|
Száll
a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra...1
Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok
származásának mondája. Az apa elmeséli fiának, az késõbb az õ fiának. Egyszer
majd ti is elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide ebbe
a szép országba.
Hallgassátok meg!
Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé, volt egyszer egy
híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa,
tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De õ nem azokra volt büszke,
hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat.
Egyformán derék, jó növésû legény volt mind a kettõ. Sas a szemük, villám a
kezük.
Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre ûzte-kergette a vadat,
mindenfelé elkísérte a két fia.
Mondta is neki a
felesége, Enéh királynõ:
- Nem jó vége lesz
annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.
- Ahogy az isten akarja
- felelt mosolyogva az öreg fejedelem. - Én már csak annak örülök, hogy nem
kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.
Késõbb a fiúk apjuk
nélkül is elmentek vadászni.
Egyszer éppen apjuk
országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte
Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk
számtalan vadat leterített.
A két testvér már éppen
hazafelé készülõdött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel elõttük. De
olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szõre, mint a hó, ragyog a szeme,
mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a
koszorú.
- Ezt már csak nem
hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.
- Legjobb volna
elevenen elfogni és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára
Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron
keresztül, hegyrõl le, hegyre fel, sûrûbõl tisztásra, mezõrõl berekbe.
Reggeltõl napszállatig
nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy
mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörû állat, s egy locsogós, mocsaras
ingoványban végképp elveszett a szemük elõl.
A daliák egymásra
néztek.
- Szeretném tudni,
bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar.
Körülnéztek, s
csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelõknek, mézes a
gyümölcse a fáknak, az erdõben seregestül az õz, nyüzsög a folyóban a hal.
- Hej, öcsém, szeretnék
én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.
- De megszakadna apánk,
anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte Magyar.
- De látnak ám! -
fordította hazafelé Hunor a lova fejét. - Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra
áldást kérünk!
Haza is ment a két
testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh
királyné sopánkodott:
- Jaj, édes gyerekeim,
mi lesz belõletek azon a vadon helyen? Ki fõz nektek ebédet, ki mossa ki
gyolcsruhátokat?
- Majd csak ad az isten
arra is valakit - biztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is.
Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messzirõl
vidám muzsikaszó és ének fogadta õket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dúl királynak
a két lánya mulatott, mind a kettõ ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak,
bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben.
Hunor és Magyar
összenéztek a vitézekkel.
- No, fiúk, lesz már,
aki fõzzön, mosson ránk! Ebbõl lesz csak nagy lakodalom!
Úgy is lett! Közibük
vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki:
- Én az urad leszek, te
a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.
Hunornak és Magyarnak a
két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele
jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar
leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot
Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.
|