Láttunk már mink királyt is...

Királyokkal többféleképp találkozhat a magunkfajta szegény ember, s mink szegediek már mindenféle módját kipróbáltuk a királylátásnak. Volt úgy, hogy mink láttunk királyt, de a király nem látott minket. Megesett, hogy a király föltekintett bennünket, de mink nem láttuk a királyt; sõt, mit tagadjunk rajta, találkoztunk mink már királlyal úgy is, hogy se mink nem láttuk õt, se õ minket, pedig ugyancsak néztük egymást.

Átilla nagyurunk volt az illetõ, akivel így megjártuk - ugyan õ is csakúgy megjárta mivelünk.

Most ötven esztendeje történt, mikor a vízvette régi város helyett megépítettük az újat, és fölszépítettük mindennel, amink addig nem volt. S mint ahogy a karonülõ csecsemõ kapadozik a holdvilág ezüstkiflije után is, úgy nyújtogatta a kezét mindenféle álomkiflik után a csecsemõóriás is, a Tisza Lajos karján ringatott Szeged. Volt, aki a hercegprímást akarta idetelepíteni, volt, aki beérte volna azzal is, ha Horvátországot idecsatolják Szegedhez. Tudniillik Zágrábban valami kavarodás volt akkor, s úgy gondoltuk, hogy a horvátok egyszerre megbékülnek, ha ilyen szép városba járhatnak be hetipiacra, mint Szeged. (Bizonyisten, nem magunk miatt jutott eszünkbe ilyesmi, hanem Ferenc Jóskán akartunk vele segíteni. Õ is megszánt minket, s gondoltuk, jó szívvel veszi, ha mink is felkaroljuk õt.)

Hát ekkor súgtak-búgtak arról is, hogy a magyar szent koronának sokkal jobb helye volna Szegeden, mint Budán, mert mink jobban tudnánk rá vigyázni, mint a svábok. A szó köztünk maradjon, tán nem is lett volna kár, ha ránk hallgatnak, de hát csak kinevettek bennünket. S ekkor tette meg nekünk Átilla urunk azt a barátságot, hogy megjelent köztünk - csak azért is! Szerzett õneki Buda elég bosszúságot, mikor engedélye nélkül megmagyarosította a nevét - azelõtt Sicambriának hívták -, most aztán visszaadta neki a tromfot: azért is Szegeden találtatta meg magát, mégpedig öt méter mélységben. Valami fundamentumot ástunk a városházánk mellett, akkor emeltük ki a vaslapot, amelyen nagyurunk profil képe domborodott, fél életnagyságban. Ahogy az agyagot levakartuk róla, rögtön ráismert még a tanulatlan ember is - mirõl is csak? No, nem az orráról, mert azt görbéllettük egy kicsit. Azon is csodálkoztunk, hogy a nyaka nem olyan szép vastag, ahogy Átillának dukálna, inkább olyan gérbic, mint egy esernyõcsinálóé. Ellenben a sisakján koronát viselt, és olyan mérgesen nézett ki alóla, hogy keresztet vetett az ember ijedtében. Ebbõl jöttek rá a város vénei és írástudói, hogy kivel van dolgunk. Aki olyan okos ember volt, hogy még akkor se tette le a koronáját, mikor sisakot húzott a fejére, és ilyen vérfagyasztóan tudott nézni, az nem lehet más, mint az Isten-ostora. (Bizonyosan akkor öntette magát vasba az udvari kovácsaival, mikor az adó bemázsálásánál rájött, hogy a görög császár követei hamis fontkörtét használtak.)

Mikor ennyivel tisztába jöttünk, akkor már könnyû volt eligazodni azon is, ami nem vágott. Persze hogy görbe az orra, hiszen a turulmadáré is az volt. Persze hogy ösztövér a nyaka, hiszen meg van írva Priscos Rhetorban, hogy õfelsége a legnagyobb dáridón is éppen csakhogy elkente egy kicsit az ételt a fatányéron, azt is bizonyosan csak azért, hogy Réka nagyasszonynak egy kicsit kedvében járjon vele. No és mi következik abból, hogy Átilla már ezerötszáz évvel ezelõtt is Kossuth-szakállt hordott? Ebbõl is csak az látszik, hogy Kossuth apánk még a szakállviseletben is csakúgy eltalálta az igazat, mint egyéb tettében-vettében.

Föl is tettük a vasképet a városháza elõtt egy állványra, és egy álló hétig nézte egymást a hun király meg a szegedi nemzet. Még tán most is néznénk, ha az irigyeink föl nem támadnak ellenünk. De borzasztó megijedtek a pestiek, és leküldték Pulszky Ferencet, aki leghíresebb tudós volt abban az idõben. Pulszky megállapította, hogy a vaskép nem a mi nagyurunkat ábrázolja, hanem egy marcona német landsknecht portréja. Nem is a hun kovácsok öntötték, hanem egy stájer kályhagyáros, mivelhogy az õsi emlék nem egyéb egy XVIII. századbeli vaskályha oldalánál.

Mink tudjuk, hogy Pulszky Ferenc csak azt állapította meg, amit az ellenségeink ráparancsoltak. De azért a békesség kedvéért töröltük Átillát azon királyok sorából, akik itták a Tiszánk vizét.

Zsigmond királlyal már más az eset, írásunk van róla, hogy meglakta a városunkat, és nagyon rendes embereknek talált bennünket. De még a felesége is igen szívelt bennünket, Cilley Borbála - noha õ nem adott róla írást.

Borbála asszony sokat megfordult Szegeden, hol urastól, hol ura nélkül. Hogy mit keresett nálunk olyan sûrûn a legvillogósabb szemû magyar királyné, azt most már nemigen lehet tudni, meg nem is való azt találgatni. Hiszen ha Borbála királyasszony villogó szemû volt, bizony Zsigmond király meg kerekszemû volt. („Az én rózsám szeme kerek, ahányat lát, annyit szeret.”) Zsák mindig megtalálja a foltját, ha aranyból szõtték is.

Akkor, amikorról a mendemonda szól, párostól járt nálunk a szépasszony. Már úgy értem, hogy urastól. Hiszen Zsigmond király maga volt az, aki minden este odakészítette hitvese superlátos ágyához a parányi, piros szegedi papucsot, amelynek arany volt a pillangója, igazgyöngy a szegése. Az is való igaz, hogy Borbála ebbe a papucsba bujtatta fehér lábát, mikor kikönyökölt a királyi szállás ablakán, mert nem tudott elaludni. Meleg volt a csillaghullajtó nyáréj, a hold is besütött, s a halászok furulyája is sokáig sírt a parti füzesben.

Azonban se csillag, se hold, se furulyaszó nem jár papucsban, márpedig a királyné szobájába be nem járhatott - mégis hûlt helye volt reggelre a papucsnak. A királyné ugyan nem kereste, mert föl se kelt másnap az ágyból, tüsszögött, forrósága volt, nyilván sokáig merengett az ablaknál, megcsaphatta a hajnali szél szegénykét. Zsigmond azonban nagy haragra gerjedt.

- Micsoda város az, ahol még a királynékat is meglopják! - förmedt rá a fõbíróra, és megígérte neki, hogy a lábához téteti a fejét, ha estig elõ nem keríti az arany pillangós papucsot.

De nem telt abba dél se, mire a papucs megkerült. Helyébe kocogott a fõbírónak: annak a halhasító lánynak a lábán reszketett az aranypillangó, aki a pénteki halat vitte a fõbíróhoz.

- Hát te, te! - csapta össze a kezét a fõbíró. - Hol jártál te az éjszaka, te szégyöntelen!

- Nem jártam én sehol az égvilágon - felelte bátran a lány. - Otthon aludtam a szülém mellett.

- Hát ez a papucs hogy került hozzád?

- Ez? Ezt ma röggel kaptam a Gyurkátul.

- Miféle Gyurkátul?

- Délcög Gyurkátul, bíró uramnak a legkisebb fiátul - pentyegett a lány.

Lecsukatta a bíró a hajadont, elõvette a legkisebb fiát.

- Hol cékléztél te az éjszaka, te országos lator?

- Én? - vörösödött el a legény. - Nem jártam én sehol, csak éppen a vízparton, a füzesben. Ott furulyáztam éjfélig.

- Hát éjfél után, te többel jó?

- Hát akkor is ott voltam - nyelt egyet a gyerek.

- Hm - kapott észbe a fõbíró, és hirtelen a fiú szeme elé tartotta a gyöngyös papucsokat. - Hát ezök hogy kerültek hozzád?

- Ezök? Ezöket az a fehérszömély hagyta ott ijedtiben, hogy úgy ráhajnalodott. Ugyan tán nem is fehérszömély volt az, hanem valami cigánynemzet löhetött, mert nem járt Isten hírivel. Úgy gyütt, úgy mönt, mint a lélök, köd elõtte, köd utána.

- Ühüm - bólogatott a fõbíró, s nem nyaggatta tovább a fiát, mert a fõbírók már abban az idõben is diplomaták voltak. Hanem elment jelentést tenni a királynak, és megkérdezni tõle, hogy mármost kit hajítsanak a Tiszába?

- A papucsot - mosolyodott el a király, akirõl föl van ugyan jegyezve, hogy helyesírást nem tudott, de igen nagy filozófus volt. (Hiszen a helyesírást is azért nem tanulta meg.)

Azt a történeti kútfõt, amelybõl valamelyik ásatáson gyarapítottam Mátyás király szegedi barátkozásairól való ismereteimet, Körtés Máté Antalnak hívják. Ez az Antal úgy tudja, hogy az õ öregapjának az öregapja egy tálból evett Mátyás királlyal, de az is lehet, hogy nem is az, hanem annak is az öregapja.

- Mert ez még az ántivilágban történt, hallja, az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt.

A kronológia tehát egy kicsit ingadozó, de abban egészen bizonyos ez az Antal, hogy a némettõl akart valami várat elvenni Mátyás király. A döntõ roham elõtt való estén süveget nyomott a fejébe, ütött-kopott gubát kerekített a vállára, s azt mondta a fõgenerálisnak:

- Kerüljük meg a tábort, generális úr, kerítsön valahol egy gubát maga is. Mög akarok gyõzõdni róla, nem széledtek-e szét a vitézök?

Nem, azok olyan nyugodtan heverésztek a tábortüzek körül, mintha nem is ellenséget kellene másnap kaszálni, hanem búzát. A két gubás emberre ügyet se vetettek. Eleségszállító fuvarosoknak nézték õket.

Ahogy ott szemlélõdik a király meg a fõgenerális, valami nagy huppanás hallatszik a várfalak felõl. Mintha tele zsákot hajítottak volna le a várból.

Nem zsák volt az, hanem ember. Lassan-lassan kivilágosodott a sötétségbõl, ahogy közeledett az õrtüzekhez. Õszbecsavarodott bajuszú, kis köpcös ember volt. A gúnyája katonának mutatta, de a sisakját nem a fején tartotta, hanem a kezében.

- Ezt möglessük - intett a király a fõgenerálisnak -, miben töri a fejét.

Nem törte az semmiben, leült a táborszélen hamvadó tûz mellé, az ölébe vette a sisakját, s eszegette belõle szép csöndesen - a vadkörtét.

- No, ennek helyén a szíve - nevetett a fõgenerális. - Bizonyosan a vár tövében szedte a vacsoráját, pedig ott könnyen nyakát szeghette volna.

A király is elmosolyogta magát:

- Hiszi-e az úr, hogy magam is mögkívántam a vadkörtét?

- No, csak ennél nagyobb kívánsága sohase lögyön fölségödnek - szalutált a fõgenerális, s odaballagott a kisemberhez. Sebesen ment oda, lassan térült vissza, s csak úgy döcögtette a nevetés.

- Fölségöd máma nem csömögézik vadkörtét. Azt mondta az a kis tömzsök embör, hogy nem adna õ abbul még magának Mátyás királynak se.

(Ebbõl is látnivaló, hogy nagyon régen történhetett ez, mikor a fõgenerálisok még így beszéltek magyarul.)

- No, ennek az embörnek magam is a szömibe nézök - mondta Mátyás kedvtelten, s még összébb fogván magán a gubát, odalépkedett a tûzhöz.

- Jó estét, földi!

- Ödd mög, ha jó - vetette rá foghegyrõl a vadkörtés ember.

Mátyást elkapta a bosszúság, és hirtelen kiegyenesedett. De csak egy szemvillanásig. Aztán megint összegörnyedt, s alázatosan vette a szót.

- Inkább önnék egy kis vadkörtét, ha jó volna.

- Jó az annak, aki szereti. Eredj, szödj magadnak a vár töviben, van ott erdõstül.

- Jaj, dehogy mögyök én oda! - játszotta Mátyás az ijedtet. - Még a fejemre esne valami bolond némöt. Hanem neköd adok egy körtéért egy aranyat.

- Nem eladó - majszolta a körtét a vitéz -, magam is elbírok vele. Látod, a holnap estét már vagy éröm mög, vagy se, osztán nem akarnék éhön mönni a másvilágra.

- Nem is vagy te magyar embör - csóválta Mátyás a fejét -, ha így eresztöd el a vendégöt.

- Nem, ugye? - nézett föl nyugodtan a kis ember. - Látod, én is sokszor jártam már a te udvarodban, mégse vendégeltél mög eccör se.

- Hát te tudod, ki vagyok én? - hökkent meg Mátyás.

- Hát a király. Rád ismertem az elõbb, mikor kiegyenösödtél. Más nem tudja úgy tartani a fejit.

- Hm - mosolygott Mátyás -, most már csak mögvendégölsz, te szögedi embör? Mert annak ítéllek a szavadbul.

- Jól ítélöd, uram. Körtét is adok, ha mögígéröd, hogy te is mögvendégölsz engöm, mikor eszödbe juttatom.

A király kezet adott a furcsa alkura, kapott is körtét, de olyan fojtós volt, hogy csak felét ette meg, felét a fõgenerálissal etette meg. Aztán befordult a sátrába, aludt egyet a medvebõrön, s másnap csakugyan bevette a várat. Csaptak is nagy áldomást, de már arra nem hívták meg a vadkörtés embert. Etekintetben a királyok esze is csak olyan hullajtós, mint más rendes emberé.

Telt-múlt azonban az idõ, egyszer a király bejön felejtkezni a szegedi városba, és három nap éli világát nálunk. Bemén a városházára igazságot tenni, kimén a piacra elpajzánkodni a fehérnépekkel, beköszön Isten házába is - hát látja ám, hogy csupa lik-luk a miseruha az öreg-papon. Elõveszi mise után a papot, fölkérdezi tõle, mért olyan rongyos a palástja.

- Azért, uram, mert most hétköznap van, és csak olyan szögényöknek való misét mondok. A szép palástomat csak vasárnap vöszöm föl az urak miséjire.

A király nem hagyta helyben az öreg-pap szavát. Levette a saját válláról a drágaköves aranypalástot, és ráborította az Isten szolgája vállára.

- Van-e ilyen szép a te ünneplõ miseruhád?

- Dehogy van, dehogy! Ebben csakis húsvéti misét fogok mondani.

- Nem úgy lössz az, szentatyám! Éppen hogy a szögényök miséjét mondod ebben, majd legalább arrul engöm is mögemlögetnek a népek.

Egyszerre híre futamodott ennek az esetnek a városban, s nagy éljenzéssel tisztelte meg a szegénység a királyt, akármerre ment. Az utolsó este pedig erõnek erejével be akart hozzá furakodni a szálába egy szegény ember. Azon erõsködött a hajdúknak, hogy hivatalos õ oda régen.

A király csupa országzászlósaival ült az asztalnál, de azért bebocsátotta a szegény embert. Az pedig megállt mereven, mint a cövek, megadta a katonai tiszteletet annak rendje-módja szerint, s várta, míg megszólítják.

- Ki vagy, mi vagy, jó ember? - kérdezte a király.

- Találdki Máté.

- Találgassa a macska, majd megmondod - mosolyodott el a király a furcsa néven, s valami homályos emlék kezdett elevenedni az eszében.

- A körtés embör.

- Az ám, ni! - örült neki Mátyás, s odaszólt a feleségének. - Tétess csak, asszony, egy terítéköt ennek a jó embörnek a cselédök asztalán.

- Ohó, fölség - emelte föl a szegény ember a mutatóujját -, én tégöd vendégöltelek mög, nem a cselédjeidet!

Igazságos Mátyás király, talán életében elõször, megszégyellte magát, és megkérte a jobbján ülõ aranybojtos supplencet:

- Nádor uram, engedjön itt énmellettem helyet ennek az embörnek, mert csakugyan igazsága van neki.

S így esett az, hogy a rongyos obsitos Magyarország legelsõ uraival mártogatott egy tálba a király asztalánál. De õ ezt észre se vette egész addig, míg ki nem törölte a tányért. Csak akkor szólt oda nagy megrökönyödötten Mátyásnak:

- Nini, uramkirály, tán nem is illik az, hogy én szögény obsitos közembör létömre itt éktelenkedjek a te asztalodnál?

- Mögint igazad van, szolgám - nevetett nagyot a király, s abban a percben megtette Máté vitézt kapitánynak a feketeseregben...

- Úgy láttam, mint most látom, úgy hallottam, mint most hallom - kacsintott Körtés Máté Antal az ásónyél végérõl -, csak az a kár, hogy a régi öregök után nem jár a nyugdíj. Hanem maga kitöhetné az újságba, hallja!

Ki is teszem. Hátha a népjóléti minisztérium azt mondja rá, hogy addig már mégiscsak megmarad, míg ezt az egy ügyet el nem intézi.