Én szép tanárkorom...

Nemigen mondhatom, hogy kísértenének az emlékei. Fák, füvek, felhõk, patakok igen, de az emberek kihullottak harminc esztendõ rostáján. Egy-két kedves kollégámnak az arca felködlik, mint hajnali kép a hosszú fasorban, de egész alakjában csak a matheseosz professzort látom, akivel együtt szoktunk sétálni az óraközi tízpercben a hársak alatt. Szürke ruhát hordott és dinnyekalapot, de a kalapot a kezében hordta. Azzal ütögette le séta közben a májusi sárga cserebogarakat. De nem azért, hogy megkérdezze tõlük, mikor lesz nyár, a számtanos kolléga a magánéletében is a realitás embere volt. Letörte a fejét a cserebogárnak, lecsípte a lábait, meg a kemény szárnyfedõit s ami maradt belõle, azt bekapta. Születése szerint erdélyi szász volt, német egyetemeken végzett, s ott szokta meg a cserebogarászást. Azt állította, hogy kellemes mandolaíze van. Én mint földrajz-természetrajzszakos, részint kollegialitásból, részint nagy szaktudásom bizonyításául figyelmeztettem rá, hogy a kínai is élvezi a cserebogarat, de elõbb megmártja abban a mártásos csészében, amit erre a célra mindig a derekán hord, mikor szezonja van ennek a röpülõ csemegének.

- Látszik, hogy barbárok - mondta õszinte utálattal.

És sokszor eszembe jut, mikor a különbözõ kultúrák értékérõl olvasok tudós tanulmányokat, de más hazajáró lelke nincs tanárkoromnak. Most a Röser-iskola esete eszméltetett rá, hogy nini, hiszen én is hamisítottam valamikor néhány száz bizonyítványt.

Nem voltam még egészen huszonkét esztendõs, mikor alapvizsgával tanárságot vállaltam egy nagy középiskolában, amely arról volt ismeretes, hogy az egész monarchiából odahordták a mindenünnen kikonzíliumozott úrigyerekeket. Az, hogy még nem voltam nagykorú, nem azt jelenti, hogy ifjú voltam és bohó. Sokkal komolyabb férfiú voltam, mint most; siralomvölgynek tekintettem az életet tulajdon lírai költészetem alapján, filozófiai alapon tartózkodtam a nevetéstõl, és Henri quatre-szakállt eresztettem. (Szülõföldemen ugyan a demokrata kiskunok ma is csak sakterszakállnak nevezik. S ha már úgyis benne vagyok a zárójelben, most elégítem ki több érdeklõdõ felebarátnõm kíváncsiságát is: hogy mért nem hordok én most bajuszt. Azért, mert tanárkoromban elviseltem szakállnak.)

A szakállviselésre azonban komolyabb okom is volt, mint a nagy francia király iránt való rajongásom, amely Dumas regényeibõl táplálkozott. Elõre tájékoztattak arról, hogy nálam nagyobb kamaszokat kell a scientia amabilis titkaiba bevezetnem, kik már két tanárt megszöktettek évközben. Hát ezeknek imponálnom kellett valamivel, s tanári fizetésem és magánvagyonom nem tették lehetõvé más módját a tekintély növelésnek, mint a szakálleresztést.

Sajnos, mindjárt elsõ nap azt kellett tapasztalnom, hogy olyan anyaggal van dolgom, amelyiknek a hét sing szakállú király se imponálna. Az ötödik osztályban foglaltam elõször széket, de mire a küszöbrõl fölértem a katedrára, ifjú szívemben megfagyott a vér. Most értettem meg elõször, mi az a rejtelmes Kréti és Pléti, aminek az ótestamentum emlegeti a hetiták és filiszteusok csordáját. Köhögtek, tüsszögtek, krákogtak, vinnyogtak, cihegtek, süvítettek, vonyítottak a fiaim. Fogadták a vakmerõ új tanárt. Õk is tekintélyt akartak bennem ébreszteni maguk iránt. Határozottan jobban sikerült nekik, mint nekem. Azt hiszem, korai õszülésem akkor kezdõdött. Szólni nem tudtam, csak intettem nekik, hogy üljenek le, és reszketõ kézzel húztam elõ az osztálykönyvet.

Ahogy kinyitom, platty, ráesik valami. De nemcsak esik, csobban is, mint mikor a kecskebéka vízbe ugrik. Az is volt, egy kisebb fajta kecskebéka. Az elsõ padból ugrott ki, a szélsõ gyereknek a szájából. Abból láttam, hogy mindenki nevet, csak õ mered rám egy római patrícius méltóságával.

Nem ugrottam föl, nyugodtan lépdegéltem eléje, és halálos csöndben ejtettem ki életem elsõ tanári szavát:

- Álljon föl, édes fiam.

Rántott egyet a vállán, és fölállt.

- Jöjjön ki.

Most a mellénye alját rántotta meg a birokra készülõ ifjú férfiak ösztönös gesztusával, és odaállt elém. Bicskával faragott képû, úriruhás, vállas suhanc volt, én keskeny, keszeg filozopter.

- Tessék - dülleszkedett rám a hangjával.

- Menjen föl, édes fiam, a katedrára.

Most már visszahõkölt, mintha mellbe vágtam volna.

- Tesséék?

Egy kicsit erõsebbre fogtam a szót.

- Mondom, menjen föl a katedrára. Egy-kettõ!

Most már én voltam felül. A gyerek megzavarodott, és szót fogadott. Elbátortalanodva lépett föl a katedrára.

- Úgy. Most üljön az én helyemre, én meg ideülök a maga helyére. Így ni. No most a katedráról köpjön le ide a padra.

A fiú lesütötte a szemét, és a szája tátva maradt.

- No, ne készüljön olyan soká - pattogott a hangom. - Engem úgy szoktattak, hogy a köszönést el kell fogadni. Maga odaköpött elém, és nekem azt viszonoznom kellene, de nekem nincs benne gyakorlatom. Azért kértem meg magát erre a kis szívességre. Nem érti?

Az ellenfél összekussadva vánszorgott le a katedráról.

- Tanár úr, kérem... - mozgott a szája hangtalanul.

Nem volt szép tõlem, de fenékig kiürítettem a gyõzelem kelyhét. A vállára tettem a kezemet.

- Hogy hívják magát, édes fiam?

Megmondta a nevét. Eléggé ismert ipszilonos név.

- Mi a maga apja?

Azt is megmondta. Fõjegyzõ itt, meg itt, ebben a vármegyében.

Hitetlenkedõ mosollyal csóváltam meg a fejemet.

- Ne mondja, édes gyerekem! Én azt hittem, kanász. Az én apám foltozó szûcs, de minket már azért is szájon vágtak kisgyerekkorunkban, ha esõt meg szelet játszottunk. Menjen a helyére.

Aztán én is a helyemre mentem, és elkezdtem magyarázni a gabonaüszög spóráiról, mert láttam az osztálykönyvbõl, hogy az elõdöm azokba bukott bele. Estig beszélhettem volna, anélkül hogy egy pisszenés zavart volna. Semmi bajom nekem többet a fiúkkal nem volt se ebben az osztályban, se a többiben. Egy hónap múlva a szakállam is levetettem, nem volt már rá semmi szükség. Kenyérre kenhettem volna a fiaimat, ha már akkor is természeti ellenkezés nem lett volna köztem és a vaj között.

Azt persze egy szóval se mondom, hogy a tudománnyal is olyan jóban voltak, mint énvelem. Nem nagyon lelkesedtek se a vízrendszerek, se a zygospórák titkaiért, de még a hasított csülkûek fogazata se hozta õket lázba. A félév végi konferencián kénytelen voltam nagyon nekigyürkõzni a kaszálásnak. De mikor az elsõ osztály elsõ három betûjében négy gyerek alá kis-széket szerkesztettem, akkor az ötödiknél az igazgató megfogta a kezem.

- Pardon, kolléga úr, többet nem lehet.

- Nem lehet? - döbbentem meg. - Hát mért nem lehet?

- Kivan a percent, kérem - mosolygott az igazgató -, tetszik tudni, a percent. A többi már rossz hírbe hozná az intézetet.

- Hát persze, a percent - bólogattak az öregebb kollégák, és láttam az arcukról, hogy magukban alig-elégségesnek minõsítenek, ha még ennyit sem tudok.

Énbennem azonban reinkarnálódott Haynau szelleme. Már tudniillik azé a Haynaué, aki mérgében adott amnesztiát a kötélreítélteknek.

- Bocsánatot kérek, igazgató úr, akkor az eddigi szekundák se giltek. Ha itt percent szerint szabad buktatni, tessék megengedni, hogy én ne éljek ezzel a jogommal. Én a tárgyaimból nem buktatok senkit.

Az elhatározásomat nem ellenezte meg senki, hiszen az csak hasznára vált az iskola jó hírnevének. Nem buktattam egy elégtelent se, s hogy az elégségeseket se érje méltánytalanság, mindenkinek a jegyét följavítottam eggyel. Nem dicsekvésképpen mondom, de kevés tanárnak a keze alól került ki annyi kiváló geográfus és természettudós, mint az én kezem alól.

Hogy mért hagytam aztán abba közjóra szolgáló munkásságomat? Ha már elkezdtem a vallomástételt, be is fejezem.

Minden tanárnak van kedvenc tanítványa, akire magyarázat közben néz, akinek mondja a vicceit, s akinek, mikor jókedve van, megveregeti az arcocskáját. Az én legkedvesebbem valami bosnyák szilvás-zsidónak a fia volt. Tenyérbõl etetett, széltõl óvott, kényén nevelt fínom úri fiúcska. Térdnadrágos kék ruhája aranygombokkal, matrózsapkája, magát simogattató rózsás kis arca. Egészen olyan volt, amilyen én szerettem volna lenni kisrongyos koromban, a második gimnáziumban. Ami kényeztetésben nekem nem volt részem, azt mind neki utaltam ki, mikor tanárúrságra segített az Isten.

Egyszer azonban kis pajtásomból kitört az apai örökség. Elkezdett szilvával kereskedni, a legõsibb szabadkereskedelmi alapon. Egy majoros rajtakapta a szilvafáján a tízperces szünetben, és egész hozzámig kergette a sáros kocsiúton.

- Hát te loptál, Sándor? - fogtam a két kezem közé a gyerek fejét.

- Nem loptam - merevítette dacosan a nézését a kis szilvás.

- A fáról kergettem le - bizonyított a vádló -, csupa sár még most is a nadrágja.

- Az ám, Sándor - toltam el magamtól. - Hát mitõl sáros a nadrágod?

- Elestem.

- Szegényke. Arcra estél? - tettem föl a megtévesztõ kérdést.

- Igen.

- Hát akkor hogy van az, hogy a combodon belül sáros a nadrág? Úgy, hogy a cipõddel fölvitted a sarat a fára, aztán a nadrágoddal lehorzsoltad. Nem szégyenled magad? Nemcsak loptál, hanem hazudsz is. Pfúj, eredj elõlem.

Sándor elkullogott, a majorossal eszmét cseréltem, és ráfizettem az üzletre egy rövid-szivart, s a következõ tízpercben már egész megbékülten kaptam bele a szilvaországi kis ember puha hajába.

- Megállj, csirkefogó, jövõ esztendõre vagy én nem jövök vissza, vagy te.

Sándor fölényesen mosolygott.

- Akkor a tanár úr nem jön vissza.

- Miért te? - döbbentem meg.

- Azért, mert a tanár úr nélkül megél az iskola, de az internátusbeliek nélkül nem.

Beláttam, hogy Sándornak igaza van, s bár ebbe a belátásba majd megszakadt a szívem, levontam a konzekvenciákat, és befejeztem tanári pályámat.

Az egykor hírhelt iskolából, amely sorsom eldöntötte, régen egészen közönséges iskola lett, amelyben nem a paradicsomkertbõl elszabadult hangokkal köszöntik a tanárt, nem percent szerint osztályoznak, és nem az internátus fõkönyve szerint szabják a mérleget. Sõt azt is meg kell vallanom, hogy azok ellen is fölösleges volna eljárást indítani, akiknek a bizonyítványát meghamisítottam. Néhányról tudok, igen derék emberek lettek, van köztük nyugalmazott fõispán is, aktív országgyûlési képviselõ is - fájdalom, az a tökéletlenségük ma is megvan még, hogy nem tudnak különbséget tenni az oospóra és zygospóra közt, s nem bizonyosak benne, hogy az Indigirka folyó-e, vagy cethal.