A fák jelleméről

Azt a szegény városi embert, aki bosszankodva olvas a fák jellemérõl egy tisztes és komoly könyvben, arra kérem, türtõztesse magát egy csöppet. Mielõtt bolondnak tisztelné alázatos szolgáját, az írót, nézzen körül elõbb az Isten teremtett világában. Azért nem szükséges ide kijönni utánam, tessék csak otthon maradni, könyörgöm, és szemügyre venni a ligetben a gingkófát. Minden városban van egy liget, és minden ligetben van mutatónak egy legyezõlevelû gingkófa. Errõl is meg lehet ismerni, meg arról is, hogy õszi vetkezéskor neki van a legaranyosabb ruhája, de leginkább arról, hogy ez a fa az, amelyiknek senki se tudja a nevét. Hát tessék megnézni ezt a gingkófát, amelynek az a nevezetessége, hogy még az õsvilágból való, mikor a teremtõ kísérletezni kezdett a különbözõ fa-modellekkel. Ennek a fának minden ága-boga egy-egy vashegyû dárda, amely elszántan öklelõdzik az ég felé. Soha fában még ilyen kemény, harcos egyéniséget nem tetszett látni. Én valahányszor gingkófát látok, mindig arra gondolok, hogy no, ezt okvetlenül megmutatjuk Ludendorffnak, ha egyszer erre vetõdik mint vándorló obsitos katona. Biztosan sírva fakad örömében, hogy ilyen militarista fák is vannak még ebben a világban. Körülbelül ez is volt az egyetlen élõlény - a vezérkaron kívül -, aki gyõzte ideggel a háború végéig.

A városi ember megint azt mondja micsoda szamárság a fák idegeirõl beszélni! Az egyik ember azért tartja ezt szamárságnak, mert nem tanult természetrajzot, a másik meg azért, mert tanult. A fák idegéletérõl nem szoktak a tanár urak elõadást tartani az iskolában. Nem is szabad nekik, mert az nincs benne a tantervben.

Ám több dolgok vannak a katedra és az erdõk között, mintsem bölcselmetek álmodni képes, Horatiók! S a régiek ebbõl többet tudnak, mint amennyit a mostaniak sejtenek. Például az öreg Theophrastus följegyezte, hogy a salátaboglárka nem szereti a citeraszót. Errõl nem mondhatok semmi bizonyosat, mert sohase citeráztam még az attikai salátaboglárkáknak, és különben is az egyetlen zenemûfaj, amelyhez értek, az ujjaknak az ablaküvegen le és fel való huzigálása, s ezt is rendesen csak akkor mûvelem, ha a házi zenebonát akarom vele elhallgattatni. Ellenben azt határozottan állítom, hogy a rózsa nem szereti a mákvirágot. Ha az ember egy pohárba teszi õket, félóra alatt a legszívósabb rózsa is összefonnyad, noha a szegfû vagy a dália társaságában igen jól érzi magát. A kék liliom meg a kígyóhagymát nem szíveli, ámbár szögrül-végrül atyafiak is. Lehet, hogy éppen ezért van köztük olyan ellenkezés, mint gazdag és szegény rokonok közt.

Az útnak, amely lappangásom helyére vezet, egyik szakaszát hársak szegélyezik. Egyidõsek, egyforma növésûek, egyformán kapják a napot, az árnyékot, az esõt, az aszályt, a föld zsírját, a szelek tornáját, minden javát-baját az életnek. Mért van mégis, hogy két egymás mellett álló, egyszerre lélegzõ hárs közül az egyik mindig korábban virágzik tíz nappal, mint a másik? Azért, amiért az egyik ember lusta, a másik meg friss. Ez a fánál csakúgy egyéniség dolga, mint az embernél. Persze, a tanulságot aztán csak az ember tudja levonni: hogy jobb lustának lenni, mint frissnek, mert aki nagyon siet, annak elfagyhat a virága.

A tanyámhoz egy negyedszivarnyira van az erdõõri szakiskola. (Az idõnek órával való mérése utálatos városi találmány, azt itt nem uzováljuk. Már csak azért se, mert amikor Nanika a famászás elemeire tanítgatott, az órámnak betört az üvegje, a mutatókat aztán magam szedtem le róla. Makkembert csináltam Ósikának, s most ez a homunculus hordozza bajusz gyanánt az óramutatókat. Az óra pedig azóta bolondóra módjára jár, mutatók nélkül. Ketyeg-petyeg, zakatol dühösen, szimulálván az életet, anélkül hogy csak egy perccel is elõre haladna. Bolond kis óra, milyen bohókás paródiája vagy a gazdád életének!) Az erdõõri szakiskolának az udvara egy hatszáz holdas erdõ, ott barátkozom én most a fákkal hajnali harmaton és levélaltató alkonyaton, déli verõn és szemergõ esõben, látom õket születni és haldokolni, fiakat nevelni és meddõnek maradni, birkózni a maguk életéért és a jövendõ ivadékért a földdel, az éggel, a széllel, a nappal, a szelídekkel és vadakkal, az emberekkel és a gubacsdarazsakkal, hódítani és terjeszkedni, gyámoltalan fajokat furfanggal és erõvel kiszorítani, jövevényekkel birokra kelni, gyöngékkel a hatalmasok ellen szövetséget kötni, kétségbeesett küzdelem után a tehetségesek, az erõsek, a stréberek elõl visszavonulni, elcsenevészni és végleg eltûnni a színtérrõl - micsoda teknõsbéka-filozófia merné azt tagadni, hogy itt merõben a mi vad és embertelen küzdelmünk folyik, embereké, csak annyival esztétikusabb, amennyivel esztétikusabbak a fák, mint mi vagyunk. Gondolom, ebben nagy része van annak is, hogy a fák nem beszélnek, vagy legalább mi nem halljuk a hangjukat. Azt hiszem, sok ember is egészen elviselhetõvé szépülne, ha megnémulna.

Ha bent a városban látnék olyan hatalmas eperfát, mint amekkora e tanyai szálloda tetejére rábókol, bizonyosan nagyon megcsodálnám. Itt se teszem, se veszem, ahogy elmegyek mellette. Nagyon érzem a háziállat-természetét. Õ csak afféle várjobbágy itt a szabad fák társadalmában, akik talán le is nézik egy kicsit. Mégiscsak más az: úrnak lenni a kerítetlen erdõn, sasok fészkét ringatni, vadszegfûhalottakra levélszemfedõt terítgetni, õzikék szerelmét árnyékkal takargatni, mint a tanya drótsövényes udvarán szolgálni malacok dörgölõdzõ-fájául.

Méltóságukat szemmel láthatóan legjobban érzik a tölgyek. Higgadtak, tempósak, fölényesek ezek a fekete derekú, kevély fák, még a makkjukat is olyan halkan potyogtatják, mint született fõrendek a szót. Az amerikai dió már nagyobb reklámot üt magának, mikor lekoppan a földre; jenki szelleme van e haragoszöld ruhás parvenûnek. Kedélyes, kövér kanonokokra emlékeztetnek az öreg füzek, ám cingár növendékpapok is vannak közöttük, lengék, szikárak és kíváncsian nyurgák. A juharok vidám, széllelbélelt bohémek, látszik rajtuk a jólelkûség, sok könnyedség és finomság van bennük, meg tudom érteni, hogy magjuk terjesztésében éppen õk olyan zseniálisak. A fekete nyárfák rendkívül komorak és elkeseredettek, forradásos testük van és bozontos koronájuk, még a négyszögletes, kihegyezett és fûrészes levelük is csupa ellenséges indulat. A homokpuszták búsuló vén betyárjai õk, maholnap hírmondó se marad ezekbõl a kidagadt erû, mogorva, öreg parasztokból. Kiszorítja õket élelmes rokonuk, a fehér nyárfa, a famíliának ez a minden zsírral megkent tagja. Nem válogatós, alkalmazkodó, földdel, klímával gyorsan megbarátkozó, ahol kell, a füzeknek is alája alázkodó, ahol lehet, a tölgyeknek is föléje törtetõ: sûrû termését irdatlan magasságból ereszti szélnek, de ha muszáj, bokornak is megél, és még az embernek is kedvében tud járni: minden levele ezüsttallér. Én azonban mégis testvéribb szívvel simogatom a rezgõ nyárfát, ezt a mindig locsogó-fecsegõ teremtést. Van valami újságírós benne, nem is szólva arról, hogy kopaszan hordja a levelét, mint fiatal riporterek a szájukat. A tekintélyesebb, derékban pohos fák valószínûleg azt tartják róla, hogy az erdõgazdasági értéke csekély, de ezt nyilván csak olyankor hangoztatják, amikor az õ podvás szívükrõl susog a kartárs.

A fenyvek közt nem sokat járok, nagyon exkluzív társaság az övék, merev õsvilági klub, amely nem akar tudomást venni arról, hogy az a geológiai kor, amelyben õk voltak a föld urai, már rég elsüllyedt. Nem találom a szívüket ezeknek a múmiáknak, vagy talán az idegesít köztük, hogy az örökkévalóságot mímelik. Szeretnék rájuk szólni, hogy mozogjanak már egy kicsit, haljanak meg õsszel, ujjongjanak és ágkarjaikkal tapsikoljanak õk is tavasszal, mint a többi fák! Énelõttem úgyis hiába alakoskodnak, mert én úgyis tudom, hogy itt a homokon nem olyan elõkelõek, mint amilyeneknek látszanak. A városi ember, ha idevetõdik, õket csodálja meg legjobban, és ámulattal meséli otthon, hogy a homokon fenyvesek is vannak. Vannak ám, de csak azért, hogy meghódítsák a homokot az akácnak. Az itt az úr, a fenyõ csak elõõrs. Az õ korhadó fáinak kell megkövéríteni a földet, hogy jól érezze magát benne az akác, e derék és hasznos közpolgár, aki azonban sohase tud annyira elfiliszteresedni, hogy virágai fehér költészetétõl maga is meg ne mámorosodna.

Az egyetlen fáról, aki nem az, aminek látszik, a nyírfáról, e titkokat álmodó fehér szûzrõl most nem beszélek. A nyír, az utolsó fa, amelybe a nimfák és driászok lelke még hazajár, nekem szívbeli ügyem, és egyszer egész kötetre való verset szeretnék még róla írni. De ahogy az életemet ismerem, a verseskönyvet csakúgy nem fogom megírni, mint a végrendeletemet, mert sose lesz nekem idõm a szívbéli passziózásra. Panka lelkem: itt üzenem meg neked - jegyezd föl abba a kis noteszba, amely akkor is megtalálható a kulcsos-kosaradban, mikor a kulcsok sehol sem találhatók -, mondom, itt hagyom meg neked, hogy az én síromra ne követ ültessetek, hanem nyírfát. Ha a fiókjaimból majd kiszedegeted az örökségedet, félbemaradt verseket limlom kalapszámla-papírokon, az egyikbe becsavarva megtalálod a nyírfaültetéshez való magot is. S akkor, míg egymás könnyét törölgetitek anyukáddal, legalább egyszer el fogjátok ismerni rólam, hogy „lám, szegény apu, mégiscsak gondos, rendes ember volt”.