Tiborc várának ma már
csak az omladékát lehet látni az erdélyi havasokon, azon a tájon, ahol az
Aranyos vize ered. Körös-körül mindenütt falvak fehérlenek a hegyoldalakon, s
fehér lelkû, nyájas, jó emberek laknak a fehér házakban. Akármelyikük szívesen
elmondja a Tiborc vára történetét.
Pár száz évvel ezelõtt
még vándor se igen járt erre. A falucskák helyén mindenütt õsrengetegek
ringatták a koronájukat, szarvasok, medvék, bölények komor tanyái. Csak a
völgyekben kucorgott egy-két viskó: télidõben odahúzódtak a rossz idõ elõl azok
a kecskepásztorok, akik ezen a tájon tengõdtek.
Abban az idõben
vetõdött erre a tájékra egy felvidéki nemesember. Õsi fészkébõl kiüldözte a
török, földönfutó lett feleségével, kicsi fiával együtt. Itt a székely hegyek
közt megállapodott, megmaradt pénzecskéjén nyájat szerzett, kerekített egy kis
tanyát, s hamarosan úgy beleszokott a pásztoréletbe, mintha sohase lett volna
kardforgató nemes úr.
Hanem azért a székely
havasok csak nem tudták elfelejtetni vele a gömöri szelíd hegyeket. Addig
sóvárgott vissza közéjük, hogy utoljára is beleszakadt a szíve a nagy
vágyakozásba. Halálos ágyán az volt az utolsó szava:
- Asszony feleségem,
Tiborc fiam, gyönge kis árvám, mi lesz veletek, ha én itt hagylak benneteket?
Az lett abból, hogy
most már Tiborc vette kis kezébe a pásztorbotot. Nap égette, esõ verte, vihar
tépázta. Fehér orcája lesült, gyenge lábát szikla összehasogatta, selyemhaját
szélvész megkuszálta, hanem azért õ oda se nézett semminek. Egész nap õrizte a
nyájat, s mikor estenden az anyja ölébe hajtotta a fejét, biztatva nézett rá
fekete szemével.
- Ne félj anyácskám,
emberszámot teszek én már!
S imádkozás után, mikor
végigheveredett földre terített subáján, mindig föltekintett az égre, mintha az
édesapja szemét keresné a csillagok közt.
- Meg vagy-e velem
elégedve, apácskám?
S mintha apja szava
felelt volna a bükkerdõ éji zúgásában:
- Meg, fiam, meg
vagyok!
De egy este, mikor
hazatért, nem várta az ajtóban ölelõ anyai kar. Beteg szíve fektette ágyba
anyját, oda is szögezte heteken keresztül. Néha olyan sebesen dobogott, majd
megszakadt, azután meg egyszerre elállt a verése.
- Meghalok, kisfiam,
meghalok! - lihegte kiszáradt ajakkal a beteg.
A gyerek pedig sírva
bolyongott a kunyhók közt: ki tudna az õ anyjának orvosságot? Az utolsó
kunyhóban azt mondotta neki egy százesztendõs pásztor:
- Kisfiam, fûben-fában
rejtette el Isten az orvosságot. Az Átok-szikla tetején terem az arany levelû
szívvirág. Semmi más a te anyádat meg nem gyógyíthatja. De ember oda el nem
juthat. Szarvas is leszédül arról a meredek oromról, azért a neve: Átok-szikla.
- Én pedig szakítok
abból a csodatevõ virágból! - pirult ki a gyerek arca s meg se állt, míg az
Átok-sziklához nem ért. Borzalom volt arra rátekinteni is. Úgy meredt az ég
felé, mint valami mutatóujj, rémítõ szakadékok tátongtak az oldalain, mint
fekete sebek, s csúcsán szinte világítottak a szívvirág arany szirmai.
A fiú föltekintett az
égre, fohászkodott egyet, s nekiindult a bércnek, amit tán még soha nem
taposott emberi láb. Sok helyen térden csúszott, tüskebokorba kapaszkodott;
százszor is megtántorodott, de mikor az anyjára gondolt, mindig megerõsödött a
szíve. A melle zihált, a halántéka lüktetett, mikor a csúcs tövébe ért. Óriási
sziklatábla ingadozott a lába alatt, arról kellett felugrani a csúcsra.
Behunyta szemét, s mire kinyitotta, már akkor ott állt a virágok közt. Aranyos
kelyhük alázatosan simult a lábához.
Egyet leszakított
belõlük reszketõ kézzel, visszafordult, és sikoltott olyat, hogy lehallott az
anyja kunyhójáig. Ugrásával kimozdította helyébõl a nagy ingó követ, s az most
mennydörögve gurult le a lejtõn. Helyébõl forrás fakadt, s csattogva-csörögve zuhogott
le a völgybe.
A nagy zajra
elõfutottak a pásztorok, s ijedten csapták össze a kezüket. A szél föl-fölkapta
a hangot, s Tiborc halálsápadtan hallgatta a kétségbeesett lármát.
- Oda van, vége van!
Onnan most már le nem jöhet.
Mi haszna tépte le a
csodatevõ virágot, ha le nem viheti? Õ elvész idefönt, anyácska meghal ‑
hogy számoljon õ be apácskának, ha találkozik vele az égi mezõkön?
Nem sokáig
gondolkozott, kihajolt a szikla szélére, s meglengetve kezében a szívvirág
hajlós szárát, lekiáltott a pásztoroknak:
- Jó emberek, én most
leugrom innen, akárhová esem, keressetek meg, s vegyétek ki kezembõl a virágot!
Gyógyítsátok meg vele anyácskát, s engem temessetek apácska mellé!
Azzal Istennek
ajánlotta lelkét, s leugrott a tátongó mélységbe. S úgy esett le, hogy egy
hajszála sem görbült meg neki. Jó szívéért vele volt az Isten. A pásztorok közt
akadtak, akik látták, hogy angyalok terjesztették alája a szárnyukat, mikor
leugrott.
A csodavirág csodát
tett: meggyógyította az anyját. Az Átok-sziklát azóta Fiúk sziklájának hívják,
a rajta fakadt patakot pedig Aranyosnak, mert vizében annyi volt az aranypor,
hogy az egész táj meggazdagodott belõle. Tiborc is dúsgazdag ember lett, büszke
várat építtetett a sziklán, s ott élt sokáig szülõjével együtt az egész vidék
szeretetében.
Nevét ma is õrzik a
romok, emlékét pedig a szikla, a mindenható fiúi szeretet tanúja. Csúcsán ma is
virít egy-két szívvirág, arany kelyhével ingva-lengve a régmúlt idõkrõl suttogó
esti szélben.