Úri kalap

Márton, a szépszemû foltozószûcs fütyörészve haladt el az öreg templom mellett, sõt akkor se hagyta el a fütyülést, mikor tasla kalapját megemelte a Bánatos Szent elõtt. De ezt se a jó Isten nem vette rossznéven, se az õ töviskoszorús fia, mert a szûcs az Ave Máriá-t fütyülte.

A vasáros azonban, aki a szemére húzott micisapkában ásítozva támogatta a boltja ajtaját, kicsit megütközött a reggeli fütyülésen. Nagyon rendes embernek ismerte a szûcsöt, sose látta még úgy, hogy több helyet vett volna el az utcából, mint amennyi egy mezítlábas embert megillet, ennélfogva úgy tartotta, hogy jussa van megpirongatni.

- Hová olyan gangosan, Márton? - szólította meg pipaszárvégrül.

- Ide a kukucska-piacra megyek, tekintetes úr - mondta a szûcs tisztességtudóan, s tele volt a szeme fényléssel. Ha csak egy szót szól még a tekintetes úr, kibuggyan belõle az öröm, de a vasáros nem szólt többet, csak megbiccentette a fejét kedvetlenül. Azért volt kedvetlen, mert nem érzett pálinkaszagot Mártonon, és így nem feddhette meg azokkal a szép szavakkal, amiket már elrendezgetett magában.

De azért Mártonnak tovább is csak úgy fénylett a szeme mint az Isten kegyelmébõl való királyoknak, mikor föltekintik a hadseregüket. Pedig a kukucska-piacon nem szoktak ilyen fényes szemû emberek járni, sõt rendes kiskunok közelébe se mentek. Azok legföljebb csak a sarokról kukucskáltak oda, s azért nevezték kiskunul kukucska-piacnak a rongyosok börzéjét, amit másfelé ócskapiacnak vagy zsibpiacnak hívnak. „Segítsen az Isten a kukucska-piacra” - ez olyan nehéz átok volt a Daru utcában, hogy akinek kiszaladt a száján, az gyónáskor külön töredelmet tett érte. Amiben ugyan lehetett némi kiskun praktika is, hogy hátha ennek a fõbenjáró bûnnek elõrebocsátása után Agócs fõtisztelendõ úr nem mutat érdeklõdést a gyarlandó embernek a többi parancsolatokhoz való viszonya iránt.

Márton szûcsöt soha az életben nem átkozta meg senki, õ csak Isten rendelésébõl szokott ki a kukucska-piacra. Volt õ valaha urak szûcse is, szemefénye a bõrruhákat készítõ céhnek, zsinóros magyarban járt, és ezüstbõl való diókat hordott a mellényén, és akkor õ is csak a sarokról kukucskálta meg a rongypiacot. De aztán elmúlt a céh, a bõrruhát viselõ régi urak is igen csak elmuladoztak, s Márton a szegények szûcsévé vált.

- Anyjuk - környékezte meg a feleségét -, mit szólnál ahhoz, ha eladnám ezeket az ezüstgombokat?

- Az esküvõruhájáról valókat - szaladt tele könnyel a szûcsné szeme. - Én nem bánom, de akkor én is eladom a nagy selyemkendõmet.

- Jó - fordította el a szûcs a fejét -, akkor ki bírjuk fizetni a porciót.

Többre nem futotta a bátorsága. A macska kaparta kívül az ajtót, elõször beeresztette azt, csak azután merte megkérdezni:

- Kiviszed?

- Mit? - kérdezte az asszony.

- A gombokat.

- Hová?

- A kukucska-piacra.

Alázatos, halk beszédû, sovány asszony volt a szûcsné. De most fölszegte a fejét, csattant a hangja:

- Én? Nem vagyok én cigányasszony. Juhász volt az én apám, az anyám is juhászember lánya.

Márton szûcs lehorgasztotta a fejét. Õ csak bevándorolt volt a kiskunok földjén, s ezt néha éreztette is vele az asszony atyafisága. A szûcsné maga nem, de ha megharagították, akkor mindig eszébe juttatta a szûcsnek, hogy juhásznemzetségbõl való õ, ha mesterember kötötte is be a fejét.

- Tudom, fiam, tudom - békítette a szûcs a kevély asszonyt -, hiszen éppen azért kérdeztem. Hogy világért se te csúfoskodj azzal a piacozással, nem neked való az, majd én teszek azzal próbát.

Jól szolgált a szerencse Mártonnak. Nemcsak a ruhákat meg a gombokat adta el, hanem talált gazdát még a rossz borotvatokra is, amin a Kossuth Lajos képe volt kifaragva, meg az „Éljen a negyvennyolc”. Maga faragta ezt Márton fiatal korában, mikor még tisztbéli ember volt a céhben, s egy héten kétszer is simára borotválta az állát. De aztán jött a hatvanhét, Deák fönt járt a császár udvarán, nagy lett a dínom-dánom mindenfelé. A kiskun szûcsök azonban keserves káromkodások közt erõs fogadást tettek úgy, ahogy Mártontól látták. Márton a köszörûkövön kalapáccsal verte ki a borotvája élét.

- Hát én most már azért is Kossuth-szakállt eresztek. Szárítsa el az isten a kezem, ha én még egyszer az életben megborotválkozok!

Teltek-múltak az évek, a szûcsnek bele kellett törõdni abba, hogy a császárnak semmi ártalmára sincs az õ Kossuth-szakálla. Idõvel azt is be kellett látni, hogy a szakáll nem szûcsnek való viselet, mert mindig teleragad subaszõrrel, ami úgy szállong a szûcsök mûtermében, mint mezõk felett a bikanyál. Örök magyar sors a kiegyezés - a Kossuth-szakállból csak oldalszakáll lett, afféle szõrhíd a negyvennyolc és hatvanhét között. Hanem borotvához csakugyan nem nyúlt többet a szûcs. Borbély kezére adta magát egy héten egyszer, s a kicsorbított borotva rozsdamartan hevert tokjában a gerendán, mint nemes urak kardja a szögön.

Egy hatosra tartotta Márton a kortörténeti emléket a kukucska-piacon, abban a reményben, hogy elsõ szóra odaadhatja öt krajcárért. Azonban rossz szemû volt az ember, aki megvette, s kéthatossal fizetett az egyhatosos helyett, mire pedig Márton ráeszmélt a tévedésre, akkorára nyoma veszett a sokadalomban. A szûcs most már úgy fogta föl a dolgot, hogy ezt a keresetlen pénzt az Isten adta neki - elsõ-utolsó részlete volt õ szent felsége nagy adósságának -, s hálából Istennek tetszõ dologba fektette bele. Egy bádog szenteltvíztartót vett a kukucska-piacon, amely azt ábrázolta, miképpen kereszteltetett meg Krisztus urunk a Jordán vizében. Otthon ugyan kiderült, hogy a szenteltvíztartón akkora lyuk van, amin a Jordán vize is keresztülfolyna, de azért így is nagyon illett az a megvakult tükör alá, s minden komaasszonyok által megirigyelt dísze lett a háznak.

Lehet, hogy e mûkincs sikere tette mûgyûjtõvé a szûcsöt, de az is lehet, hogy ez csak alkalom volt a vele született szenvedély kitörésére. Ettõl fogva állandó fogyasztója lett a kukucska-piacnak. Ha egy-két krajcárt el bírt lopni magától, azt mind a ponyván árult antikvitásokba ölte bele. Vett lyukas bográcsot és húrjahagyott tamburát, törött handzsárt és rozsdás köpölyözõt, ostyasütõt és hajsütõ vasat, hegedûvonót és bábsütõ-mintát, s attól se riadt vissza, sõt ebben különös kedve is telt, büszke volt rá, hogy valami olyan is lesz a háznál, amirõl senki se tudja megmondani, micsoda. Mûgyûjtõi szenvedelmében csak két korlátot ismert. Azt, hogy a mûtárgy ne legyen drágább tíz krajcárnál, s ne legyen olyan nagy, hogy télen ne lehessen a kabát alá gombolni, vagy nyáron a melles kék kötõ alá rejteni. A szûcsné racionalizmusa ugyanis nem kedvezett a mûgyûjtésnek, s a kincseket mindig lopva kellett hazahordania, s az udvaron lib-lábolva meglesni a kedvezõ pillanatot, amikor föl lehetett velük osonni a padlásra, s beduggatni õket a titokõrzõ nádtetõbe. S ez volt a magyarázata annak, hogy a szûcs mindig válla közé húzott fejjel, óvatos körültekingetéssel szemlélõdött a kukucska-piacon, a tilosban járó ember félelmével.

Ameddig a világ világ, az idealizmus mindig lábujjhegyen fog járni a földi téreken.

Ez egyszer azonban olyan fönt hordta a fejét a foltozószûcs a ponyvára került kiskun antikvitások közt, mintha õ hajtaná a Göncöl-szekeret. Gõgös azért nem volt, itt is, ott is vetett egy-egy jó szót az ismerõs üzletfeleknek, sõt azokkal a kacsintásokkal se maradt adós, amiket a guggon ülõ menyecskék elvártak a népszerû szûcstõl. Csakhogy a kacsintásokban most nem volt semmi pajkosság, valami kimondhatatlan gyöngédség fénylett a barna szemekben, mint a vízbeesett nyári csillagokban.

- Nem, most nem érünk rá, engedjetek el minket - ragyogott a kérés a bokros szemöldökök alól.

Hiába kínáltak neki imádságoskönyv formájú butéliákat, hiába próbálták megállítani béklyóval, amivel valódilagosan maga Csehó Pista volt megvasalva, még nemzetiszín kokárdás pipaszárral is hiába kísértették.

- Majd máskor - mosolygott barátságosan a kísértõkre, és ment elõre céltudatosan, csörgetve pénzeit a kötõzsebben.

A sor végén állt meg, a ruhásoknál. Kínálgatta ott magát ördögbõrszoknya, piros csíkos strimfli, rossz suba, kaucsukgallér, virágos mellény, gyertyapecsétes frakk, kis féketõ, pepitanadrág, perzsiasapka, félpár kesztyû, felemás lakkcipõ, selyempruszlik, kék gatya, zöld lajbi, a szûcs elégedetlenül csóválta a fejét.

- Valami úri kalapot láttam én itt a múlt hetekben, Mári néni - mondta a vastag öreg kofának, aki mint valami ikráshal duzzadozott a rongy-óceánban.

- Úri kalap, úri kalap? Nem vélek rá - játszotta meg magát Mári néni a kereskedelem õs ösztönével. - Hacsak...

- Jaj, tán megvette már valaki?

A kofa szétcsapott a rongyok közt, s kihúzott alúlok egy összevissza horpadozott keménykalapot, amit maga se ítélt már a világ szeme elé valónak.

- Hacsak ezt nem gondolja, Márton. Ez egy ténybeli úri kalap, lett volna is már erre vevõ, de ezt nem adom akárkinek.

- Mi az ára? - kapta föl a szûcs a kalapot.

- Másnak tizenöt krajcár volna, Márton, de magának megszámítom tízért. Nézze, atlacbélése volt ennek, ugyan a kerületje még most is megvan, csak a közepe esett ki.

A szûcs ürgette-forgatta a kalapot.

- Hát ezek a betûk?

- Mind aranypapírból volt ez, lelkem.

- B. B. B. Mi lehet ez?

- Az, lelkem? Úgy lehet báró Bánhedi Béla.

Báró Bánhidy Bélából akartak akkoriban az urak követet csinálni a kiskunok közt. De a kiskunok nem hagyták Holló Lajost, meg a negyvennyolcat, s még a határból is kizavarták a bárót. A szûcs is segített kergetni, s nem talált rajta semmi hihetetlent, hogy a báró még a kalapját is elhagyta szaladás közben. Ha politikai múltja van a kalapnak, akkor a horpadásokat is meg lehet neki bocsátani. Sõt, azok adják meg a becsét.

- Hm. Én úgy nézem, ez a kalap nem tíz krajcárt ér. Megér ez húszat is.

Mári néni egy szóval se tiltakozott, sõt még tódította is a kalap jelességeit.

- Ilyen kalapja még nem volt, Márton. Ezt hordhatja télen-nyáron, akár bukfencet hányhat benne a szérûn.

Márton fizetett, és vitte a kalapot. De hogy vitte, istenem! Hímes tojást, menyasszonyi fátylat nem vittek még olyan puhán. Két ujja közé csippentve a szélét, hol a szívére tette, hol messzire eltartotta magától, hogy jobban gyönyörködhessen benne. Leheletével fújta róla, inge ujjával törölgette bele a port.

De nemcsak a szûcs vitte a kalapot, hanem a kalap is a szûcsöt. Úgy sietett, hármat is lépett egy nyomba, s befordult a keresztutcába, hogy rövidítse az utat. A vasáros elõtt így is el kellett neki menni. Az még most is a boltajtót támogatta, de most már jobb kedvvel. Annak örült, hogy olyan új inast fogadott, akinek jó fogás esik a fülin.

- Kicsi lesz az a kalap magának, Márton - állította meg a szûcsöt.

- Á, hova gondol a tekintetes úr? - tiltakozott ijedten a szûcs. - Úriembernek való kalap ez, nem ilyen magam formájúnak.

- Persze, persze, de hát akkor kinek vette?

- A Ferenc fiamnak, a deáknak - buggyant könnybe az öröm a foltozószûcs szemében. - Olvasta tán a tekintetes úr is az újságban, hogy stipendiumot kapott a negyedik gimnáziumban.

- A maga fia? - fanyalgott a vasáros.

- Az enyim, igenis. Ötven pengõ-forintot hozott az haza tegnapelõtt a bizonyítvánnyal, oda is adta az anyjának. No, gondoltam, ezt a nagy örömet megfizetjük a gyereknek. Úri kalappal lepem meg, mondtam az anyjának. Helybenhagyta, hát most viszem neki az örömet. Szaladok is, hogy még ágyban érjem. Ezt lássa meg elõször, ha a szemit kinyitja a lelkem.

Szaladt is, de azért a nagy-patika tükörablaka elõtt csak megállt egy percre. Hogy állna õneki az úri kalap? Kipróbálhatja azt az olyan apa, akinek úri fia van. Hát még ha anyjuknak megmutatná magát benne! Tíz lépés ide mindössze, a harmadik a kenyereskofák sorában.

Már le is vette a maga tasla kalapját, mikor megszólalt az ótemplom órája. Nyolcat ütött. A szûcs legyõzte az ördög incselkedéseit, és most már csakugyan szaladt hazafelé. Jaj, csak még alva találná az úri fiát!

Úgy találta. A gyerek boldogan aludta a szalmavackon az elsõ vakációs reggel álmát. Kócos, fekete haját, keskeny, sápadt arcát hiába birizgálta a zsalugáter résein keresztül a júliusi nap aranyseprûje.

- Fercsikém! - állt oda a szûcs az ágy fejéhez, s gyöngéden megrázta a vánkos sarkát. - Fercsikém!

Fercsike nem mozdult. Csak vánkostársa, a nagy fehér macska emelte fel gömbölyû fejét.

A szûcs most már a fiú vállát kezdte simogatni.

- Fercsikém, nézd csak, mit hoztam neked! Hallod, lelkem, hallod?

Most már fölneszelt a gyerek. Álmos hunyorgással nyitotta föl a szemét, amely barna volt és aranypettyes, mint a szûcsé.

- Tessék?

A szûcs letérdelt az ágy fejéhez, úgy gügyögött föl a gyerekhez.

- Nézd-e, mit vettem én az én jó kis fiamnak, úri kis fiamnak? Úri kalap, látod-e?

Föltartotta a kalapot. A fehér macska abbahagyta az ásítást, és villogó szemmel szaglászni kezdte. Egérszagúnak érezhette. A gyerek tágra kerekedett szemmel nézte a kalapot.

- Mi ez? - kérdezte mogorván.

- Úri kalap, mondom. Teneked. Tedd föl hamar, majd meglátod, milyen úr leszel benne. Mint a Tóth ügyvéd úr fia.

A gyerek fölült az ágyban. Barna szemét feketére futotta a düh, kioltva benne az aranyszikrákat.

- Vigye innen - fakadt ki a suhanckor kegyetlenségével -, mit tud maga ehhez?

- Nézd, Fercsikém - halkult el a szûcs hangja -, azt gondoltam... örülsz neki... Bánhedi báró viselte ezt a kalapot...

- Mondom, ne csináljon belõlem maskarát - ripakodott a szûcsre az úri fia, s úgy ütötte ki az apja kezébõl az úri kalapot, hogy begurult az asztal alá.

A szûcs utána kuporodott, fölemelte, megtörülgette a könyökével, és lehajtott fejjel sompolygott ki vele a szobából. Halálos fájdalom volt a szemében, mikor odapillantott az ágyra:

- Jót akartam én neked, kisfiam.

A tacskó visszazuhantotta a fejét a vánkosra, és mormogva húzta magára a paplant.

Az úri kalap nagyon mélyre lemerült az idõ tengerében. Csak húsz esztendõ múlva verõdött fel újra, mikor a szûcsék úri fia hazament látogatóba, kezet csókolni az öreg embernek, meg az öreg asszonynak. Már akkor embernyi ember volt, fehér csíkok ezüstellettek a fekete hajában, az Úristen simogatásának ujjnyomai.

Az öreg foltozószûcs éppen a szõlõcskét permetezte. Olyan uniformisban, amilyent a gáliccal való mûvelkedés kíván: feltûrt gatyában, hitványos ingben, hátán a rézputtonnyal. Hanem a fején keménykalap volt, szép égkékszínû, a rákristályosodott méreg-permettõl. Olyan felszerelési tárgy, amit nem ír elõ semmiféle szõlészeti rendtartás.

- De furcsa kalapja van, édesapám - mondta a fehérfejû, fáradt fiú a dereshajú, friss-szemû kis öreg embernek.

A friss szemek szégyenlõs-szomorún elködösödtek.

- Úri kalap volt ez valamikor, fiam. Valamiféle báróé volt, nem tudom már a nevét, követ akart az lenni minálunk...

Nem mondta tovább, elment a másik pásztába, császárszilvát szedni a fiának, mert „tudom, fiam, hogy kiskorodban is csak ezt az egyfajta szilvát szívelhetted”.

A fiú elõtt mintha hirtelen magnézium-fény lobbant volna föl, a szeméhez kapott. Látta magát a szalmavackon, kócos kis deáknak, s látta az apja szemében frissnek a halálos fájdalmat, amely most már szégyenlõs szomorúsággá öregedett. Nagy fájás nyilallt a szívébe, és abban a percben odaadta volna a hátralevõ életét, ha tizennégyéves korában fejébe tette volna az úri kalapot.

Most már harmincnyolc esztendeje ennek a júliusi reggelnek, sokszor megrongálhattam azóta az isteni és emberi törvények szöges drótkerítéseit, de ezt az egy bûnöm tudom, amely ha eszembe jut, mindig sírhatnékom van. Annál keservesebben, mentül közelebb érek a nagy ágyhoz, amelyikbe az öreg szûcsék elõrementek.

Most pedig az juttatta eszembe a vétkemet, hogy Halász Aladárné úrasszony elküldte nekem a fiacskája arcképét. Drága, mosolygó kis ember Halász Tamáska, egy-két araszttal nagyobb a vadember nevezetû anyaszomorítónál, pizsamában, vállra vetett nagy kabátban, görbe bottal és - úri kalapban, amely a füleit is eltakarja a huncut kis arcnak.

- Micsoda kosztüm ez? - csodálkozott rá az anyukája, ahogy az imposztor megjelent a verandán.

- Én most Móra Ferenc vagyok - mondta sose látott kis barátom, akinek ártatlan életét én is segítek rongálni az olvasókönyvében - megyek ásatni.

- Ebben a kalapban?

- No hallod, egy múzeumigazgató!

Kis Tamásom, anyukád nem mert kiábrándítani, helyette megteszem én ezzel a vallomással. Tedd el, s majd mikor olyan öreg leszel, mint én, akkor érted meg a tanulságát:

- Akkor szeretnek bennünket igazán, mikor már nem vagyunk, s nem az örömekért, amiket mi adtunk, hanem a fájdalmakért, amelyeket mi kaptunk.