Valamikor, van annak
már háromszáz esztendeje is, ha nem négyszáz, két vízimalom õrölte a becseiek
búzáját a Tiszán. Egyik a felvégen, a másik az alvégen. Csendes, szelíd nyári
éjszakákon elhallatszott a szavuk a harmadik határig. A felvégi malom mindig
ezt hajtogatta nagy haragosan:
- Vidd, ördög, vidd,
ördög, törököt, törököt!
Amire csendesen
visszakattogott az alvégi:
- Magyar Pál, Magyar
Pál, liszteszsák, liszteszsák!
Nagy oka volt annak,
hogy így feleselgettek egymással akkoriban a becsei vízimalmok. Török világ
volt már akkor errefelé. Vegyest laktak a falukban a magyarok a turbános
atyafiakkal. Amilyen embertelen volt a török a háborúban ellenség gyanánt,
olyan békességes cimbora vált belõle, ha letelepedett valahol. Nem
garázdálkodott, szépen végezte a maga dolgát, és nem avatkozott a máséba.
Becsén az alsóvárosban
fészkelték meg magukat a törökök. A felsõvárosi magyaroknak nem csináltak semmi
galibát. Volt nekik külön templomuk, külön mészárosuk, külön boltosuk, külön
csizmadiájuk. Még vízimolnárjuk is, aki megõrölte a kenyérnekvalót.
Tahir bégnek hívták az
öreget. Katona volt valamikor, de vénségére könnyebb munkának találta a
hadakozásnál a vízimolnárságot.
Áldott jó ember volt
máskülönben, a légynek se vétett. Koldusnak, vándorlónak mindig öntött egy kis
fehér lisztecskét a tarisznyájába, akármilyen nemzetiségbeli volt: hanem ha a
magyar molnárt meglátta, mindig elfogta a szívét a bosszúság.
- Minek is van ez a
magyar molnár a világon?! Ha egymagam volnék a becsei molnár, mindennap kétszer
annyi rézgarast hányhatnék az erszényembe.
A magyar molnárt Pál
gazdának hívták.
Ez is olyan ember volt,
mint a falat kenyér. Egész nap danolt, fütyült, meg nem szidta volna még az
inasát sem. Hanem amikor átpillantott a Tahir bég malmára, akkor mindig ökölbe
szorult a keze.
- Hej, ha az a török
molnár nem volna a világon, akkor egymagám volnék a becsei molnár! Azóta tele
volna a ládafia ezüsthúszassal.
Hát ezért feleseltek
egymással a becsei malmok éjjel-nappal. Ha az egyik elhagyta, a másik mindjárt
rákezdte. Néha még a harangszót se lehetett hallani a nagy lármájuktól.
Hanem egyszer aztán
ugyancsak elhallgatott mind a kettõ, alvégi malom, felvégi malom, török molnár,
magyar molnár. Jött valami ellenséges gyülevész had nagy robajjal, mint a jeges
esõ. A becsei jámbor polgárok ami drágább portékájuk volt, eldugták, ki hova
tudta, aztán mentek világgá. Az ellenség nem talált egyebet a puszta falunál,
de ki is töltötte rajta a bosszúját, mert az egészet fölégette.
Pál gazda zacskóba
hányta ami pénzecskéje volt, s elindult a Tiszaparton, hogy elrejtse valahová.
Olyan biztos helyre, ahol nem találja meg az ellenség, de rátalál õ, ha
valamikor visszakerül.
Ahogy kémlelõdött ott a
víz mentén, egyszer csak nekiment egy odvas, öreg fûzfának. Töve a vízben volt,
derekáról úgy lebegett le a hosszú moha, mintha szakáll volna. A fehér szakáll
közt tántorgott a száj, a vénhedt fa fekete odva. Pál gazda nem sokat
gondolkozott: beledugta az odúba a pénzes zacskóját.
„Ezt az isten is arra teremtette,
hogy megõrizze a pénzecskémet, míg visszakerülök erre a tájra.”
Azzal levágott a fáról
egy ágat vándorbotnak, és nekiindult a világnak. Kebelén kenyere, hátán háza,
így ment ez akkoriban Magyarországon.
De bizony a török
molnár se várta a házához a hívatlan vendégeket. Belerakta a megtakarított
pénzét egy vászontarisznyába, s õ is a Tiszaparton keresett neki helyet. Nem
talált jobbat az odvas fûzfánál, belecsúsztatta a tarisznyáját. Csörrent a
pénz, ahogy a másik zacskóba ütõdött. Tahir bég kíváncsi lett, mi lehet a
fában. Belenyúlt az odúba, s kihúzta a magyar molnár pénzét.
- Nini! - örvendezett a
török, hosszú fehér szakállát simogatva. - Csakugyan nem tehetném jobb helyre a
vagyonkámat! Más okos ember is ide tette az övét, nagyon alkalmas helynek kell
ennek lenni.
Azzal szépen
visszaeresztette az odúba mind a két zacskót, betakargatta száraz falevéllel,
összecsattantotta a papucsát, s úgy megindult, hogy meg se állt Belgrádig. Ott
laktak az atyafiai, azoknál húzta ki a telet.
Ahogy kitavaszodott,
lassanként hazaszállingóztak a becseiek. Ámbátor nemigen volt haza a haza, mert
a kormos falakon kívül semmi se maradt a régi Becsébõl. Újra kellett építeni az
egészet.
Egy mosolygó hajnalon
Pál gazda is hazakerült. Bizony õ sem találta meg malmát a felvégen.
Elpusztította azt az ellenség az alvégivel együtt. Nem sokat törõdött vele,
csak a pénzét meglelje.
Az öreg fûzfa
megfrissült koronájával ott bólogatott a vízszélen, mintha elmondaná:
- Ne búsulj, megõriztem
a pénzed!
Benyúlt a molnár az
odúba. Úgy megörült, mikor megmarkolta a zacskót. Csak akkor hûlt el, mikor
kihúzta. Ez nem az õ zacskója! Megint belenyúlt, s addig kotorászott benne, míg
ki nem húzta a magáét is - Csak azután esett gondolkodóba:
„Rúgja meg a kakas, mitévõ legyek
most ezzel az idegen pénzzel? Talált jószág, nekem szánta az isten. Csináltatok
rajta olyan malmot, hogy a király se õrleti különben a vasárnapi kalácsnak
valóját.”
S már nyúlt a pénzért,
de hirtelen visszarántotta a kezét, mert megdobbant a szíve:
„Pál, Pál, te nem jársz igaz úton!
Aki ide rejtette azt a pénzt, vissza is jön érte. Õ se vitte el a tiedet, te se
bántsd az övét!”
Elszégyellte magát a
molnár, visszatette helyére az idegen zacskót. Hóna alá csapta a magáét, s
elindult hazafelé. Hát ahogy megfordul, megy ám szembe vele Tahir bég. Szakad
róla a verejték a nagy igyekezetben.
- No, te is
megkerültél, te török? - mordult rá Pál gazda mérgesen.
A török molnár sietett
elõkeríteni a zacskóját a fa odvából, csak azután adta meg a választ:
- Meg ám, te magyar!
Mikor Pál meglátta, mit
csinál a török, csodálkozva csapta össze a kezét:
- Hát a tied volt a
másik zacskó, Tahir bég?
- Hát a tied volt az
egyik, Pál gazda?
- Hát ilyen emberséges
ember vagy te, szomszéd?
- Hát van tenálad
becsületesebb ember, testvér?
Török molnár, magyar
molnár karonfogva mentek be Becsére. Szét se váltak többet. Összetették a
pénzüket, ketten építettek egy malmot, közösbe kerestek halálukig. Csendes
nyári éjszakákon a harmadik határig elhallatszik a malom kattogása:
- Becsület, tisztesség,
szeretet, békesség...