Az utolsó lopás

Volt az én messzi keresztapámnak becsületes neve is. Volt hát, ha egyéb becsületes jószága nem volt is. Szépenlépõ Szerencsés Fekete Györgynek hívták, ami nagyon szép név, de tán még õ maga se tudta egy szuszra kimondani, pedig nagy, hosszú égimeszelõ ember volt. Én csak afféle kucóporos kisgyerek voltam, akinek még a vadribizliszedéshez is kisszék kellett, a keresztapám nevét meg csak létráról tudtam volna kimondani. Hát csak úgy mondtam, hogy: Messzi keresztapám, aztán ez a név rajta is veszett.

Messzi keresztapámnak pedig azért mondtam, mert volt nekem Közel keresztapám is, aki harmadik ház ellen lakott tõlünk. Igazság szerint ez volt az igazi keresztapám, mert ez buzgólkodott körülöttem, mikor az öreg-templomban a szentelt vizecskét a fejemre csorgatták, és õ vállalta értem a felelõsséget a Magasságbéli elõtt. Hiszen ez rendben is lett volna, mert van abban valami megnyugtató, hogy ha majd egyszer számon kérik tõlünk odafönt az idelent való csetlésünket-botlásunkat, azt mondhatjuk, hogy mi nem ígértünk semmit, álljanak elõ a kezesek. Hanem az én keresztapám igen szigorúan vette a felelõsséget - különben szabómester volt, és az édesapám csak posztólopó komának hívta -, és mindjárt rõffel térített vissza az erény útjaira, ha hajigálództam az utcán, vagy a deszkakerítésen keresztül incselkedtem a kutyákkal. Ha pedig arra a bûnre is rávetemedtem, hogy mekegtettem a kecskéjüket, akkor nem restellt panaszra átjönni az édesanyámhoz.

- Komámasszony, tudja, hogy jó keresztény vagyok, nem kívánom senki kárát, de jusson eszébe, ha megéri, megmondom elõre, hogy ezt az én legkedvesebb keresztfiamat elõbb-utóbb felakasztják.

- Mit csináltál már megint, te anyagyász? - nézett rám szegény szülém ijedten.

- Kicsúfolta a tisztes ipart - forgatta szemeit az égre Közel keresztapám, és egészen úgy mekegett a rezgõ szakállával, akár a kecskéje.

Mindig a cigányhideg lelt, ha a posztólopó komát hallottam csoszogni a kisajtónkban, annál jobban örültem azonban, ha a Messzi keresztapám dobogását hallottam. Pedig õ nem is az én keresztapám volt, hanem valamelyik elhalt testvérkémé, de azért, ha a gyerek meghalt is, minálunk nem lett oda a komaság. Messzi keresztapám rám ruházta az elhalt keresztgyereke iránt való szívbéli nagy jóindulatát, és minden pénteken bekocogott hozzánk az emberségét kimutatni.

- No, legény, tanáld ki, mit hoztam neked? - mindig ez volt az elsõ kérdés.

- Halcukrot.

Ezt biztosan mondhattam, mert mindig halcukrot hozott, amibõl hatot adtak egy krajcárért. Hat kis cukorhalacskát, amelyik a fejétõl a derekáig piros volt, a derekától a farkáig sárga, és egész hosszában-széltében bagószagú. Mert mindig a dohányzacskóból bújt elõ a halacska, minden pénteken egy.

- No most már azt mondd meg, legénykém, miben szeret úszni a hal? - ez volt Messzi keresztapám katekizmusában a második kérdés.

Ha meg akartam kapni a cukorból való halat, akkor azt kellett felelnem, hogy „a hal papramorgóban szeret úszni”.

Erre megkaptam a bagószagú csemegét, és most következett a harmadik kérdés, de arra már az apámnak kellett felelni:

- Ergo-morgó-vigyorgó, hol az a papramorgó?

Mikor aztán ezen is túl voltunk, akkor ez következett az édesanyám részérõl:

- No, komámuram, ha már úgyis megvetette az ágyát az ebédnek, tartson velünk.

Messzi keresztapám nem volt gõgös ember, és nem kérette magát, hanem leült elsõ szóra az asztalhoz úgy, ahogy volt, a nagy báránybõrsapkával a fején és a görbe szõlõmetszõkéssel a csizmaszárban. Mint ahogy a kártyabeli királyok sohase teszik le a koronájukat meg a kormánypálcájukat, õ se vált meg soha a sapkától meg a szõlõmetszõkéstõl. Azt hiszem, velük is aludt, s ez éppúgy nem zavarta az álmát, mint ahogy nem háborgatta az asztalnál az evésben. Mink hárman nem tettünk annyi kárt az ebédben, mint amennyit õ egymaga a gallérja mögé hajigált.

- Pedig elhiggye, lelkem-galambom komámasszony, hogy sose vagyok étvágyamnál - szuszogta bánatosan, ahogy egy kis lélegzetet vett. - Az ilyen magamforma szegény magányos özvegynek úgy össze van szorulva a gyomra a sok kemény-tarhonyától, mint a rossz bocskor.

- Zsírozni kell a bocskort, koma, akkor kitágul - tolta elébe édesapám a fordított-kásás tálat, és nincs az a macska, amelyik tisztábbra kitakaríthatta volna, mint a szegény magányos özvegy.

Akkor aztán felcihelõdött, nyakába akasztotta a csikóbõr-tarisznyát, barackot nyomott a fejemre, megígérte, hogy a jövõ héten megint talál nekem halcukrot, és végül a radnai szent szûz oltalmába ajánlva bennünket, engedelmet kért az alkalmatlankodásért. De mindig tudtuk, hogy az utca végérõl még egyszer visszafordul.

- Mártonkám, lelkem, adjál már egy gyújtat dohányt, nézd, most veszem észre, hogy üres az acskóm, pedig pipaszó nélkül messze van a Taránok keresztje.

A Taránok keresztje öreg kõfeszület volt a nagy szõlõúton, az tartotta hátával a Messzi keresztapám rossz gunyhóját, amely a Jézuska segítsége nélkül rég összedûlt volna. Biz az jó három fertály órányira volt a várostól, s édesapámnak jól bele kellett markolni a dohányos szakajtóba. S míg õ ezzel bíbelõdött, addig édesanyámat egy pakli masináért küldte ki a kamrába Messzi keresztapám, s ez volt az a kritikus pillanat, mikor minden pénteken elveszett valami a háztól.

Hogy csinálta, mint csinálta, arra sose jöttünk rá, de az bizonyos, hogy ha Messzi keresztapám halcukrot hozott nekem, akkor valaminek mindig lába kelt nálunk. Elveszett a sóskupa az asztalról vagy a borotvatok a gerendáról, vagy a gyûszû az ablakpárkányról, vagy a csörgemetélõ a kemencenyakról, vagy a favágó balta a ház elül, s ha más nem, elveszett valami rozsdás, ócska vas-szerszám, amely a nádtetõ alatt volt bedugva az ereszetbe - de soha úgy nem járt nálunk Messzi keresztapám, hogy valami a kezéhez ne ragadt volna.

Egyszer az apám talált a piacon valami fanyelû pléhszerszámot, amirõl azt hittük, hogy az valami úri tûzpiszkáló. Nagydeák-koromban tudtam meg, hogy hajsütõvas volt, de annak idején sehogy se tudtunk belõle kiokoskodni, pedig az apám még a végrehajtótól is megtudakolta, mi lehet az. A titokzatos találmány a tükör mögé volt bedugva, onnan veszett el szõre-szálán. Hónapok múlva találta meg édesapám a Messzi keresztapám gunyhójában, föl volt akasztva a szenteltvíztartó mellé.

- Hát ez, koma? - mutatott rá édesapám. - Ezt mitõlünk hoztad el, ugye?

- Onnan én, koma - bólintott a nagy báránybõrsapka. - Mondok, úgyse kell ez nektek semmire se.

- Nono - mosolygott az édesapám -, de hát azt se tudod, mire való.

- Hiszen éppen azért - szippantott egyet az orrán Messzi keresztapám. - Hadd legyen valami olyan is a háznál, amirõl nem tudom, micsoda.

A kleptománia még akkor nem volt kitalálva, édesapámék csak úgy mondták, hogy Messzi keresztapám lopós ember. De ezt nem rossz végrül mondták, csak úgy, mint mikor valakirõl azt mondják, hogy danolós ember vagy italos ember, vagy istenes ember.

- Foltjával jó a csizma is - állította édesapám, ha úgy szóbeszéd közben felkerült a lopós koma. - Igaz, hogy egy kis szarkatermészet szorult a komába, de máskülönben nagyon tökéletes ember az. Nincs az a tapasztócigány, aki úgy tudjon tapasztani, mint õ. Nem repedezik, nem hámlik a tapasztása, hanem szép egyenletes sima, mint a nyers pite a tepsiben.

Így esett aztán, hogy mikor egyszer a házunk végét kellett tapasztani, a Messzi keresztapám tudományához fordult édesapám.

- Vállalod-e, koma?

- Mit fizetsz érte, koma?

- Hát azt a választási malackát, amit a múltkor elhajtottál az árkunk partjáról.

- Hát a tietek volt, koma?

- Az volt az, koma.

- Fusson ki a két szemem, ha tudtam. No, most már mindegy, majd letapasztom.

Egy hét alatt olyan simára tapasztotta a ház végét, hogy akár írni lehetett volna rajta, mint az iskolában a nagy táblán. Igaz, hogy közben ellopódott a kútgémünkrõl a kolonc, az óránkról az egyik körte, egy csirkeitató, egy kaszakõ, egy birkanyíró olló, amit már nem lehetett kinyitni a rozsdától, meg az istállóajtóról a kallantyú, de hát azért édesapám csak édesanyámat szidta össze.

Hát utoljára nem a ház lopódott el, hanem édesapámnak a cinezett tajtékpipája. Volt ugyan neki több is, de ez volt a legkedvesebb, mert ez már háromszor eltört, tehát nem kellett úgy félteni, mint a többit, amelyik még egyszer se tört el.

Ez a pipa-ügy úgy kivette a sodrából édesapámat, hogy azt találta mondani Messzi keresztapámnak:

- No hát szégyentelen, vén lator kend!

- Ejnye, ejnye Márton! - csak ennyit felelt Messzi keresztapám szelíd fejcsóválással. - Csak már ne a komaasszony elõtt tettél volna így csúffá.

Persze, jövõ péntekig már elfüstölgött az édesapám haragja, mákos gubát fõzetett édesanyámmal, mert tudta, hogy abból három teletetés tányérral is megeszik a vén lator.

De hiába vártuk, nem jött, se azon a héten, se a rákövetkezõkön. Elõször örült neki apám is, anyám is. Hála Istennek, csakhogy megszabadultunk tõle! Nem is vesz el a háztól azóta semmi. Ebbõl is látnivaló, hogy mindig õ volt a tolvaj.

Azonban, ahogy telt-múlt az idõ, egyre ízetlenebb lett Messzi keresztapám nélkül a pénteki ebéd mindnyájunknak. Nem is bírták tovább az apámék nagycsütörtöknél. Akkor azt mondta az apám:

- Holnap reggel kimégy a szõlõbe Messzi keresztapádhoz, meghívod ebédre. Megmondod neki, hogy kivetheti a drágát a hasából.

Másnap reggel útnak indított édesapám. Maga is eljött velem a város széléig, ott megmutatta, merre kell mennem, aztán a nyakamba kötötte a fekete selyemkendõjét, mert hûvösen fújdogált a böjti szél.

Messzi keresztapámat kint találtam az udvaron. Éppen a malacka körül forgolódott a korpás szakajtóval. A körül a bizonyos malacka körül, amelyik meg is nyúlt, ki is gömbölyödött azóta. De bizony nem törõdött Messzi keresztapám többet se a malaccal, se a szakajtóval, amikor meghallotta, mi járatban vagyok!

- Eszem a szentedet, éppen csak a szó hibádzott. Már megyünk is, csak a tarisznyámat hozom ki.

Napba nézett, ahogy a kerítésajtót behúzta maga után, tüsszentett is akkorát, mint az égzengés.

- Éhomra tüsszenteni szerencse, majd meglátod, lelkecském - fogta meg a kezemet, és lekerült velem a vakdûlõre.

Itt ugyan hosszabb az út, mint az országúton, de alkalmasabb a célszerû szegény embernek. Mert az országúton jönnek-mennek a kocsik, ki a templomba befelé, ki a templomból kifelé, egymást érik az emberek, s az ilyen helyen nem lehet a szerencsével találkozni. A szerencse ilyenkor ott kukorékol az embertelen tanyák szemétdombján, ott kapirgál a vetések szélében, vagy gágog a pocsolyában.

Persze szem kell hozzá, hogy az ember a szerencsét meglássa. Olyan csókaszem, mint a Messzi keresztapámé volt, amelyik elõl el nem bújhatott a szerencse, akár kakas, akár tyúk, akár liba képében incselkedett vele.

Most is észrevette a szerencsét már a második dûlõben. A szerencse egy kanmacska képében lepkedte a mezei egereket a száraz gaz közt.

- Megvagy! - ugrott rá a cirmos egy nagy kövér egérre.

- Megvagy! - vetette rá magát Messzi keresztapám a cirmosra.

S ahogy betessékelte a tarisznyába, nekem mondta el az indokolást:

- Tanuld meg, kisfiam, az ember sose tudhassa, minek veheti hasznát.

Éppen a harmadik dûlõbe fordultunk be, mikor nevén szólították keresztapámat:

- Gyu-ri-i, Gyu-ri-i!

Bodor kis malac szöszmötélt a gyepen, és szimatolva emelte föl rózsás orrocskáját.

- Hallod, gyerek, ez engem hív! Más semmiféle Gyurit nem látok itt a környéken.

Egy korai szitakötõn kívül csakugyan nem járt arra semmiféle lelkes állat, az is úgy csóválta nagy fejét, mintha azt akarná mondani:

- Nekem semmi közöm a malachoz.

- Vadmalac lesz ez - nézett körül Messzi keresztapám, s kieresztette a cirmost a tarisznyából. - Minek találjak én macskát, ha malacot találhatok? Nem igaz, kisgyerek?

Azzal leguggolt, és megrázogatta a tarisznyát, mint a kukoricás szakajtót szokás:

- Coca, coca, cocikám!

Csudálatos, a vadmalac csöppet se vadaskodott, hanem nagy bizakodva egyenesen besétált a tarisznyába.

- Röf-röf-röf - mondta barátságosan, mintha csak azt akarta volna megmérni, hány rõf hosszú a kvártély.

Nekem az jutott eszembe, hogy ha Közel keresztapám ezt hallaná, azt mondaná, a malac csúfolja a tisztes ipart. Messzi keresztapámnak más gondolata támadt:

- Nézd csak, gyerek, mintha ez egyhasi volna az én malackámmal. Mit gondolsz, nem jobb volna vele visszafordulni? Együtt szépen fölnevelkednének, s télire igen lehúznák a mázsát.

Ekkor azonban a malac torkaszakadtából elvisította magát:

- Ki-i-i! Ki-i-i! - tudakolta kifelé az utat a kényelmetlen kvártélyból.

Messzi keresztapám összerezzent, és nagyot rántott rajtam:

- Gyerünk csak, pajtikám, a városba. Ha már szerencsét adott a jó Isten, minek szerencsétlenkednénk vele? Jobb lesz ezt eladni. Aztán minek cipelném én õkegyelmét a hátamon. Elmén ez a maga lábán is. Mint ha csak a magamét hajtanám. Hova hajtom? Hát az orrom után. Honnan hajtom? Hát a hátam mögül. Nem igaz, gyerekem?

Azzal kinyitotta a tarisznya száját, a megvadult malac úgy ugrott ki belõle, mintha puskából lõtték volna ki.

- Röf-röf-röf! - kiabálta harsányan, s nekifogott a szántásokat felmérni.

- Hej, te cudar! - rugaszkodott utána Messzi keresztapám, elhajítva a kezébõl a tarisznyát. - Kerülj csak elébe, gyerek!

Sok rõföt kellett szaladnunk a malac után, míg le bírtuk fülelni. Most aztán ölbe fogva cipekedtünk vele vissza addig, ahol a tarisznyát elhajítottuk.

No, oda ugyan mehettünk. Azt akkorra megtalálta valaki, s úgy cserélte el, hogy nem hagyott helyette másikat.

Messzi keresztapámat sohase láttam ilyen magából kikeltnek. Még a báránybõrsapkát is kivette a fejébõl, hogy földhöz huppanthassa.

- A Máriáját neki! Tíz ilyen koszos malacért nem adtam volna azt a tarisznyát!

A malac nyilván érezte a bûnét, mert alázatosan dörgölõdzött a lábához, és szóval is kérlelte szegényke:

- Gyu-ri-i, Gyu-ri-i!

Még csak ez kellett a nekidühödött embernek. Megrúgta a malacot, és kirántotta a csizmaszárából a metszõkést.

- Még csúfolódsz, te koszos! - csikorította össze a fogát, s úgy vágta fültövön a metszõkés fokával az istenadtát, hogy az egyszerre lefogta a szemét. De legalább nem csúfolódott többet, hanem kimondta a Szépenlépõ Szerencsés Fekete György nevét, ahogy az illendõség kívánja:

- Gyö-örgy, Gyö-örgy! - ez volt az utolsó hördülése.

Most már nem is haragudott Messzi keresztapám, hanem letérdelt a malacka mellé, az ölébe vette a fejét, kínálta porcfûvel, papsajttal, de a malacka csak nem nyitotta fel többet a szemét.

- No, fiúcska - kapta fel keresztapám a karjára a szerencsemalac hûlõ tetemét - vissza kell mennünk. Legalább elásom a fontosalma-fa alá, majd nagyobbakat terem az õszön.

Most már egészen hûvösen nézte a történteket, míg oda nem értünk a gunyhójához, a Taránok keresztje alá. Ott azzal fogadott bennünket valamelyik szomszéd kanász-fia:

- Gyurka bácsi, nem tanálkozott kend valahol a malacával? Rosszul csukta kend be a kerítésajtót, kinyitotta a szél, oszt elcsellengett kend után a malaca. Vagy éppen azt hozza kend az ölében?

- Azt - kókadt le a Messzi keresztapám feje.

Azóta se láttam olyan halálra vált emberi arcot. Fölkapott egy nagy göröngyöt, és ráfogta a kis kanászra.

- Nem mégy innen, akasztófára való!

Ahogy az elfutott ész nélkül, Messzi keresztapám egyszerre lecsendesedett. Szelíd medve módjára átölelte a nyakamat.

- Tudod-e a Miatyánk egy Istent?

- Tudom.

- Hát az Üdvözlégy Máriát?

- Azt is.

- A Hiszek egy Istent is?

- Azt nem olyan jól.

- Nem baj, jó lesz az úgy is. Eredj be, fiam, az udvarra, térden állva mondd el mind a hármat. Mire készen leszel velük, akkorra kijöhetsz.

Szót fogadtam, és mire kijöttem, Messzi keresztapám felakasztotta magát a feszület karjára. Csak most vettem észre, hogy mikor ölelgetett, lelopta a nyakamról a fekete selyemkendõt huroknak.