Tápéi diplomaták

Kimondjam, ne mondjam? - kimondom, mert úgyis egy érte a fizetség: nem vagyok megelégedve a történetírással, mégpedig azért nem vagyok, mert úgy csinál a témákkal, ahogy a miniszterek szoktak csinálni vidéki banketteken az emberekkel.

Hogy pedig azok hogy szoktak csinálni, azt akkor láttam én legjobban, mikor a Tisza Lajos szobrát leleplezték. Volt itt akkor egy rakáson vagy hét miniszter, s azon a banketten mind külön-külön megkérdezték Lázár Györgytõl, hogy „no, polgármester úr, hogy érzi ilyenkor magát, mikor az egész kormány Szegeden eszi a tokot tartárral?”

Szegény Lázár unta már mondogatni, hogy soha életében nem volt még ilyen boldog. Ellenben két parádéba öltözött hajdú ott állt az ajtóban három óra hosszáig feszes haptákban, nézte kopogó szemmel a sok drága ételt-italt, nyelte az éhkoppot szorosra húzott nadrágszíjjal - hát azoktól egy teremtett lélek se kérdezte meg a nagyurak közül, hogy hogy érzik ilyenkor magukat. Pedig el lehet képzelni, hogy azok is tudtak volna mit felelni, ha nem is éppen azt, amit a gazdájuk.

Hát a történettudósok is úgy vannak, hogy csak a nagyját válogatják a témáknak, és a kicsiket láthatatlanná teszik. Például Szegedrõl egész kis könyvtárt írtak össze, amiben még azt is megtalálhatja az ember, ha jól keresi, hogy hogy hívták a város bábáját százötven esztendõvel ezelõtt. Ellenben itt vannak körülöttünk a szegény talpasok, a derék ajtónállók, Szõreg, Dorozsma, Algyõ, Tápé - soha ezekkel a történetírás szóba nem állt, és meg nem kérdezte tõlük: - No, hát ti mire végeztétek ezer esztendõ alatt? Mit dolgoztatok, mit álmodtatok, mit sirattatok, minek örvendtetek? Kik voltak a nagy embereitek, mik voltak azoknak a tarka macskái, hova lett azoknak a híre-neve?

Mert itt van például Tápé. Hamarább itt volt, mint Szeged, és azt hiszem, már az Attila házanépinek is tápéiak árulták a gyékény-szatyrot, s már akkor is azért adták drágáért, mert „drága a csizma”. (Mérget vennék rá, hogy van is olyan tápéi, aki még most is abban a csizmában jár, amit akkor szabtak.) Egészen bizonyos, hogyha Szeged ide nem ül a nyakára, és el nem fogja elõle a napot, akkor ma Tápé volna a metropolis, és Szeged volna a gyékényfonó. Így azonban Szeged elvett elõle mindent, s olyan nagyra dagadt, hogy Tápénak nem volt hova nõni. Kénytelen volt megmaradni a világ közepének. (Mondják, hogy a régi nagykocsmára, amit hetvenkilencben elvitt a víz, még az volt kiírva: itt a világ közepi, ki nem hiszi, lépje ki.) És be kell neki érni azzal a dicsõséggel, hogy Szeged csak azért híres város, mert Tápéval határos.

A történettudomány nem vesz tudomást Tápéról, és ezt Tápé azzal fizeti vissza, hogy nem olvassa az Akadémia történettudományi szakosztályának az értekezéseit. Én azonban ezzel nem látom elintézettnek a dolgot, azért szeretek körülnézegetni Tápé múltjában. Ha a történettudósoknak is szabad olykor költeményt írni, nekem is jussom van néha históriát csinálni. Persze nem sok kilátásom van rá, hogy az Akadémia honorálja a kutatásaimat, mert nem egészen olyan módszerrel dolgozom, mint Marczali Henrik vagy Ballagi Aladár. Õk akármit mondanak, mindenre tudnak tanút idézni penészes pergamenekbõl, talitarkára festett kutyabõrökbõl, elfakult bullákból, egérrágta krónikákból. Én csak azzal bizonyíthatom az igazságot, hogy amit mondok, úgy láttam, mint most látom, úgy hallottam, mint most hallom.

Mért tartsam például véka alatt a tápéiak esetét a török idõkben a szegedi vár parancsnokával, a Hóbajárt basával, akirõl eddig csak a szegediek tudtak? Ez volt az az úriember, akit a tanyai kioszkjában papucssarokkal vertek agyon a szegedi menyecskék. (Hogy miért cselekedtek ezt vele, azt jobb nem feszegetni.) Elég az hozzá, hogy a Hóbajárt basa se basa nem volt, se hóba soha nem járt. A szegedi várnak csak bégjei voltak, de hát miért ne mondjunk basát, mikor az embernek annál nagyobb a becsülete, minél nagyobb rangú az ellensége? Hóba pedig azért nem járt a basa, mert Hóbiárt volt a becsületes neve. De hát ennél sokkal értelmesebb szó az, hogy Hóbajárt, azért bizonyosan úgy mondta azt már háromszáz esztendõvel ezelõtt is minden jóravaló ember.

Maga ez a Hóbajárt basa is kegyetlen jó ember volt. Semmi kevélység nem lakozott benne, ami abból is megtetszik, hogy olyan helyre is elment látogatóba, ahová senki sem hívta. Ott aztán egy ültõ helyében megevett egy sült bárányt, megivott rá egy vödör bort, s mikor ettõl jókedve kerekedett, leereszkedõen szóba állt a szegény házigazdával is:

- Hej, te kutyaházi magyar ember, de szeretnék egy kis hegedûszót hallani.

Erre aztán elõugrott két füligszáj szerecsen, lekapta tíz körmérõl a gazdát, s hegedült rajta mogyorófa-vonóval, hol frisset, hol sebeset, ahogy a Hóbajárt úr parancsolta.

Mivel pedig ilyen rettenetesen kedves vendég volt a basa, nem lehet rajta csodálkozni, hogy a forró hideg rázta a tápéiakat, mikor a szegedi várból kengyelfutó érkezett hozzájuk az örömhírrel:

- Holnap ilyenkorra mind az egész falu féllábon álljon, mert a basa õkegyelmessége szerencséltet benneteket a látogatásával. Saját kegyelmes szemével akarja látni, milyen volt a termés ebben az esztendõben.

- Nem érdemöljük mink ezt a nagy tisztösségöt - nyögött a tápéi bíró. - Nem jobb volna inkább, ha helyibe vinnénk a vacsorát a kegyelmes úrnak? Attul félök, lemarad a csizma a lábárul ebben a feneketlen sárban, mire Tápéra kiér!

- Feneketlen sárban? - csodálkozott el a kengyelfutó. - Színét se láttam a sárnak egész úton. Por van akkora, hogy vályogot köp tõle az ember.

Okos ember volt a tápéi bíró, tudta, hogy kis bölcsességgel kormányozzák a világot, a markába nyomott egy ezüst garast a kengyelfutónak.

- Visszafelé jobban kinyisd a szömödet, hogy mögláthasd a nagy sarat.

- Mit ér az, ha csak az egyik szememmel látom? - nyújtotta a kengyelfutó a másik tenyerét is. (Látnivaló, hogy a kengyelfutók is elõkelõ helyet foglalnak el a diplomácia törzsfáján.)

Egyszerre nekinyájasodott a Hóbajárt basa követe, amikor a bíró a másik tenyerét is kibélelte egy széles garassal.

- No - azt mondja - látom, hogy jó helyen tartjátok az eszeteket. Hát majd megnyugtatom a gazdát, hogy helyébe hozzátok a hódolatot, hanem azt megmondom, hogy az aztán színe-java legyen ám az idei termésnek!

Alig porzott el a kengyelfutó Szeged felé, a tápéi tanács már kint õgyelgett a földeken. Összetette az eszét öregbíró, kisbíró, falu borbélya, falu kovácsa: mivel kedveskedjenek annak a nagybélû pogánynak?

- Édös a szõlõnk, mint a méz, azzal lögyünk udvarlására - vélte az öregbíró.

- De apró a szöme - vetette ellen a kisbíró.

- Annál nagyobbra nõtt a lószömû szilva - találgatta a borbély.

Erre meg a kovács tudott tromfot:

- Még azt gondolná az a lószömû török, hogy ûtet akarjuk vele csúfolni. Inkább vigyünk neki ebbõl a lánybögyû almából.

- Ráéhözik az ebhitû a lányainkra - aggodalmaskodott a kisbíró. - Hanem mondok én annál jobbat. Semmi se nõtt az idén akkorára a határban, mint a tök. Azt vigyünk a Hóbajárt basának egy zsákkal.

Csakugyan ott sárgállottak a kukoricatarlón a nagy, gömbölyû disznótökök, igen formázván a basa tar fejét.

- No, ezt jól kieszelted, kisbíró - bólintott az öregbíró -, de hát hun szõttek akkora zsákot, akibe ebbül beleszoríthatnánk vagy hármat?

Jó szerencse, hogy odavetõdött az öreg kukoricacsõsz is, igen világlátott ember, fiatal korában Makón volt a vármegye rabja, ott tanult meg urakkal bánni. Bele is adta mindjárt az eszét a tanácskozásba.

- Nem úgy lössz az, embörök. Sült-tököt vigyetök a Hóbajárt basának, majd möglássátok, annak úgy mögörül, hogy aranyba foglal bennetöket.

Ez okos beszéd volt, rá is helyeslett egyszerre az egész tanács, úgyhogy az öregbírót elfogta az irigység.

- Ejnye, bátyja - mondta csúfolódva -, kend úgyis ösmeri a nagy urak gusztusát, nem gyünne be kend velünk a Hóbajárt basához?

- Hát mögtöhetöm - vonogatta a vállát a csõsz -, mert az bizonyos, hogy oda okos embör köll.

S ahogy másnap megindult a tápéi követség egy kemencebél sült-tökkel, csakugyan az öreg csõsz sürgött-forgott legelöl, és bátorította a többit:

- Ne féljetök, embörök, van a töröknek annyi esze, hogy nem minket ösz mög, mikor sült tököt öhet.

Az öregbíró azonban annál kelletlenebbül csavargatta a nyakát, minél közelebb értek a várhoz.

- Csak nincs neköm kedvem ilyen disznó nagy úrral parolázni. Hiszön azt se tudom, minek tüsztöljem.

- Majd tudom én - legyintett a csõsz. - Csak engöm erisszenek kendtök elõre, oszt mindön embör úgy tögyön, ahogy én töszök, akkor nem lössz semmi baj se.

Ebbe kész örömmel beleegyesültek mindnyájan, és amikor megérkeztek, libasorba álltak. Elöl a csõsz, utána a többi, minden embernek két-két darab sült-tök mind a két tenyerén, úgy ballagtak föl a márványgrádicson a basa ebédlõszobájába.

Valami nagy bársonylócán ült a Hóbajárt basa, mérgesen dörgölgette a keze fejével a behízott tömpe orrát. Körülötte az udvari fityfirittyek, ki ezüstben, ki aranyban, de egyik ijedtebben izgett-mozgott, mint a másik. (Mert akkor is csak úgy volt az, hogy ha a nagy uraknak viszketett, a cselédjei is vakarództak.)

De ahogy ezt a sok keserû-savanyú ábrázatot meglátta, a tápéi követség szónokának egyszerre a bocskorába szállt a nagy bátorság.

- Itt van, amit Tápé termött, kögyelmes basa - dadogta meghajolva, de ijedtében akkorát talált hajolni, hogy kicsúszván alóla a márványpadló, elterült, mint a béka, s mind a két kezébõl kiejtette a sült-tököt, rá egyenesen a Hóbajárt basa bársonypapucsának az orrára.

Ami talán még nem is lett volna olyan nagy baj, csakhogy erre egyesség szerint a többi tápéi követ is hasra vágta magát, és szórta szanaszét a sok szép sült-tököt a török urak lábához.

- Itt van, amit Tápé termött, kögyelmes basa!

A kegyelmes basa pedig kapta magát, lehajolt egy darab sült-tökért, s úgy vágta azt a saját kegyelmes kezével a tápéi csõsz ábrázatához, hogy annak egyszerre tele lett vele szeme-szája.

- Egyétek meg a terméstek, ebadta kutyahitûek! - kapott veszett dühvel a szakállába.

Erre aztán a többi török is vérszemet kapott, s úgy telecsapkodták sült-tökkel a tápéi követeket, hogy egyszerre csupa sármány-madarakká változtak szegények. S ezzel jártak jól a jámborok, mert ahogy a basa végignézett a sült-tökbe ragadt követeken, egyszerre elnevette a haragját. Csak úgy döcögött bele a nagy hasa, ahogy a könnyeit törülgetve kiadta az obsitot a tápéiaknak:

- Kotródjatok, semmiháziak, még szépen vagytok, most az egyszer elengedem a talpatokról a kenetet, amiért így megnevettettetek.

Az öt követ pedig vitte ki az irhát esze nála nélkül, s csak mikor már túl voltak a palánkon, akkor mordult el az öregbíró, kapargatva le az orra tövérõl a sült-tököt.

- Na minket szépen aranyba foglaltattak, a macska hordja el kendnek a nagy eszit - fordult a szószólóhoz. - Kend se lössz többet csõsz Tápén, fogadom!

- Nono, bíró uram - törülgette ki a szemét a báránybõrsüveggel a csõsz -, ész van itt azért, nem korpa! Mert akárki mit mond, mégiscsak jobb az, hogy sült-tökkel törültek bennünket képön, mintha azokat a nagy, mázsás tököket nyersen vagdosták volna a fejünkhöz!

- Ez az igaz! - zúgták rá a többi követek, s ahogy hazaértek, rögtön bírónak kiáltották ki a csõszt. S ahogy a Hóbajárt basa meghallotta a hírt, szabatott neki olyan bíródolmányt, hogy azóta se láttak olyant Tápén.

Aki nem hiszi, próbálja magára!