A LEGHŰBB SZOLGA

Erdélybõl hoztam a Cicke kutya történetét - de el lehet olvasni Magyarországon is.

Apafi Mihály õnagyságának a kutyája volt a Cicke, a szultán küldte neki egyszer ajándékba, amikor nagyon meg volt elégedve az adófizetéssel. (Mert amikor nem volt megelégedve, akkor nem egész kutyát küldött, csak kutyabõrt, de az legalább tele volt írva szép talitarka betûkkel. A megszólítás az volt rajta, hogy „te kutyaházi”!)

Takaros agárkutya volt a Cicke, hegyes fejû, kajla fülû, horgas inú, de azért a jámbor fejedelem nemigen örült meg neki.

- Öregember vagyok már én, nem járok nyulászni, mit küldöz nekem ilyeneket a padisah¹¹? ‑ mondta kelletlenül.

Az ajándék agár azonban, mintha csak megértette volna a szót, hirtelen bukfencet vetett, és ráesett a fejedelem csizmájára. Ott aztán úgy nyúlt végig, hogy Apafi alig bírta kiszabadítani a lábát. Nincs az az udvaronc, aki ügyesebben tudta volna magát kelletni.

A fejedelem most már jobb kedvûen veregette meg az agár fejét.

- No, ez ugyan kitanult ebállat, akárkihez járt iskolába.

- Megismeri a jó embert, megismeri a rosszat - magyarázta a szerecsen szolga, aki a levelet hozta az ajándék mellé. - Körüludvarolja, aki jó, megmorogja, aki nem jó. Ez a természete a núbiai agárnak.

- No, ez akkor nagyon becses küldemény, ugye, urak? - fordult nevetve a fejedelem a tanácsosaihoz. - Melyiktek vállalja, hogy õrajta tétessek exámentet¹² az okos kutyával?

Ezen a tanácsnokok is elnevették magukat, és õk is körülcirógatták az ebet. Persze csak úgy óvatosan, ujjheggyel, mert mit lehet tudni, hátha igazat mondott az a hasított fülû szerecsen!

A fejedelem maga egész komolyan hitelt adott neki, és különös pártfogásba vette az agarat. Mindig ott lakatta maga körül, s ha jókedve volt, még tanácsot is kért tõle. Meghallgatta az ügyes-bajos ember mondókáját, aztán odahunyorított az ajtónálló apródnak, a huncut szemû Berzenczey Gergõnek:

- Tartsunk tanácsot, fiam!

Az apród kinyitotta a benyíló ajtaját, és beeresztette az agarat. Akit az barátságosan körülviháncolt, az megkapta, amit kért, de akire rávicsorgott, az ugyan hiába koptatta a küszöböt.

- Nem vagy igaz ember, fiam, nem tehetek a bajodról - intette el maga elõl a fejedelem.

Az udvarnak ilyenformán sok bosszúságot szerzett a nagy tudományú állat. A kenést meg a kijárást nem most találták föl, ismerték azt már Erdély aranykorában is - de most a Cicke mind lehetetlenné tette azt. A legnagyobb protekció se használt, ha az agár jóvá nem hagyta.

- Minket most már akár szélnek is ereszthet nagyságod - dohogták a tanácsurak.

- Úgysincs itt most már becsülete másnak, csak az agár tanácsosnak.

Amire a jámbor fejedelem mindig filozófiai nyugalommal vont vállat.

- Mit tehetek én arról, hogy ez a leghívebb szolgám? Ezt ugyan meg nem vesztegetheti senki emberfia.

Erre aztán az urak is jobbnak látták elhallgatni. Mert ami igaz, az igaz, az agárnak vékával kínálhatták volna a tallért, mégiscsak azt ugatta volna meg, aki neki nem tetszett.

- No, hát én megmutatom, hogy megugatja az a dög azt is, akit nem akar megugatni ‑ mosolyodott el egyszer a huncut szemû Berzenczey fiú, mikor az urak kesergéseit hallgatta.

Arra akarták rábeszélni Tofelius mestert, az udvari doktort, hogy adjon a kutyának valami ételt, de az apród megnyugtatta õket, hogy tud õ annál jobbat is.

Másnap reggel alig lépett be a fejedelem a tanácsházba, mindjárt a Cickét követelte.

- Rég itt szûköl az ajtón, nagyságos uram - mondta az apród, és beeresztette az agarat.

Az pedig abban a percben olyan rettenetes üvöltésben tört ki, amilyent még nem hallott a sokat próbált tanácsház.

- Mit jelent ez, fiú? - ugrott hátra megdöbbenve a fejedelem. Az apród tisztességtudó meghajlással felelte:

- Azt jelenti, nagyságos uram, hogy kettõnk közül valamelyikünk nem igaz ember.

Az agár pedig morogva, csaholva, szemét szikráztatva, fogát csattogtatva ugrott neki a gazdájának. A fejedelem egyik sarokból a másikba szökdösött, a kutya mindenütt utána. Mentõl jobban csitították, annál veszettebben vonított és ugrált, s nem is csöndesedett el addig, míg le nem kapott két nagy nyúlfület a fejedelem henyedolmányának hátáról. (Ez volt a slafroknak régi, szép magyar neve.) Azokkal aztán nagy megelégedetten bebújt a trónszék alá.

A nyúlfüleket a Berzenczey fiú tûzte a fejedelem köntösére, s most lesütött szemmel várta a büntetést. A fejedelem azonban nem haragudott meg, csak fanyarul elmosolyodott.

- Illetlen tréfa volt, gyerek, de jól csináltad. Most már tudom, hogy a fejedelmek még a kutyájuknak se hihetnek.

Attól fogva az agár tanácsosból közönséges agárkutya lett, az apródnak segített nyulászni, és soha egy szóval nem panaszkodott régi rangja elvesztése miatt. Hanem az erdélyi ügyes-bajos emberek nemsokára visszakívánták az agár tanácsost.