Százesztendõs öreg könyvben
olvastam ezt a történetet, amit most el akarok mondani. Apafi Mihály erdélyi
fejedelemrõl szól, akirõl azt mondja az írás, hogy nagyon jókedvû ember volt,
mikor haragos nem volt. Akkor volt pedig õkegyelme haragos, ha az ország dolgát
kellett intézni.
- Nehéz nekem a korona -
szokta mondogatni -, nem hordhatom mindig a fejemen.
No, de azért nem maradt
gazdátlan a fejedelmi süveg. Ha Apafi Mihály nehezelte, bezzeg nem nehezelte a
felesége, Bornemissza Anna. Nem volt az országnak olyan dolga, amibe a
fejedelemasszony bele nem ártotta volna magát. Õ kezelte az ország pénzét, õ
egyezkedett törökkel, némettel - ilyen csúnya világ volt akkor -, õ mondta meg,
melyik követtõl mit üzenjen az idegen királyoknak a fejedelem. De még az
országgyûlésen is akárhányszor megmosta az erdélyi nemesurak fejét:
- Haszontalan dibdáb népek
vagytok, ti erdélyi urak. Bor, vadászat az egész életetek. A cigány-hideg lel
benneteket a komoly munkától.
Zúgtak, morogtak is az urak
eleget, hogy így az asszonykirály, amúgy az asszonykirály, de hangosan szólni
senki se mert. Egy szegény székely favágó volt az, aki utoljára megmondta az
igazságot fejedelemnek, fejedelemasszonynak.
Úgy esett az, hogy egyszer
vadászat közben eltévedt Apafi Mihály a bodolai erdõkben. Mentõl tovább
keresgélte az utat, annál jobban belekeveredett a rengetegbe. Ahogy tévelyeg
elõre-hátra, egyszer csak fejszecsattogást hall valahol a környéken. A hang
után hamarosan odatalált, egy kis termetû székely ember birkózott ott egy
korhadt bükkfával.
- Jó napot adjon isten, te
szegény ember - köszöntött rá a fejedelem -, no, mire végzed?
- Fogadj isten, vadász úr -
felelt rá a favágó -, evvel a fával veszõdöm, ni, de nagyon életlen a fejszém.
- No, hát csak hagyd ott,
szegény ember, jobb munkát adok én neked. Nagyon elbódorogtam itt a
rengetegben, nem tudok belõle kitalálni. Vezess el az útra, adok a
fáradságodért egy máriás húszast.
- Angyal szól belõled, vadász
úr - örvendezett a szegény ember. - Hanem akkor szedhetjük ám a lábunkat, mert
nem macskaugrás ide a bodolai út.
Ahogy mennek, mendegélnek a
terebélyes bükkfák hûsében, egyszer csak elõhúz a fejedelem a
vadásztarisznyájából egy kristálykulacsot, s kortyant belõle egy hosszat.
Megkínálta a szegény embert is, aki ugyancsak megnyalogatta száját a finom
magyarádi borocska után.
- No, még ilyet se
kóstoltam életemben. Ugyan, vadász úr, illendõen megkövetem, kiféle ember
kegyelmed voltaképpen?
- Udvari vadász vagyok
Apafi fejedelemnél.
- Tudom, tudom,
mindjárt kiláttam az ábrázatából, hogy valami olyasféle az úr. Aztán legalább
meg van-e elégedve a szolgálatával?
- Én csak meg volnék -
mondja a fejedelem -, s azt hiszem, a fejedelem is meg van elégedve az
enyémmel. Nem olyan rossz ember ám az, mint ahogy mondják - tette hozzá mosolyogva.
- Dehogy rossz, dehogy
- bizonyította a szegény ember -, nem teremtett annál jobb szívû urat az isten,
csak az a sárkány felesége ne volna.
- Micsoda? A
fejedelemasszonyról beszélsz? - hüledezett Apafi.
- De arról ám, arról a
minden lében kanálról. Õ hordja a koronát a jámbor jó ura helyett. Hát illik
az, hát való az ilyen munka asszonyszemélynek? Attól az áldott fejedelemtõl úgy
élnénk, mint hal a vízben, ha a fejedelemasszony nem sanyargatna bennünket a
nagy adókkal. Dejszen majd megmutatnám én, ki az úr a háznál, csak én volnék a
fejedelem!
Közben kiértek a
bodolai útra, oda is látszott már a bodolai vár karcsú tornya.
- No, most már
hazatalálok - búcsúzott Apafi -, köszönöm a szívességedet, szegény ember. Mi is
a becsületes neved, hogy megemlegethesselek róla?
- Csûr Istóknak hívnak
- mondta a favágó -, itt lakom az erdõszélen. Nézzen be az úr hozzám, ha erre
jár még valamikor, majd elbeszélgetünk.
Mikor hazaért a
fejedelem, nagyon rossz kedvben találta a feleségét. Adóért jöttek a török
követek, azért csattogott-pattogott Anna asszony.
- Sose láttam ilyen
uralkodót, mint te vagy, még a csizmád is elviszi a török, el is vitte volna
régen, ha éntõlem nem tartana.
- Csend legyen, asszony
- ütött az asztalra Apafi -, mától fogva a te neved: hallgass! Én vagyok az úr
a háznál, ahogy Csûr Istók mondta.
A fejedelemasszony
elnevette magát.
- Hát ez a Csûr Istók
miféle istenteremtése megint?
- Favágó itt az
erdõszélen. Az csak az okos ember, igaz ember.
Másnap reggel már
küldte érte Anna királyné az udvari hajdúkat.
Se eleven, se holt nem
volt szegény jámbor, mikor bevitték a királyné elé a nagy, oszlopos szobába.
- No, Csûr Istók -
kiáltott rá a fejedelemasszony -, hát te vagy az a híres okos ember, igaz
ember? Hát mit mondtál te énrólam tegnap a bodolai erdõben?
- Mondtam, amit mondtam
- nyögött a székely -, utóvégre igazmondás nem emberszólás.
- Hát az igazság
lesz-e, ha én most azt mondom a hajdúknak, hogy kenegessenek meg mogyorófa
pálcával?
- Jaj, királyném -
vakarta tarkóját Csûr Istók -, neked igazságod lesz, de nekem is igazságom
lesz, ha elagyabugyálom azt a nagy mihaszna vadászt, aki úgy beárult elõtted.
Olyan ügyefogyott ábrázata volt neki, mintha háromig se tudna olvasni.
Erre lépett ki Apafi
Mihály a nagy szárnyas ablak bíborfüggönye mögül. A fejedelemasszony kacagva
fordult hozzá:
- No, fejedelem uram,
nekünk ugyan megadták! Mégiscsak okos ember, igaz ember ez a Csûr Istók. Meg is
tesszük udvari favágónak.
Meg is tették, s
Igazmondó Csûr Istók halálig híven szolgálta fejedelmét, fejedelemasszonyát.