A saját kézírásomról

Engedelmet kérek, tudom én azt magamtól amit most gondolni tetszenek hogy nem való ez mégse. Már tudniillik az, hogy a saját kézírásomról írjak. Nagy szerénytelenség kell hozzá, az pedig csak fiatalabb emberhez illik. Akiknek kihullott az írói tejfoguk, azoknak már csak az áll jól, ha szerénynek tettetik magukat.

Hát ez mind igaz, de azért már csak mégse hagyom abba, ha már a címet fölírtam. (Mert ez a legnehezebb egy könnyû tárcában, megpróbálhatja akárki.) Sõt rá is duplázok, ha már benne vagyok. Legyen lúd, ha kövér. Nemcsak hogy a saját kézírásomról írok, hanem azt is bevallom, hogy az nekem igen sok örömet szerzett már kutyúkoromtól kezdve.

Kutyúkorom alatt a szegedi újságíróskodásom inasesztendeit értem. Közigazgatás volt a szakmám huszonvalahány esztendõvel ezelõtt, én csináltam a közgyûlési riportokat. Ceruzával, mindjárt készbe. Bent a szerkesztõségben csak egy kicsit át kellett bolházni a kéziratot, s rögtön vihették a nyomdába a kutyanyelv-nyalábot. Megesett ugyan, hogy megakadtam egy-egy szón, nem tudtam elolvasni a saját írásomat, de hát a megakadásból nem lett fönnakadás. Csak le kellett füttyenteni a nyomdába a mettõrök gyöngyeért, Lippay Ferenc barátomért, Isten nyugtassa a haló porában is, szép virágos ágyában.

- Nézze már, mester, itt nem tudok egy szót elolvasni az írásomban. Mi a nyavalya ez? „Vakmerõ?” „Esernyõ?”

- Dehogy - vetette rá a mester komoly szemét a papírra -, „eszmeerõ”.

Abbizisten, nem is lehetett más, hiszen Sári János hentesmester beszélt a csirkeadóról, s neki mindig ilyen szép stílusa volt.

De az igazi öröm akkor ért, mikor a kéziratom bekerült a Békefi Antal asztalára. Olyan szerkesztõ nem lesz többet a világon. A legjobb újságíró-nevelõ volt, akivel az életben találkoztam. Húsz sorból kihúzott huszonötöt. Tudniillik ötöt õ javított bele, de mire a végére ért, azt is kihúzta.

- Írja újra, fiam - mondta a riporternek -, a mi lapunkban így nem lehet írni.

Nekem sohase mondta, az én kézírásomba soha egy szót bele nem javított. Nem bizony, mert - egy szót se tudott belõle elolvasni. Így magyarázták ezt nekem akkor a kenyeres társaim, akik közül egy-kettõ még megmaradt velem öregnek, s bizonyságot tehet mellettem.

Tömörkény már nem tehet, ámbár õ tudna legtöbbet mondani a kézírásomról. Nagyon meg volt velem elégedve, mikor mellé kerültem inasnak a kultúrpalotába, csak kettõt kifogásolt bennem.

- Egész tökéletes ember volnál - csóválta sokszor a fejét -, ha szolgáltál volna Boszniában, és el lehetne olvasni az írásodat.

Hát arról nem tehettem, hogy Bosznia okkupációjával úgy siettek - éppen egyesztendõs voltam akkor -, hanem az írásom miatt sokszor szégyenkeztem. Próbáltam is megjavulni, de nem volt Isten áldása az iparkodásomon. Ha aktát kellett írnom, azt, hogy „Tekintetes Tanács!” leírtam én úgy, hogy vizsgai szépírásnak elmehetett volna, de már a negyedik sorban úgy egymásba gabalyodtak a rúnáim, hogy Gaál szenátor úr csak telefonon tudta elolvasni.

- Van itt valami írástok, de nem tudom belõle kivenni, a Munkácsy-képet akarjátok-e beüvegeztetni vagy a Mednyánszkyt?

- Ördögöt akartunk. Azt kértük, hogy meszeljétek már be egyszer a kultúrpalotát. (Notabene, az akta ma sincs elintézve.)

No de aztán egyszer meg is kaptam az elégtételt. Az állami fõgazdánk járt nálunk, Szalay Imre báró, a Nemzeti Múzeum fõigazgatója, a vidéki múzeumok fõfelügyelõje. Nagytermészetû, bogaras, nehezen kielégíthetõ ember. Nagy dolog volt, hogy nem talált semmi hibát. Igaz, hogy dicséretet se mondott addig, míg meg nem látta valamelyik asztalon - az írásom.

- Ejnye, de szép dekoratív írás - csillant oda a cvikkere.

Az én szemem meg diadalmasan villant oda az én elámult drága chefemre, Tömörkényre.

- No, Pista, most beszélj!

Az öröm kissé elsietett volt. A báró fölvette a papírt, belenézett, és csalódottan letette.

- Hja, ez más. Azt hittem, magyar írás. Most látom, hogy török írás, az mind ilyen dekoratív hatású.

Ezek után azt hiszem, eléggé tájékozva van róla az olvasó, hogy milyen írás lehet az én írásom. Olyan apróbb esetekkel nem is illusztrálom a dolgot, amilyen a Jakab Ödöné volt, az illusztris akadémikus-költõé. Egyszer levelet írtam neki valami ügyben, s a végén invitáltam le hozzánk, halászlére. Le ugyan nem jött, de mikor esztendõ múltán találkoztam vele a Petõfi Társaságban vagy hol, elragadtatva borult a nyakamba:

- Hej, csak ti tudtok szépen írni ott Szögedében! Micsoda szavaitok, micsoda képeitek vannak!

- No? - mosolyodtam rá értetlenkedve.

- Ide hallgassatok! - magyarázta aztán az egész társaságnak. - Levelet kaptam Feritõl, csalogatott le hozzájuk, s azt írta, hogy ha lemegyek, akkor kihegyesedik a kedvük. Hát lehet ennél szemléletesebb trópust kitalálni?

A trópus mindenkinek tetszett, nekem is, azóta használom is. De azelõtt hallani se hallottam soha, nemhogy leírtam volna valaha. Máig se tudom, mi lehetett az a levelemben, amit Ödön bácsi ennek olvasott.

De hát ez mind semmi. A legnagyobb mulatságom az õszön volt, mikor bejött hozzám egy szegedi színmûvész, és megkérdezte tõlem, hogy az állás nélkül maradt színészek javára el lehetne-e játszani a Csõszfogadást?

- Tõlem lehet - mondom készséggel. - De hát mi az a Csõszfogadás?

- Hát az ön egyfelvonásosa.

Nem vagyok éppen hörcsögös ember, de erre elmordultam.

- Soha, uram! Sok rosszat elkövettem már életemben, de színdarabot soha. Ezért bocsátja meg nekem a jó Isten a többit.

Lassanként aztán kiderült, mirõl van szó. Valami baráti kör farsangi mulatságára írtam vagy hat éve egy ártatlan tréfát, amit aztán pár esztendeje a makói színházban egész komolyan is „színre hoztak”.

Hát errõl a „darabról” volt szó. Próbáltam lebeszélni a vállalkozásról a mûvész urat, de nem engedett. Hát jó, lelkük rajta, csináljanak, amit akarnak.

- Igen, de a kézirat kellene.

- Hja, kézirat! Hiszen ha én tudnám, hogy hol a kézirat.

- De azt csak tetszik tudni...

- Tudja a macska. A magam kéziratát csak nem rakom el. Még fiatalabb voltam, és verset írtam, addig csak akadt, aki elrakja, de az már elmúlt.

Végre kisütöttük, hogy a kéziratnak makói barátaim valamelyikénél kell lenni. Alighanem Diósszilágyi Samu fõorvosnál. Az különös ember, kitelik tõle, hogy megõrizte.

Hát írjak neki expressz - kértek meg. - Hát írtam neki expressz. Azt írtam, hogy ha a mûvészeket pártolja, akkor küldje el a kéziratot, de ha engem szeret, akkor vagy a levelem ne kapja meg, vagy a kézirat vesszen el.

Meg kellett érnem, hogy ez a szív szerint való barátom is hûtlen lett hozzám. A színészek megkapták a kéziratot, annyi esztendõ után az õ kezükben láttam viszont elõször. Itt mérgeskedett a három mûvész a ház elõtt, amikor jöttem be a hivatalba.

- No, mire végzik az urak? - köszöntöttem õket.

- Próbálunk.

- De azt látom, hogy nem az én „darabom” - incselkedtem velük. - Úgy emlékszem, abban nincs semmi mérgeskedés.

- De igenis hogy azt próbáljuk. Már harmadik napja próbáljuk elolvasni a kéziratot. Elõször egyen, aztán ketten, most már hárman próbáljuk, de még a szereplõk neveit se tudtuk elolvasni. Nem lenne szíves...

- Dehogy leszek szíves - nevettem el magam a mûvészektõl. - Így van ez jól. Elõre kijelentem az újságban, hogy a darabért csak abban az esetben vállalom a felelõsséget, ha jó. Ha rossz lesz, akkor arra vessen a publikum, hogy én jól írtam azt, csak rosszul olvasták.

Valamikor Tóth Béla panaszolta azt keservesen, hogy Gutenberg óta senkinek az írásába nem szerkesztettek bele annyi sajtóhibát, mint az övébe. Ezt a panaszt én úgy tehetném a magamévá, hogy Tóth Béla óta senkinek olyan szép sajtóhiba-gyûjteménye nem volt, mint nekem van. De nekem eszem ágában sincs panaszkodni. Most is azt mondom, hogy így van ez jól, ahogy van, nem baj az, hogy barátaimat a pesti nyomdákban ennyi bûnre csábítja a kézírásom. Én csak azért vállalom belõle a felelõsséget, ami tetszik az olvasónak. Ami nem tetszik, arról azt kell gondolni, hogy jól volt az írva, csak rosszul volt szedve.