Kellemes és hasznos tudományok

Ez a történet abból az idõbõl való, mikor a pályaválasztás nehézségeivel küzdöttem. Akkor tapasztaltam elõször, milyen kicsiségeken fordul meg az ember sorsa. Az enyém azon fordult meg, hogy a jó Isten füleimet igen kicsire szabta. Azért nem akceptáltak semmiféle rendes mesterségben, mert nem esett jó fogás a fülemen. Suszter, kovács, szabó, kalapos mind azon az állásponton volt, mikor csekély személyemet föltekintette:

- Nem jó matéria. Nem lehet nevelni. - Ez volt a véleménye a bútoriparnak is, meg az élelmezési iparnak is. Azt hiszem, szülõvárosom ipari szakmái közt azóta se volt még ilyen szép egyetértés, egész addig, míg a forgalmi adó életbe nem lépett.

Mikor aztán mindenbõl kifogytunk, édesanyám megfogta a kezemet.

- Nem tehetek mást, gyerekem - mondta szomorúan -, Gergulics úrnál próbálok veled szerencsét.

Gergulics úr könyvkereskedõ volt. A boltocskája akkora, mint egy kalicka, két asztal betöltötte az egészet. Az egyik asztal be volt terítve mindenféle históriás könyvekkel: az volt a könyvosztály. A másik asztalon szép rendben sorakoztak a mézesbábok, a tükrösszívek, a kivont kardú mézeskalács-huszárok, a manduláspogácsák: az volt a mézeskalácsüzem.

- Ott a kellemes, emitt a hasznos - járt-kelt Gergulics úr a két asztal közt. - A könyvkereskedelem kellemes tudomány, a mézeskalácsosé hasznos tudomány.

Szegény szülém nagyon meg volt illetõdve ennyi tudomány láttára, és alázatosan megkérdezte Gergulics urat, mit néz ki belõlem? Alkalmas leszek-e valamelyik tudományra?

Gergulics úr levetette a pápaszemét, hogy jobban lásson, megforgatott elõre-hátra, megdöngetett, hátba ütögetett, s azután akkorát szorított a karomon, hogy belejajdultam. Ez döntötte el a sorsomat. Gergulics úr elégedetten dörzsölte össze a kezét.

- Nagyon gyönge kis legény, semmire se való a világon, az Isten is könyvkereskedõnek teremtette. De ha ráforgatja magát, beletanulhat a mézeskalácsosságba is.

Nem mondhatnám, hogy Gergulics úr azok közé a mesterek közé tartozott volna, akik tudásuk kincseit félnek megosztani a fiatalokkal. Sõt nagyon is közlékeny és nyíltszívû úriember volt. Ahogy az édesanyám elment, azonnal bevezetett a mesterségbe. Elmondta, melyik a krajcáros, melyik a kétkrajcáros, melyik a háromkrajcáros mézeskalács.

- Hát a könyvek, fõnök úr? - húzódtam közelebb a könyvosztályhoz.

- Az elsõ sorbelieknek egyhatos az ára, a második sor kéthatos, a harmadik sor háromhatos, aki még ennél is drágább könyvet keres, azt nem szolgáljuk ki, mert az már nem tökéletes ember. Érted-e, öcsém?

Nem dicsekvésképpen mondom, de megértettem. Gergulics úr büszkén nézett körül, hogy milyen gyorsan bevezetett a tudományba, és annyira kegyelmébe fogadott, hogy mindjárt reám is bízta a boltot. Õ meg kiment varjút lõni a szérûskertbe, mert igen szenvedélyes vadász volt. Az ajtóból azonban visszaszólt, hogy ne üljek nagyon közel a kályhához, mert akkor el találok aludni, s ha elalszom, biztosan meggyulladok, az pedig nem jó volna ilyen idõben - karácsony hetében jártunk -, mert nagyon akadályozná a forgalmat.

Nem volt szép fülem, de csak felét-harmadát hallottam annak, amit mondott, annyira nekikészültem az örömnek, hogy én most ennyi szép históriás könyvvel maradok együtt. Ott volt a Sziklához láncolt Gergely, meg az Istenfélõ Gyenovéva, meg Hirpin herceg, vagy a fehér ló fia, továbbá Richilda, vagy a varázstükör és Koplaló Mátyás, meg a három veres ördög... Azt se tudtam, melyikhez kapjak elõször a sok illusztris egyéniség közül. Utoljára az egyikre ráálltam, a másikra rákönyököltem, a harmadikra rátenyereltem, a legvastagabbat elkezdtem olvasni: annak a címe volt Csontos Szigfrid.

Még alig keveredek barátságba az elõkelõ germán államférfiúval, nyílott az ajtó, bejárul rajta egy magamformájú fiúcska.

- Megvan-e itt a Csontos Szigfrid? - azt mondja.

Ijedtemben elállt a szívem dobogása. - Nincsen az - csúsztattam le az ölembe a könyvet.

A fiúcska körülnézett, és megakadt a szeme azon a hétfejû sárkányon, amely egy kemény papírtáblán Hirpin herceg szemébe okádta a füstöt.

- Ez is jó lesz - nyújtotta ki érte a kezét.

A hétfejû sárkány tizennégy szemmel se nézett csúnyábban, mint ahogy én vevõmre néztem.

- No ni - gondoltam magamban -, hát azért lettem én könyvkereskedõinas, hogy minden könyvet elkapjanak elõlem.

Hirtelen jó ötletem támadt.

- Hallod-e, te gyerek, miért nem veszel inkább mézeskalácsot?

A kis cimbora nagyon értetlenül nézett rám. Utóvégre is nekem kellett rajta segítenem, a markába nyomtam a legnagyobb mézeskalács-huszárt, és kitessékeltem vele az ajtón, magam pedig újra felvettem az érintkezés fonalát a csontos német hérosszal.

De úgy látszik, a kis cimborának is megjött a magához való esze. Mert alig mélyedek bele az olvasásba, megint nyílik az ajtó, és megint betoppan rajta egy kis kartársam.

- Megvan-e itt a Csontos Szigfrid? - kérdi vigyorogva.

Ezzel már nem is bocsátkoztam tárgyalásba, csak oda vezettem a mézeskalácsokhoz.

- Válassz, és kotródj!

Öt perc múlva tele volt a bolt gyerekekkel, és egy negyedóra múlva ki volt fosztva az egész mézeskalács-üzem. Gergulics úr esze nélkül sietett haza, mert már a város szélén hallotta, hogy az õ boltjában mindenki ingyen kapja a mézeskalácsot, aki könyvet akar venni.

Úgy rohant be szegény a boltjába, mint aki a tulajdon fülét akarja megharapni, de azért mégis meggondolta a dolgot, és az én fülemnek esett neki. Megcsúfolva az összes ipari szakmákat, mert bebizonyította, hogy egészen jó fogás esik a fülemen.

Mikor kiadta a dühét, egy kicsit megenyhült, és már mosolygott is, mikor kívül helyezett az ajtón.

- No, kisöcsém, gondolom, neked is elég volt a könyvekbõl erre az életre!

...Drága öreg mesterem, Isten nyugtasson, nagy üzletember voltál, de nagyon rossz próféta! Egész életemben azt csináltam, amit a te kis boltodban kezdtem. Szétosztogattam a szívem édességeit, és most kifosztva, koros fejjel üldögélek a könyvek kriptájában, hallgatva a hamvadó parázs percegését a kályhában, és várván az idõt, amikor belép az ajtón a nagy vadász, a halál...