A dorozsmai varjú

Tisztelet-becsület a mai világbeli pénzügyminisztereknek, de azért a kényszerkölcsönt mégse õk találták ki. Ismerte azt már Mátyás király is, akirõl írva vagyon, hogy amikor tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért (szép magyarán, mikor „a költségvetési hitel kimerült”), a következõ levelet intézte a budai polgárokhoz:

- Jóreggelt polgárok! Ha holnap ilyenkorig be nem fizettek negyvenezer aranyforintot a királyi kincstárba, mindnyájatoknak elüttetem a fejét. Mátyás.

Ez egészen hiteles dolog, benne van a Tóth Béla Magyar Anekdotakincsében is, márpedig az igen komoly történeti kútfõ.

Persze azért annak is van hiányossága. Például még Tóth Béla se tudta, hogy valóságos körrendelet volt ez a levél, s megkapta azt nemcsak Buda, hanem Dorozsma is. Persze Dorozsmától nem kívánt negyvenezer aranyforintot a király, hanem csak negyvenet. De hát ez igen mindegy volt, mert a kunok nem fizették meg a negyvenet se.

No, nyargalt is mindjárt valami királyi fityfiritty a dorozsmaiakhoz:

- Azt parancsolja a király, hogy azonnal induljon hozzá a dorozsmai bíró, mert beszélni akar a fejével. De ha az adót nem viszi, akkor legyen rá elkészülve, hogy feje nélkül érkezik vissza.

Azzal a staféta elporzott, a dorozsmai bíró pedig a földhöz pukkantotta a bíró-süveget.

- Eb lesz Dorozsmán bíró, nem én! Keressetek a süvegbe más embert, mert én nem adom érte a fejemet.

Kapta a kisbíró a süveget, bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta beledugni a fejét, bujkált elõle minden okos ember, ki padlásra, ki szénakazalba. (Ez volt az utolsó eset Magyarországon, mikor senki se akart hivatalt vállalni.)

Utoljára aztán talált a kisbíró a faluvégen egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elõl. Hasmánt hevert a szép kövér gyepen, s fütyörészett hegyesen, mint hajnalban a rigó.

- No, Gergõ öcsém - toppant eléje a kisbíró -, te vagy az, akit én keresek. Téged az isten is dorozsmai bírónak teremtett.

- Már mért teremtett volna? - tátotta el a száját a legényke.

- Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Most az a törvény Dorozsmán, hogy azt választják bírónak, aki legszebben fütyül.

- Hát ez szép törvény - nyugtatta bele a fiú a fejét a süvegbe -, csak azt szeretném mármost tudni, mi lesz az én hivatalom?

- Kerek e világon semmi egyéb, csak hogy hordoznod kell a süveget, és fütyülnöd benne napszámra. Most pedig szedd a tenyeredbe a lábad, ugorj föl Buda várába a királyhoz, mert nagyon szeretne veled megismerkedni.

- Én is õvele - bólintott rá a bojtár jókedvûen, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját, s meg se állt, még a budai vár tövében nem kocogott.

Azaz, hogy ott már nem nagyon kocogott, mert egy öreg varjút látott tollászkodni a kökény-bokrok alatt, s egyszerre meglassította a menést.

- No, ezt megfogjuk - kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. - Gyere, varjú, a tarisznyába, ne mondják a dorozsmaiak, hogy semmit se vittem nekik Budáról.

Azzal betarisznyázta a varjút, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a várkapu ajtónállója keresztbe nem fektette elõtte a dárdát.

- Hé, ki vagy, mit akarsz?

- Én bizony maga a dorozsmai bíró vagyok - mondta kevélyen a bojtár -, s a királyhoz törekszem, mert tiszteltetett, hogy szeretne velem megismerkedni.

- Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában - súgtak össze az udvari cselédek, s bevezették a dorozsmai legényt a király madaras-szobájába.

Mert tudnivaló, hogy az a király, aki annyi költõt tartott az udvarában, a szépszavú madarakat is nagyon szerette. Most is tele volt a két válla csízzel, pintyõkével; a tenyerében meg valami külsõ országbeli sármánymadár árulta az aranyat, a török császár ajándéka.

- Szép jóestét adjon az úristen! - billent be az ajtón a dorozsmai deputátus, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, merre tartózkodik most a király.

- Én vagyok - szögezte rá szigorú két szemét a madaras ember. - Hát te ki fiacskája vagy?

- Ugyan úgy-e? Hát csakugyan kelmed az? - mosolyodott el barátságosan a bojtár. - Lám, hát majd meg nem ismertem. No, én meg a dorozsmai bíró vagyok.

- Úgy? Te vagy az a híres? - rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. - Hát mért nem küldtétek be az adót idejében?

- Micsoda? - csóválta meg a bíró a bírósüveget. - Hát még most se ért ide? Pedig mink ugyancsak biztattuk, hogy „eredj, adó, Budára, eredj”!

Ez az együgyû tréfa aztán igazán kihozta a sodrából a királyt. Fölemelte az aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen vele a suhancnak, csakhogy az megneszelte a szándékát, s akkorra kiugrott a szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána, akárhogy rángatta az ajtót.

- Eressz ki, te kófic! - kiáltotta bosszúsan is, meg nevetve is, mert mulattatta a legény együgyûsége.

- Nem addig, még a botját ki nem adja kend, mert még bolondjában valami kárt tehetne vele bennem! - alkudott a dorozsmai bíró, s olyan fütyülést csapott nagy jókedvében, hogy a budai hegyek rigói is mind odafüleltek.

Magának a királynak is egyszerre elvette a füttyszó a haragját. Azt hitte, valami ritka madár, s megbékülve kiáltott ki az ajtó mögül:

- Megállj, te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szépszavú madarat nekem adod, ami nálad van.

- Hát én azt is megtehetem - mondta leereszkedõen a bojtár. Azzal eleresztette a kilincset, betoppant a szobába, kinyitotta a tarisznyáját, s huss! kiröpült belõle a varjú.

- Ejnye, te csiribiri ember! - vörösödött el mérgében a király, s kihessegette az aranygombos bottal a varjút az ablakon. - Hát bolondnak nézel te engem? Hát azt hiszed, nem tudok én különbséget tenni a rigó meg a varjú közt?

- Azt én egy szóval se mondtam - biccentett a bojtár. - Csakhogy ezt a varjút mégis kár volt kihajkurászni, mert ez dorozsmai varjú volt, Dorozsmán pedig úgy fütyül a varjú, mint másfelé a rigó.

- No, azt szeretném én hallani! - csapott a bojtár vállára a király. - Meg is mondom, hogy a színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülõ varjút nem hoztok.

- Ezt add már írásban, uram király - borult térdre a bojtár -, másképp el nem hiszik nekem otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál.

Szép holdvilágon vígan ballagott haza a dorozsmai bíró. Vitte a tarisznyájában a nagy-pecsétes írást, hogy dorozsmai ember addig a király elé ne kerüljön, míg olyan varjút nem hoz, amelyik úgy fütyül, mint a rigó. S üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király kezeírását tartották a végrehajtó orra alá:

- Nem találtuk még meg a fütyülõ varjút.

Tudom én azt, hogy ha az ember történelmi tanulmányt ír, akkor illik idézni a forrást is, amibõl merített. Ilyen adótörténeti stúdiumoknál meg különösen fontos a hitelesség kérdése. Meg is nevezem a forrásomat: Gomborrú Hebõk Fügedi Mátyásnak hívják, dinnyecsõsz a dorozsmai tanyák közt. Nagyon lelkes királypárti hazafi, de õ meg is tudja mondani, hogy miért az.

- Azért, kéröm, mert ha mögént lössz király, akkor mögént érvényös lössz a valódilagos adó-szabadság, akit a Mátyás király adott, isten nyugtassa szögényt.