A török világban
egyszer az jutott az eszükbe a szalontai hajdúknak, hogy jó volna az õ
városukat erõs kõfallal körülkeríteni. Azazhogy nem is a hajdúk gondolata volt
ez, hanem a szalontai fõbíróé, Bezzegh Gedeon uramé. A hajdú vitézek ellenben
igen haragosan csörgették a kardjukat.
- Hát az meg már mire
való volna? A sasok fészke nem szorul bástyára.
- De van ám olyan sas
is, amelyiknek kihullott a szárnya! - nevetett csúfolódva Bánkai Ádám, a nyalka
hajdúhadnagy.
Öregember volt a
fõbíró, botra támaszkodott már kard helyett. Elértette, hogy õ az a szegett
szárnyú sasmadár, de nem vette zokon a tréfát. Inkább még kapott is rajta.
- Biz igaz az,
öcsémuram. Szilaj sasoknak nem kell a bástya. Annál jobban kell a jámbor
bárányoknak.
Ezt meg a hajdúk
értették el. Biz õk csak olyan szállóvendégek voltak otthon. Néha
esztendõszámra se látta õket Szalonta. Olyan világ volt az, hogy a harc volt
akkor a kenyérkeresete minden épkézláb embernek. Csak az öregek maradtak otthon
meg a gyerekek meg az asszonyok. Azokra bizony nagyon ráfért volna a kõkerítés.
- Igaza van a fõbíró
uramnak - látta be a hajdúk hadnagya. - Szabad országútja ez a szegény város
minden dúvadnak. Hol a váradi török égeti le, hol a berényi német
sarcolja meg.
- De ha kõfalunk volna, azon mind a kettõ betörné a fejét - bizonykodott
a fõbíró.
- Nem ér itt a beszéd semmit - lógatták a fejüket a hajdúk. - Kõ kellene
ahhoz, de sok, azt pedig mifelénk elfelejtett teremteni az Úristen.
- Nono - mosolygott a
fõbíró. - Más is kell ahhoz. Munkás kéz, amelyik a kõbõl falat rakjon.
Úgy szétrebbentek ettõl
a szótól a vitéz hajdúk, mint méhek a füsttõl. Micsoda, hogy õk követ
hordjanak, meszet oltsanak, vakolókanalat szorongassanak?! Úgy eltisztultak
Szalontáról, hogy meg se álltak az ország sarkáig.
Bezzegh uram pedig éppen ezt
akarta. Attól tartott, hogy ezek a tûzvérû legények elrontanák az õ tervét.
Azért nem is szólt arról senkinek, csak kapta magát, leszaladt a váradi
basához.
- Nagyságos basa úr! - borult
elejbe nagy alázatosan. - Engedd meg, hogy a te palástodba fogódzhasson
Szalonta városa.
A basának nagyon a szívére
szolgált ez az alázatosság. Nemigen szoktatta hozzá a hajdúk városa.
Beterítette palástjával Bezzegh uramat.
- Mondjad no, jó ember.
- Sokat sanyargat bennünket a német a berényi várból. Szeretnénk ellene
kõfalat húzni a város körül, ha kövünk volna hozzá.
- No, azt adhatok, mert nekem semmibe se kerül - ajánlotta nagy kegyesen
a basa. - Csak aztán ha készen lesz a fal, megjelentsd, mert én is ott akarok
lenni az avatásán.
Tele voltak a váradi vár pincéi német foglyokkal: azok hordták a követ a
bihari hegyekbõl vagy fél évig Szalonta alá. Akkor aztán a berényi várba
kocogott föl Bezzegh uram. Ott már német volt az úr. Teufelnak hívták a
várkapitányt, de csak Tejfölnek mondta azt a magyar ember. Annak mondta a
szalontai bíró is.
- Kéréssel jövök, Tejföl uram. Sokat sanyargat bennünket a váradi basa.
Szeretnénk ellene megvédeni a városunkat kõfallal. A követ már össze is hordtuk
nagy fáradsággal, csak olyan kellene, aki falat rakjon belõle. Ha segítenél
rajtunk, uram, hálával lennénk irántad.
- Farkas mondja: borjúláb - csapott a tenyerébe Tejföl uram Bezzegh
uramnak. - Van egypár száz török foglyom. Azokkal fölrakathatod a falat. Csak
aztán az avatásra el ne felejts meghívni.
De hiszen nem volt Bezzegh Gedeon eszefelejti ember, fél esztendõ se
telt bele, mikor már szalajtotta követeit a két pártfogó úrhoz.
- Készen vannak Szalonta falai, meg lehet tartani a fölavatást. Csak
mentül többen jöjjenek nagy jó uraimék, hogy annál nagyobb legyen a parádé.
Lett is olyan nagy
parádé, hogy országra szólt a híre. Volt a fõbírónak annyi esze, hogy ugyanarra
a napra hívta meg mind a két kedves vendéget. Meg is érkezett mind a kettõ, s
éppen Szalonta kapujában szaladtak egymásnak. De úgy ám, hogy itt-ott maradt
csak belõlük épkézláb ember. A váradi basa turbán nélkül vitte haza a kopasz
fejét, Tejföl uramnak meg nagyon is a fejébe verték a sisakot.
Bezzegh uram meg a bástya
tetejérõl nézte a csetepatét nagy lelki gyönyörûséggel, kard helyett a görbe
botjára támaszkodva.
- Lám, lám - mosolygott
csendesen -, mégiscsak jó az öreg a háznál. Ezt csináld utánam, édes fiam,
Bánkai Ádám!