Nagy törvénynap ősapámnál

Írtam már én egyszer arról az õsapámról, akit a törökök tettek meg szegedi bíróvá, amirõl írás van a városunk történetében. De volt énnekem másik törvénytevõ õsapám is, csakhogy az már valahol a kunok földjén osztotta az igazságot. Errõl azonban nem maradt se írás, se nyomtatás, s a portréját csak valamelyik ángyomasszony hagyta ránk, aki sokat mesélte tollfosztás közben, hogy azóta se volt a határban olyan nagyhatú ember, mint õ.

Gondolom, ezt a szót sem árt megmagyaráznom, mert a nagyhatú emberekkel együtt ez a fogalom is kiveszett a mostani nyímnyám világból.

Egyszer vasas-németek garázdálkodtak a környéken, ugyan lehettek azok törökök is, franciák is, a fosztókában mindenki vasas-német gyanánt könyveltetett el, akit kár volt az Istennek teremteni. (A fõtisztelendõ úr is csak vasas-németnek emlegetõdött olyankor, mikor kiprédikálta az asszonyokat.) Elég az hozzá, hogy a népek szétszaladtak ész nélkül, csak az én õsapám várta be nyugodtan a vasas-németeket. Éppen a galambokat etette az udvaron, mikor valami pokolból szalajtott lovas becsörömpölt a kapunkon.

Mindig tárva-nyitva volt különben a kapunk, most azonban az volt az öregnek az elsõ dolga, hogy becsukja.

- Csukhatod már, ha egyszer belül vagyok rajta - nevetett a német a szeme közé, ahogy lecihelõdött a lóról.

Õsapám ugyan csak magyarul tudott, úgy is csak kunul, de hát ezt a katonavigyorgást lehetetlen volt meg nem érteni.

- Ejnye a kutyateremtésit annak a káposztatorzsán farsangoló apádnak, te lator! Hát te azt hiszed, hogy idebent vagy?

Azzal galléron kapta a németet, s úgy vágta keresztül az alacsony kapu felett, hogy csak úgy nyekkent a jámbor a folyókában. Mikor pedig a német négykézlábra kecmergett a békanyálas latyakból, és kezdett odább szédelegni, akkor utána kurjantott:

- Megállj hé, hadd hajítom utánad a lovadat is!

Hát az ilyen emberre mondták azt valamikor, hogy nagyhatú, és hetedhét szilvafa ellenében nem volt több olyan nagyhatú ember, mint az õsapám. Éppen ezért ruházták rá a földiei a bírói impériumot is, mert tudták róla, hogy ha igazságot kell tenni, akkor õ nem néz se Istent, se embert, hanem lecsukatja magát a jász-kun fõkapitányt is, már amennyiben az engedi magát. (Az is vasas-német volt egy kicsit, Isten bocsássa meg neki: maga József nádor.)

Ami azt illeti, nem is mutatta az öreg mindjárt elsõ nap, hogy nem ismer se irgalmat, se tekintetet. Ahogy hazaért a bíróválasztásról, bekiáltotta a konyháról a feleségét:

- No, asszony, tudod-e, mi újság?

- Majd megmondja kend, ha akarja.

- Hát az az újság, hogy te mától kezdve nemzetes bíróné vagy.

- Akkor hát most már csakugyan bíró hátán törjük a mákot.

- Hohó, kontyos, most lesz már csak hallgass a te neved! Hát nem tudod te azt, hogy ki parancsol ezután neked?

- Dehogynem tudom. Nemzetes bíró uram.

- No hát nemzetes bíró uram azt parancsolja, hogy rögtön állítsd elõ a bûnösöket!

Odamutatott a sublótra, ahol két cserépbõl való Mihók nézett farkasszemet egymással. (Mihóknak tisztelték az idõben a boroskancsót, mint lelkes állatot.) Az egyik Mihók kétitcés volt, a másik háromitcés. Nem hiszem, hogy õsapámnak sok haja szála hullott volna ki a klasszikusokért, de a tradíciók a tudat alatt is öröklõdnek. A római nemes uraknak volt nyári gyûrûjük meg téli gyûrûjük. Az õsapámnak volt nyári kancsója meg téli kancsója.

- Hagyja azt ebéd utánra, nemzetes bíró uram - emelt szót a nemzetes asszony inkább a bíró, mint a bûnösök érdekében. - Disznó-állát sütöttem ebédre pörköltkáposztával.

- Nem lehet, asszony - mondta keményen az új bíró. - Elsõ a kötelesség. Nem esik jól az ebéd, még próbát nem teszek a mesterségembõl.

Mit volt mit tenni, fogni kellett a kétitcést, de a bíró kijelentette, hogy annyiért nem ül le a kanapéra.

- Az ötitcést állítsd elõ, asszony. Nagy törvénytevõ napot tartok máma.

Kiment a nemzetes asszony az ötitcéssel - mire visszatért vele, akkorára a bíró kihívott az almáriumból agy hólyagos poharat, kitörülgette az ágyterítõ sarkával, s odatartotta az asszony elé:

- Egész a felsõ pántlikáig!

Aztán letette maga elé az asztalra a szép piros kadarkalével telt poharat, és ráförmedt haragosan:

- Hát te, semmiházi, köszönni se tudsz, mikor a bíró elé állítanak? Megállj, majd megtanítalak én téged tisztességre! Mars az áristomba, ebadta fattyú!

S ahogy egy hajtásra legurította a bort, mindjárt megenyhült arccal fordult a feleségéhez:

- Látod, anyjuk, így kell bánni a paraszttal.

- Látom, látom, de most már tán hozhatom is az ebédet, ugye? - próbálta a tárgyalást elnapoltatni õsanyám.

- Dehogy hozod, fiam. Hiszen ehol, itt reszket már a másik bûnös is, ni!

A másik bûnös már köszönt, szép kántáló hangon, mint az énekes koldusok szoktak:

- Dicsértessék a Je-ézus Krisztus!

- Ne nyöszörögj annyit, fiam - vágott a szavába a tárgyilagos szigor hangján a bíró -, hanem azt mondd meg inkább, mi járatban vagy?

Megint elõvette a kántáló hangot:

- Kezit csókolom, nemzetes bíró uram, ma reggel, ahogy a vak Császár Andrissal ülünk a templom portikusában, ott mén el mellettünk a Bukosza dudás, azt mondja nagy fönthangon nekem: „No ember, ne ez a rézgaras, felezd meg ezzel a vak kolduskával.” De ezt csak figurából mondta az akasztófáravaló, mert nem adott az nekem az égvilágon semmit. Hát nem nekem esik erre az a bolond Császár András, hogy adjam ki neki a garasból a magáét! Eredj már, te tökéletlen, mondom neki, hiszen csak az eszét járta az a bolond dudás. Erre elkezd ám a vak ember lökdelõdzni, hogy így tolvaj, úgy haramia, hát biz én úgy vágtam tarkón Császárt, hogy a fal többet adott neki...

A bíró nagyot csapott az asztalra úgy, hogy a pohárban lángot vetett a bor.

- Hû, országos gonosztevõ, megütötted a császárt! Hiszen ezzel rettenetesen megsértetted õ szent felségét! Mars az áristomba, elvetemedett lázadó!

Persze hogy aztán a magáról megfelejtkezett császárt is utána kellett küldeni, meg a figurás dudást is. Az ötödik pohár bor istenkáromlásért került áristomba, a hatodik gyújtogatásért, a hetedik útonállásért, a nyolcadik meg egyenesen cégéres részegeskedésért. Le se tagadhatta az orcátlan, mert piros gyöngyei szétgurultak a fehér abroszon. Az a stádium volt ez, amit okos emberek úgy neveznek, hogy: „Több mellé, mint belé.”

Már akkor ott csúszkált a téli nap, ahol a szegény ember megkente hájjal az eget, s bárányfelhõk rõzsetüzecskéi piroslottak be az ablakon.

- Reggel van már? - hunyorgott le-lenyakló fejjel a bíró.

- Ördög van - állt fel a padkáról elszántan a nemzetes asszony, aki elérkezettnek látta az idõt az impérium átvételére. - Ráestellett kendre a boroskancsó mellett, jöjjön, majd lehúzom a csizmáját, aztán menjen kend is az áristomba, mindjárt bontom a vackot.

- Csend, asszony! A bíróságot tilos félrevezetni - kísérletezett a törvénytevõ ember a felkeléssel. - Ha én azt mondom, hogy... hogy... haj... hajnal van, akkor hajnal van, és... ha nem... haj... hajnal van, akkor... akkor a napot is le... lecsu... lecsukatom. Majd mindjárt meg... meg... megnézem...

Itt egy kis tárgyalási szünet következett, de éppen csak annyi, ameddig a bíró kiment föltekinteni a napot. A nemzetes asszonynak azonban ez is elég volt arra, hogy elõkapja az almáriumból a tökmagolajos üveget, és belelöttyentsen a pohárba annyit, amennyitõl a piros kadarka egyszerre rókaszínbe öltözött.

- Mi ez? - tenyerelt az asztalra a bíró. A szél kicsípte a fejébõl a hosszú törvénytevés bágyadtságát, és egyszerre szemet szúrt neki a bor színe-változása. - Kicsoda kend, micsoda kend ebben a rókaprémes mentében?

A különös jövevény gõgösen válaszolt:

- Én nem vagyok kendnek kend, mert én nemes ember vagyok, láthatja kend a rókaprémes mentémrõl is, ha szeme van kendnek!

- Csend abban a rókaprémben! - próbálta dörögtetni a hangját a bíró. - Mindjárt lecsukatom kendet a többi pernahajder közé!

- Ohó, azt szeretném én látni! - dölyfölt vissza a rókaprémes. - Nemes ember vagyok én, engem csak országos dekrétummal lehet börtönbe vetni. Énhozzám az ilyen parasztbíró ne nyúljon, mert megüti a bokáját!

- Úgy? - vágta szügyébe a fejit a bíró. - Nohát majd én megmutatom, hogy senki istenfia énvelem nem rezonérozhat, mert a törvény elõtt nincs személyválogatás. Mars az áristomba te is, gézengúz!

Azzal fölkapta a poharat, s utánaküldte a nemes embert is a csiribiri bûnösöknek. S hogy elejét vegye minden várható nyugtalanságnak, fogta a Mihókot, s csak úgy olvasatlan utánaszalajtott néhány kadarka-pandúrt a fennhéjázó nemesnek. Hogy füleljék le idejében, ha valami felforgató szándéka lenne.

De hát nem ért az semmit. Mire a bíró úr felállt, és az ötitcést megkotyogtatva kijelentette, hogy több tárgy nem lévén, az ülést bezárja, akkorra a halántéka hideget verejtékezett.

- Az a cudar rókaprémes... - tántorgott ki csukladozva az ajtón.

Mire visszatért, sárga volt az arca, mint a falon keresztbe tett viaszgyertya. Megtörülgetve magát az inge ujjával, leült a megvetett ágy szélére, s csizmás lábait odatartotta az eléje guggoló nemzetes asszonynak:

- Hiába no, fiam - nyögte töredelmesen -, nem lehet a nemes emberrel kukoricázni. Nemhogy õ nem maradt az áristomban, de még azt a sok csihést is kiszabadította magával, meg a pandúrokat is föllázította ellenem. Hát érdemes ebben az országban bírónak lenni?

Így mesélgették ezt a fosztókban, s ha én olyan jámbor ember vagyok, aki mindent elhiszek még a történetíróknak is, mi jusson kételkedném írástudatlan öreganyók mesemondásában? De mikor aztán én adogattam tovább õsapám bíráskodása történetét, más kis és nagy kunoktól is azt hallottam, hogy az õ õsapjuk is éppen így bíráskodott. Ilyenformán ez a történet alighanem kunsági krónikás adoma. De némi világosság így is derül rá belõle, hogy mért nem örököltünk errefelé az õseinktõl anekdotáknál egyebet.