A ködmön

Mikor én a tanyáról bekerültem a városi deákiskolába, mindjárt az elsõ órában megitattam az egereket.

Úgy hullott a könnyem, hogy szinte kopogott a padon.

- Mi baj, kisgyerek? - kérdezte tõlem a tanár úr.

- Eszembe jutott édes szülém - zokogtam keservesen.

No, lett erre olyan kacagás, hogy én azt még most is hallom. Szégyenletemben aztán ki se mertem nyitni a számat, mikor a tanár úr azt kérdezte:

- Mi a neved, fiam?

- Marci kisasszony - vihogta el magát egy nagy, vállas, erõs fiú a legutolsó padban. Vas Matyinak hívták, nemhiába hogy olyan is volt, mint a vas-ék.

Attól fogva aztán rajtam veszett, énrajtam, ez a név, s megkeserítette az egész életemet. Mikor legelõször kihívtak felelni, Vas Matyi megint elvihogta magát a hátam mögött:

- Marci kisasszony!

S arra én úgy megszégyelltem magam, hogy se bût, se bát nem tudtam mondani. Se akkor, se azután soha többet Akárhogy tudtam a leckét, ki nem tudtam a számat nyitni, mikor fölálltam. Mindig a fülembe ütõdött olyankor a Marci kisasszony. Olyankor is hallottam már, mikor nem mondták.

Tanultam pedig én otthon annyit, hogy a házigazdám, a nagyeszû Balla szabó már sokallotta is:

- Ugyan mi akarsz lenni azzal a sok tudománnyal? - kérdezte tõlem, ahogy könyveimet nyalábolgattam a mûhely sarkában.

- Szolgabíró, Balla bácsi.

- Hát hiszen az is szép mesterség - azt mondja. - De te már olyan nagyon okos leszel, hogy azzal a nagy ésszel szabó is lehetnél. Látod, akkor te varrhatnád Maconka tanár úrnak a szép kabátot, mellényt.

No, mire a szép ruha elkészült, akkorra otthon is lejárt a becsület. Balla bácsi maga vitte haza a remeket. Ragyogott az ábrázata, mint a nyári nap, mikor elment, de visszafelé úgy jött, mint a jeges esõ.

- Tyû, olló meg a cérna! - ráncolta össze a söprûforma szemöldökét. - Rossz hírt mondtak rólad, Márton deák. Nem lesz már belõled szabó, de még szolgabíró se. Mért hagyod itthon az eszedet, mikor iskolába mégy?

- Viszem én azt magammal, Balla bácsi, csak nem merem elõadni - törtem el megint a mécsest. S elsírtam-ríttam nagyeszû Ballának, hogy milyen anyámasszony katonája vagyok én az iskolában.

Öreg gazdám megcsóválta a nagy, szürke fejét.

- Ejnye, ejnye, szolgám, hogy elõbb nem szóltál? Tudok én orvosságot arrul is. Majd mindjárt lehozom a padlásról.

Azzal letette a tût, cérnát, föltette a pápaszemét és fölkapaszkodott a padlásra. Vártam le szívszakadva: ugyan mit hoz az ijedség ellen ez a nagyeszû ember?

Nem hozott az egyebet, csak valami ködmönfélét a karján. Csak úgy füstölt belõle a por, ahogy szétterítette az asztalon s megrázogatta gyöngéd szeretettel.

- Mit szól ehhez, deák úr?

- Csúnya jószág, látom.

- De szép volt ám ezelõtt negyven esztendõvel! Volt ennek prémgallérja is, míg a moly meg nem ette! Meg volt ez festve szép sárgára, míg a penész ki nem szívta belõle a festéket! Tele volt ez selyem rozmaringgal, míg az egér le nem rágta róla! Vadonatúj ködmön volt ez, mikor én akkora legény voltam, mint te!

- Föl nem venném száz forintért - mondtam gyanakodva.

- Fölveszed biz ezt, édes öcsém, száz forint nélkül is. Mert ez valóságos csudaködmön. Aki ezt hordozza, az testben-lélekben százszor olyan erõs lesz, mint azelõtt volt.

De olyan komolyan mondta az én Balla bátyám, hogy eltátottam rá a számat.

- No, öcsém, ne tátogj, hanem bújj bele. Énbelõlem is azért lett ilyen híres ember, mert ebben nevelkedtem.

Már akkor húzta is rám a rossz ködmönt. A király nem adhatja olyan kevélyen a fiára a bársony palástot.

- Hanem most már aztán tenyeredbe szedd ám a lábad, hogy be ne csukják az orrod elõtt az iskolakaput.

Gondolom, azért siettetett az öreg, hogy valahogy a tükörbe ne nézzek. De hiszen elég tükör volt nekem az utca. Még az ismerõs kutyák is mind megugattak. Soha annyi jókedvû emberrel nem találkoztam, mint akkor: mindenki a szemembe nevetett. Az iskola kapujában pedig Vas Matyi azzal ugrott elém:

- Nini, gyerekek, Marci kisasszonyt új ruhába öltöztették a tündérek!

- Ohó - gondoltam magamban -, mindjárt kipróbáljuk a csudaködmönt! - S azzal derékon kaptam Vas Matyit, s úgy vágtam a földhöz, hogy jobban se kellett. De még meg is gyömöszöltem a nagy mihasznát:

- Telik éntõlem még több is, hékám; szólj, ha elég nem volt.

De nem szólt az semmit, hanem úgy kullogott be az iskolába, mint a leforrázott farkas. Engem meg úgy vettek körül a többiek, mint valami diadalmas hadvezért. Boldog volt, aki a gúnyám végigsimíthatta:

- Ejnye, de gyönyörû kis ködmön!

- Hátha még azt tudnátok róla, amit én tudok - gondoltam magamban. Nem féltem már a feleléstõl se. Tudtam, hogy bátorságot ad a ködmön.

De adott is ám! Mondtam már a leckét, mint a vízfolyás, alig lehetett megállítani. Maconka tanár úr megforgatott elõre-hátra. Nem akarta elhinni, hogy én vagyok a Marci kisasszony.

Hazamenet nagyeszû Balla már a kisajtóban várakozott rám.

- No, szolgám, hogy szolgált a csudaködmön? - hunyorgatta ravaszul apró szemét - tett-e csudát?

- Tett bizony! - újságoltam örvendezve. - Nem vagyok már Marci kisasszony.

Nem is lettem az soha többet. Még akkor se, mikor a csudaködmönt lehámozta rólam Balla bácsi.

- Nincs már rá szükség, ne járj benne világ csúfjára - ütögetett hátba nagy nevetve.

Nem is vettem rám többet, de most is üveges szekrényben õrizgetem. Neki köszönhetem, hogy ember lett belõlem.