem haragosan. Nem hát, ez az õ pulijuk. Hála Istennek, akkor itthon van. Kidugta a fejét az árokból, s csak most veszi észre, hogy a gyöngés holdvilág is kisütött azóta. Kiül az árokpartra, no gyere, zsák, most már kimutathatod, mit tudsz!

De hát ez mind csak találgatás volna. S én most történelmet írok, nem mesét. A történelemnek szavahihetõ forrása a Vince felesége. Nem gyerekasszony már, megállapodott ítéletû fehércseléd ez a Franci néni. S õ vitte szét elõször a hírt a tanyák közt, hogy az ura március 9-ére virradó éjszaka a lelkekkel viaskodott. A napot azért tudja, mert éppen Szent Franciska napja volt. Azt nem állítja, hogy õ látott valamit, pedig a mécsest is meggyújtotta, mikor az ura olyan hadakozással volt, hogy az ágy is leszakadt alatta. Egyebet nem látott, csak Vincét, ahogy ült a letört deszkákon - pedig elõtte való héten szögezték meg az ágyprémet -, és kimeredt szemmel mutogatott az ajtóra.

- Ott vannak! Ott vannak! - suttogta, és húzta szemére a dunnát, hogy ne lássa õket.

- Kik vannak ott, édös uram?

- A kísértõk. Hárman. A, hogy zörgetik a csontjukat!

Így ment ez egész elsõ kakasszóig, akkor elcsöndesedett az ember. De még reggel is olyan sárga volt, mint a kikerics, s nagyon fájlalta a derekát. A kezefején két helyen is véres karmolás látszott. Elõször azt gondolta, hogy a leszakadt ágydeszkák karcolták meg, de az asszony a fejét csóválta.

- Jelönése vót kendnek.

- Löhetségös - gondolkozott el Vince. - Úgy, mint körösztatyámnak vótak, Isten nyugtassa.

Húsvétra már fényes délben is tudott lelkeket látni Vince. Föl is hagyott a régi mesterséggel, mert meggyõzõdött róla, hogy ezzel sokkal jobban jön ki. A nyáron már kifizette a régi árendákat, s ha az Isten megsegíti, most az õszön újra bérel húsz holdat. Majd az asszony megmunkálja a gyerekekkel. Õ ilyesmivel nem foglalkozik többet, mert neki más hivatás jelöltetett ki. Mindenre születni kell, s õ, most már tudja, arra született, hogy néhai keresztapja nyomdokaiba lépjen, s nagy vajákosa legyen ennek a tudománynak, amelynek egyetlen lelkipásztora négy-ötszáz esztendõ óta a fejetlen barát az ó-templom omladékai alatt.

VI

Kérdem a házigazdámat, az erdõõrt, hogy van-e ebben a tartományban temetõ.

- Van - azt mondja -, az erdõ fõnyiladéka egyenesen annak visz. Tán az ántikrisztust akarja látni az igazgató úr? Mert azt mondják, az ott õgyeleg mostanában.

Meglepett a dolog, mert úgy tudtam, hogy az ántikrisztus vagy nyolcszáz esztendõvel ezelõtt õgyelgett utoljára a földön. Azelõtt Nero császárnak hívták, meg Decius császárnak, utoljára pedig Frigyes császárnak. Ez a császár akkoriban uralkodott a mûvelt Nyugaton, mikor minálunk a kutyafejû tatárok élték világukat. A mûvelt Nyugat éppen õmiatta nem mozdíthatta értünk a kisujját se. Sok istentelenségébõl ráismert az akkori pápa, hogy ez a császár az a valóságos ántikrisztus, akirõl az írás beszél. Rosszabb még a kutyafejû tatárnál is, tehát legelõször ezt kell kipusztítani a világból.

- Ez nem az lesz - nevetett az erdõõr, miután így lefordítottam neki a világtörténelmet az õ nyelvére. - Ez egy mezítlábas rongyos öregember, nagy kopasz homloka van neki, és már többeknek megjövendölte, hogy itt a világ vége.

Egy öregasszony vizet merített az udvaron, az is belevegyeledett a beszédbe. Jussa volt hozzá, mert éppen õ volt az a bizonyos, akire a mezítlábas ántikrisztus ráadta az ijesztet. Benézett a kerítésen, és egy ital vizet kért az Isten nevében. Õ odaadta neki a vödröt, azt majd kiitta egy hajtásra, és aztán megkérdezte szokás szerint, hogy „no, mire végzik kendtök?” Az asszony erre elkezdett sopánkodni, hogy a szárazság miatt nem lehet szántani, s ha a jó Isten le nem tekint ránk, és egy kis esõt nem ád, akkor jövõ ilyenkorra nem lesz kenyér.

- Könyér lössz - bólintott a kopasz homlokú ember -, csak olyan nem lössz mán jövõ ilyenkorra, aki mögögye.

Azzal az ember tovább ment, az erdõ iránt, s az asszony csak most vette észre, hogy egy kis koporsót visz a hóna alatt. Hogy mi lehetett abban a koporsóban, azt senki élõ ember nem tudhatja. De az szent bizonyos, hogy az illetõ nem lehetett egyéb, mint az ántikrisztus.

- De hát mi bizonysága van róla, lelkem, hogy az volt?

- Hát az, hogy mög tudta mondani a világ végit. Másoknak még ögyebet is mondott. Hogy hatvanéves háború lössz, és abban mög köll halni mindönkinek, hogy lögyön kinek föltámadni az ítélet napján.

Nagyon rákívántam a prófétára, aki majdnem olyan misztikusan viseli ugyan magát, mint a népszövetség, de valószínûleg kevesebb fizetést húz érte a népektõl. Most már elszántabban vágtam neki az erdõ fõnyiladékának. (Én ugyan csak fõútnak mondanám, de nem akarom magam lenézetni az erdõõrrel. Bizonyosan van annak oka, hogy õt hivatalos nyelvre tanították a szakiskolában. Növekszik tõle az önérzet. Mindjárt rengetegnek érzi magát a homoki erdõ, ha azt hallja, hogy õneki fõnyiladéka van.)

Jól szolgált a szerencse, mert kitaláltam az Isten kertjébe, amely egy-kétszáz apró fakereszttel van beültetve. Az ántikrisztust se kellett keresgélnem, ott ült a kis koporsón a vasfeszület tövében.

Köszöntem neki, fogadta. S ahogy az idevaló illemtan kívánja, én adtam föl a kérdést.

- No, mire végzi, bátya?

- Könyerezök, nézze.

- Látom. De hála Istennek, hagymája is van hozzá, úgy nézem.

- Van. Itt teröm a sömlyékben. Vadhagyma.

- Vöröshagyma, fokhagyma?

- Nem, csak olyan vadhagyma. Nincs ennek se íze, se bûze, de telik vele az embör.

Az írás szerint az ántikrisztus minden jóban dúskál. Nem tudtam, hogy a vadhagyma is a világ javai közé számít.

- Hát az miféle koporsó, amin ül?

- Ez? Nem koporsó ez, kéröm. Ez a köszörûkûnek a vályúja vót addig, még nem érvényösítöttem a küvet.

- Mit csinált vele?

- A pulinak a nyakába kötöttem, mikor belehajítottam a csordakútba.

- Ejnye, ejnye, hát hogy lehetett már olyant tenni.

- Nézze, borzasztó sajnáltam, mert röttentõ okos jószág vót. De már annyi esze nem vót, hogy a vadhagymát is mög tudta vóna önni, mással mög nem tudtam tartani. Hát, mondok, mit kínlódjon, szögény pára. Osztán mög ebzárlat is van, elõbb-utóbb úgyis csak szöröncsétlenül járt vóna.

- De azért mégse lett volna muszáj éppen a csordakútba dobni.

- Nem iszik mán abbul senki, kéröm. Kiveszött mán errül a csorda régön. Se kávája, se vályúja mán a kútnak se.

Torkán akadhatott a vadhagyma, alig bírta kikrákogni.

- Neköm is a tehenem vitték el elõször. Úgy két esztendejeformán löhet. Jól mondom, ugye? Mikor a Boris möghótt.

Meg kellett mondanom, hogy nem idevaló ember vagyok én. Nem tudom, mikor halt meg Boris, se azt, ki volt, mi volt.

- Dehogynem tudja. Nagy haláleset vót az. Kihírösztölték azt még az újságlapokban is. Ehun‑e.

Elõkotort valahonnan az inge derekából egy régi újságlevelet.

- Maga tán tud írást?

- Tudok.

- No akkor mögtanálja benne. Ott alulformán lössz.

Nagyon alulformán volt. Kis rendõri hír, amivel éppen csak a szó több: „Tûzhalál a becsületért.” K. Mátyás alsótanyai gazdálkodót falopáson érték a város erdejében, és letartóztatták. Felesége annyira szívére vette a szégyent, hogy kétéves lányával együtt belebújt az égõ kemencébe, bele is égett.

- Én szödtem ki a csontjaikat a szénvonóval - hajtogatta össze az ember az újságot. - Mert három nap múlva kieresztöttek. Möggyõzõdést szöröztek rúla, hogy nem én vótam a falopó, csak az ülletõ az én nevemet mondta be.

Fordulnak elõ ilyen esetek a világi életben. Csak nem mindenki olyan szerencsés, hogy három nap alatt tudódjon ki az ártatlansága. Azért jobb volna az ilyesmit kártyán kivetni, mert az gyorsabban megy.

- De hát akkor maga se erre a tájra való, ha alsótanyai? Mi keresete van itt? Bérlõ még?

- Az mán régön elmúlt, kéröm. Elõször elvitték a tehenet. Aztán a disznót. Aztán mög mindönt az égvilágon, amit löhetött. Nem mondom, haladékot is adtak, az adóra is, mög az árendára is, de hát mit ért az? Möntül nagyobb vót a hátralék, annál többet fiadzott az adó is, mög az árenda is. Erre osztán kitöttek a tanyábul. No jó, mindég a magam szögénye vótam, de most beálltam másénak. Beszegõdtem bérösnek. Gondoltam, magányos embör úgyis mögél. Én most is éltem vóna, de a gazdát is ellicitálták. Ördög Lila Józsefnek hívták, Feketeszélön, tán üsmerte is.

- Aztán ide szegõdött be?

- Gondoltam, szöröncsét próbálok. Szerviában is jártam mán. Hitván világ van most mindönütt. A kúdúsnak annyit se vetnek, mint ezöknek elõtte a kutyának.

- Úgy nézem, itt mégiscsak megtelepedett.

- Hát addig, még a vadhagyma ki nem fagy a fõdbül. Hozzá való könyér csak mégis akad, mert itt töhetõsebbek a népek, mint másfelé.

Nagy lélegzetet kell venni arra, hogy itt tehetõsek a népek. Aztán azt is csak meg kell tudnom, mennyire vagyunk a világ végéhez.

- Hát az ántikrisztusnak hallotta-e már hírét, bátya?

Behajtja a bicskát, amivel a vadhagymát hozzáporciózta a kenyérhez. Most látom, hogy nem bicska az, hanem borotva. Nyugodtan felel, egy kis elgondolkodás után.

- Nem vélök rá. Nem vót vele találkozásom.

Elmondom neki, hogy õt keverték ilyen nagy hírbe. S hogy hatvanéves háborút is jövendöltettek vele. Csak annyit mond rá, megvonva a vállát:

- Fantáziásak a mostani népek.

A jó Isten nem veszi nekem rossz néven, hogy sokkal simogatóbb szemmel néztem a rongyos ántikrisztusra, mint a nevezetes császárokra néztem volna, akiknek halhatatlanság jutott életben-halálban. Azon tûnõdtem, mi lesz, ha a vadhagyma elfogy. A borotva vet-e véget egy senkitõl nyilván nem tartott életnek, vagy a fagy, valahol az árkok fenekén. A jó Isten azonban nemcsak a császárok életét tartja nyilván. Két fegyveres pusztázó csörgött be a temetõbe. Rendõrök a tanyai központból.

- Gyerünk, tatám - mondták barátságosan az ántikrisztusnak. - Hát kend az a híres?

Aztán nekem magyarázták:

- Rémítgeti a népeket mindönfelé. Pedig anélkül is mög vannak most kompolyodva.

- Kap egy-két hónapot, ugye?

- Löhetségös, hogy majd csak újesztendõt köszönteni szabadul ki.

Újesztendõkor még nagyon hideg van. Csak akkor kezd el uralkodni a téli isten. A semlyékek még álmukban se teremnek vadhagymát. Azon tûnõdöm, hogy meg kellene kérdeznem valami jogászembert, mit foghatnék rá az ántikrisztusra, hogy legalább föltámadás napjáig biztos födele, kenyere legyen.

VII

Milyen szép nyaram volt ez nekem, Istenem, milyen szép! Persze, azért a másé is lehetett szép, nem vagyok én olyan lekisebbítõs ember, aki azt hinném, hogy a más pipája nem szelelhet úgy, mint az enyém. Olyasmit azonban igenis gondoltam néha, hogy ezt a szép hosszú nyarat most nekem köszönhette a többi világ. Jupiter összefüttyentette az Olimpuszon a meteorológiai szakosztályt, nemcsak Apollót mint chefet, hanem mindenféle pedintereit, és azt mondta nekik:

- Nézzétek, gyerekek, ténfereg odalent az istentelenek közt egy öreg szittya, ilyen meg ilyen nevezetû. Tán ösmeri is valamelyiktek?

Pán megvakarta a szarva tövit:

- Úgy gondolom, faragtam én annak valamikor fûzfasípot.

- Az lehet - simogatta Jupiter a szakállát. - Nem is lett belõle tökéletes ember. No, mi az ott hátul? Ti is tudtok róla?

Hátul, ahol a nimfák, driászok, hamadriádok, fákban, füvekben, virágokban lakozó kis csipp-csupp istenek pipiskedtek, csakugyan volt valami mozgolódás. De az istenek közt is van betyárbecsület, nem árulkodtak semmit, csak úgy magukban cihegtek.

Jupiter rágyújtott - idelent olyankor úgy mondják, hogy szárazrajra villámlik - aztán fújta a füstöt, amibõl a felhõk lesznek. (Sokan talán csodálkoznak ezen. Számomra semmi meglepõ nincs benne, hogy az Olimpuszon ilyesmi történik. Én már rég megtanultam ásatás közben az embereimtõl, hogy pipának mindig kellett lenni a világon, mert másképp mivel múlatták volna a régi öregek az idõt? Sõt én már arra is rájöttem, hogy Jupiter valami ámbrafélével tömeti a csibukját, s abból árad a földre az, amit az emberek ózonnak hívnak. Néha persze a torkára is szalad a füst, s abból lesz a mennydörgés. Olyankor elfogyott az ámbrája, s „vegyes külföldit” kénytelen szívni.)

- Arról van szó, gyerekek, hogy ez a mi tökéletlen öreg szittyánk most föl akar karolni bennünket. A mi utolsó nagy fiunkról ír könyvet, Diocletiánus imperátorról, aki most azért nincs körünkben, mert, mint tudjátok, a jó múltkoriban megint lekívánkozott a földre, szerencsét próbálni, Wilhelmus imperátor képében. Hiába beszéltem neki, hogy ne szerencsétlenkedjen, elég volt, hogy egyszer megégette a kása a száját, hagyja a világot menni a maga útján, úgyse lehet azt többet megállítani, mióta az én kezembõl kigurult - nem ért neki semmit. No mindegy, ez az õ dolga, miránk csak annyiban tartozik, hogy mink is benne leszünk abban a regényben, ami õróla készül. Mármost, hogy lesz-e köszönet benne vagy nem, azt én nem tudom. De mindenesetre illendõnek tartanám, hogy kedvében járjunk ennek az öreg barbárnak, aki felújítja az emlékezetünket, mikor már a kakas se kukorít utánunk. Neki se sok van már hátra, mégse vigyáz magára, egyre a Kharon kutyája ugat ki belõle. Azt gondoltam, gyerekek, annak örülne legjobban, ha valami szép hosszú nyarat rendeznénk neki, amiben egyet se köhentene. Hadd markolásszon belõle össze annyi fényt és meleget, amin kibírja, még a teliben tart.

Hát ráhelyeselt a gyülekezet arra, amit Jupiter mondott; mert akármit beszél Homerosz, az Olimpuszon is alkotmányos világ van. Nap, hold, szél, esõ, szivárvány, harmat mind engedelmességet fogadott, s állta is végig, csak azért, hogy én kegyesen bánjak a halhatatlanokkal e halandó világban.

Ó, de szép nyár volt, de szép! Se posta, se telefon, se újság, se rádió, semmi abból, amit az emberek az istenektõl loptak el. Ember se nagyon. Csak én meg az istenek! Akik voltak és akik lesznek. (Már tudniillik, akiket én teremtek, ha az olimpuszi internáltakkal nem tudok kidûlõzni.)

Elõször a nagy víz mellett töltöztem fénnyel és meleggel, s amit ott összeharácsoltam, azzal elmentem a nagy csöndbe. Az alföldi erdõbe, amit a szelek ültettek a homokba, valamikor az ántivilágban, vadmadarak hazájának, nyulak parkjának, szegénylegények oltalmának, szóval paraszterdõnek. Az okos emberek aztán, a városi urak, csináltak belõle úri erdõt, amelynek állaga van, nyiladéka van, sõt hozama is van, mint üzemnek. Nagy dolog ez a mai világban, mikor az üzemeknek csak viszemei vannak.

Hát itt éltem én az istenekkel együtt az erdõõrék tiszta-szobájában, amelyben valamikor Kállay Albert, az öreg kegyelmes pihente ki a fõispáni gondokat. Persze õ azokkal a medvebõrös díványon is megfért, ami mostanára már mítosszá finomult. Nekem már ággyal kellett beérnem, olyannal, amelyikben a vállával meg a derekával olvassa meg az ember, hogy hány szál deszka tartja a száraz kukoricahajjal töltött matracot. Most derült ki, milyen jó az, hogy annyi néhai istent hurcolok magammal, lehetett õket szidni személyválogatás nélkül. Azt hiszem, a pogány isteneket szidni még csak nem is káromkodás.

Nem panaszképp mondom, mert a nappalok kárpótoltak az éjszakai sanyarúságokért. Volt tíz olyan napom egyfolytában, hogy élõ emberrel nem váltottam szót. Reggeltõl estig csak a fák zúgtak, gyereküket altató fiatal anyák módjára a nyárfák, tempósan a tölgyek, otthonos duruzsolással az akácok, elfogódottan a fenyvek, mint akik tudják, hogy õk csak jöttmentek ebben a tartományban. És vakogtak a bakcsók, vijjogtak a kékvércsék, burrogtak a vadgalambok. Ki-ki folytatta a maga mesterségét, anélkül hogy beleszólt volna a másikéba. A varjak meg egyenesen kedvemben jártak. Mindig akkor hullajtották el egy-egy tollukat, mikor pipapucolóra volt szükségem. A tölgyek is jóval voltak hozzám, sõt énrajtam keresztül az ezerhatszáz évvel ezelõtti magas uraságokhoz is. Mindig olyankor potyogtatták a kis makk-szakajtókat az ölembe, mikor már úgy belefájósodott a fejem a hõseimbe, hogy át akartam õket engedni a hóhérpallosnak, mint minden bonyodalmak megoldójának. Mire a kis szakajtókat kék plajbásszal, piros plajbásszal kifestettem szép talitarkára, akkorra mindig jókedvem lett, és amnesztiát adtam azoknak, akiket a gonosz császárok halálra ítéltek - be kell vallanom, hogy az én jóváhagyásommal. Sõt mint gavallér ember a szebb nembõl való hõsnõimet meg is itattam az iszalaglevélrõl csorgatott harmattal a pohárrá ékesített makkszakajtóból.

Tíz nap múlva azonban megváltozott a világ az én paradisómban. Nemhogy engem csuktak volna ki belõle, hanem megjelentek benne a végrehajtók. A paraszt befejezte a maga aratását, most jött az övéké. Félig-meddig hivatalos hely volt a szállásom, ott éjszakáztak meg a végrehajtók is, akikrõl személyük szerint nem mondhatok semmi rosszat. Kötelességüket teljesítették. Estetájt érkeztek be a hivatalos útjukról, nyolcra már körülfogták õket a kárhozottak. A végrehajtottak vagy a végrehajtandók. Mély árnyékba bújt szemû, hajlott hátú öreg parasztok, mint az apám, csak még fáradtabbak; kisírt szemû, leszegett fejû parasztasszonyok, mint az anyám, csak még szomorúbbak; apjuk kezét, anyjuk szoknyáját szorító kis bamba kölykök, amilyen én lehettem, mikor végrehajtót bámultam mint az úri társadalom reprezentánsát, csak elhagyatottabbak, még öregebb képûek, még sápadtabbak, még ijedtebbek.

Nem kérdeztem én tõlük semmit, csak hallgattam, amit mondtak maguktól. Sokat beszéltek. A hallgatag magyar paraszt sohase volt olyan beszédes, mint most. A sündisznó is hallgatag teremtése az Istennek, de én már hallottam sírni is. Valamelyik tavaszon, mikor a Tisza kiöntötte õket egy parányi zátonyon az éhenhalás szárazára. Soha többet nem felejtem el azt a hangot.

Engem is kiöntött az alföldi paraszt sírása a nyugalmam szigetérõl. Az kibírhatatlanabb volt még a városi jajszónál is, másfelé kellett bujdosnom az erdõmbõl. S így késtünk bele a köhögõs õszbe az isteneimmel együtt, akiknek most muszáj ambrózia helyett acitofozánon élni, mert én is azt szürcsölök. A Földhözragadt Jánosok elébe tolakodtak az Olimpuszon fényeskedõknek. Jussuk volt rám szegezni beesett szemüket a beíratlan kéziratpapíromról.

- Közülünk való vagy, vérünk vagy, a mi eresztésünk vagy: beszélj rólunk azoknak, akik közé küldtünk. Ne cifrázd, ne szépítsd: mondj el bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk ebben az esztendõben.

Nem egészen fogadtam szót. Nem mondtam el mindent, amit láttam, mert azt mondhatnák rám, lázítok. Így is volt egy-két jó emberem, aki féltett, hogy az igazságom nem lesz elég erõs pajzsom, ha védelemre szorulok. S ami riportot írtam, annak is irodalmi formát próbáltam adni. Nem azért, hogy nagyobb legyen a hatás, hanem hogy ne legyen olyan kegyetlen a tények brutalitása. Nem találtam ki semmit, de egy-két színt vettem abból a forrásból, ahol az életem eredt. Én is voltam szájból mosakodó kisgyerek, csakhogy én édes vizet vehettem a számba. A mai földhözragadtnak étele, itala, mosdóvize, törülközõje csupa keserûség. Én is bukdácsoltam a hóban a csillagfényes téli hajnalokon, de én hihettem, hogy elérem a csillagokat. Mit hihet a mai egy-inges kis rongyos, akit apja, a béres, még a maga karrierjével se biztathat?

Az a kérdés mármost, hogy én, aki kétségbeesett optimista vagyok, mi szándékban voltam ezekkel az írásokkal, amikbe nem hazudtam bele semmi optimizmust. Lehet, akadtak is, akik számon kérték tõlem - hosszú idõ óta nincs hozzám bejárata a postának. Aki politikát keres bennük, azt megnyugtathatom, hogy engem attól ne féltsen. A politikából én csak annyit tudok, hogy azt az öreg Madarász József valamikor úgy fordította magyarra, hogy országlászati észlészet, s hogy az azóta az országot is elfogyasztotta, meg az észt is. Azt is tudom, hogy valamikor a jobbágyot a kuruc is fölakasztotta a kéménybe, meg a labanc is, aztán alágyújtottak, és addig füstölték, míg ki nem izzadta a sarcot. Akkor ezt hívták politikának. Most más világ van, már nincs jobbágy, csak szabad ember van, s azt senki se köti föl a füstre. Most az a politika, hogy: mindent szegény emberért. Soha ilyen büszke nem lehetett a szegény ember, mint most, mert õ a sarkcsillaga mindenféle politikának. Az ilyen magamformájú, szánakozó szívû ember szinte félti a politikusokat, hogy mi lesz velük, ha annyira talpra tudják állítani a világot, hogy nem lesz benne szegény ember?

Hát mondom, mikor úgyis minden õkörülötte forog, akkor igazán semmi szükség se volt rá, hogy én is fölcsapjak a földhözragadtak pártfogójának. Nem gondoltam olyan bolondságot, hogy fordíthatok a sorsukon valamit, csak a magam lelkén akartam könnyíteni. Ahogy mifelénk mondják: ha az ember sóhajtani nem tudna, hát megfulladna. Az én igénytelen cikksorozatom csak ilyen sóhajtás volt. Hallom, sokkal nagyobb érdeklõdéssel találkozott, mint ahogy én számítani mertem volna - köszönöm azoknak, akik velem sóhajtottak. Ezeknek az írásoknak õk adták meg az igazi értelmét. Ekkora nyomorúságban, mint a mienk, már az is vigasz, akármilyen sanyarú, ha szánni tudjuk egymást.

Mint mikor egyik koldus a maga baját egy pillanatra megfelejtve, kezet nyújt a másiknak:

- Testvér, te is olyan nagyon megütötted magad? Kapaszkodjunk egymásba, hátha föl bírunk tápászkodni?