Csikaló Thököly
Imrének, a dicsõséges kuruc királynak volt az udvari muzsikása. Az írás csak
annyit jegyzett fel róla, hogy együtt ette a fejedelemmel a bujdosók kenyerét,
s el nem maradt tõle a haláláig.
Szegedi öreg mesemondók
azonban többet is tudnak a Thököly prímásáról, akinek híre-neve máig fönnmaradt
a szegedi cigánysoron.
Mert szegedi cigány
volt Csikaló, azt beszéli róla az aranyszájú monda, és szép békességben
éldegélt kidõlt-bedõlt viskójában, a Lajtorján utca végén. Igen jámbor ember
volt, világéletében nem hadakozott mással, csak a szúnyogokkal. Azokkal is csak
akkor, mikor esténként nagy rajokban fölgomolyogtak a tiszai nádasokból.
Azokkal is csak úgy, hogy mikor elunta a zenebonájukat, akkor elõvette a
hegedûjét.
- No, nézzsük, melyikünké
a sebb muzsika - húzta végig a lószõrt a juhbélen.
Mire harmadszorra húzta
végig, akkorra már hetedhét ház ellen zümmögtek a szúnyogok. Arra aztán Csikaló
sietett letenni a hegedût.
- Tudtam, hogy ettül
kihull a fogatok - vigyorgott utánuk a szúnyog-muzsikásoknak, s
visszahemperedett a szép, bodor levelû papsajtok közé.
Tudta a jámbor maga is,
hogy nem hegedûre termett, azért nem is sokat nyeggette a száraz fát. Egész nap
ott sütkérezett a fûben; ha megéhezett, leszaladt a Tiszára cigányhalért, annyi
volt még akkor a hal, hogy kalappal lehetett fogni.
- Jobb állni, mint
járni, jobb ülni, mint állni, jobb feküdni, mint ülni - ez volt a mentsége, ha
szomszédjai szemére hányták a tutyi-mutyiságát. - Ne félcsetek engem, lesek én
még olyan nagy úr, hogy a fót is bársonyból les a nadrágomon.
Ezért aztán annyit
incselkedtek vele az atyafiai, hogy egyszer kapta magát Csikaló, hóna alá
szorította a hegedûjét, és úgy hátat fordított a Lajtorján utcának, hogy még
csak a kapufélfától se búcsúzott el.
Hetekig, havakig
bolyongott a világban, míg egyszer valahol a Tiszaháton portyázó kurucokkal
akadt össze. Nagyon megtetszettek neki a zöld atillás, sárga csizmás nyalka
leventék, azok is kedvüket találták Csikalóban, vitték is mindjárt a táborba a
fejedelem elé.
Csikalónak egyszerre
tüzelni kezdte a félsz a bokáját, ahogy a hatalmas kuruc királyt meglátta. Az
pedig nevetve ütött a vállára a reszketõ cigánynak.
- Hol termettél, te
rezgõ nyárfa?
- Saladjváron sülettem,
naccságos fejedelem - pislogott sebesen Csikaló.
- Hát aztán mi
szándékban jársz itt? - kacagott Thököly.
- Be akarok állni
kurucsnak - kezdett bátorkodni Csikaló. - Úgy árzsem, engem azs isten is
katonának teremtett.
- No, majd megválik,
fiam - mondta barátságosan a fejedelem, s kiadta a parancsot, hogy ültessék
lóra a cigányt.
- Jaj, én csak gyalog
kurucs seretnék lenni - jajveszékelt Csikaló. - Nem barátkozsok olyan állattal,
amelyik elül harap, hátul rúg.
A fejedelem egyre
jobban megkedvelte a cigányt. Azt mondta neki, muzsikáljon egyet.
„Jaj, akkor inkább lóra ilek!” -
gondolta Csikaló, de azért engedelmesen elõkapta a hegedût, és elkezdte
ríkatni. De alig fogott bele, a fejedelem megint elnevette magát, de most már
bosszúsan.
- Hát akkor inkább csak
gyalog kuruc légy, Csikaló. Hanem ha még egyszer ijesztgetni próbálsz a
hegedûddel, akkor lehúzatom rólad a zöld atillát.
Csikaló állt, mint a
cövek, de a szívébe hirtelen beleütött a fájás. És mikor egy óra múlva deli
kuruc leventének öltözve a ládája fenekére rejtette a hegedûjét, úgy kopogott
rajta a könnye, mint a záporesõ.
- Hej, hegedû, hegedû,
akit eddig meg nem becsültelek, vagy veslek én téged többet a két kezsembe,
vagy se!
Bizony többet vette pedig,
mint azelõtt. Derék vitéz lett belõle, a lóval is megbarátkozott, a kardot is
tudta forgatni, de mentül jobban beletanult a katonaéletbe, annál jobban fájt a
szíve a hegedûjéért. De azért beletelt vagy fél esztendõ, míg elõ merte venni.
Szép holdas éjszaka volt,
valahol a Vág mentén táboroztak, tücsökszót hozott a szél a rónák felõl, a
fülemülék csattogtak a cserjék bogán, mikor a cigány legelõször megszegte a
fejedelem parancsát. Halkan elõszedte a hegedût, a sötétben lecsókolta róla a
port, aztán a szívére szorítva, keresztüllopódzott vele az alvó õrszemeken.
- Drágám, gyenyerím! -
gügyögött neki, mint a gyereknek s messze ellopódzva a tábortól, valahol bent
az erdõ mélyén sírva, nevetve elkezdett muzsikálni. A tücskök is elhallgattak,
a fülemülék is elhallgattak már, s õ még mindig cincogott, s a fülemülék újra
megszólaltak, mikor a cigány hajnal szõkülésén visszalopódzott a táborba.
S attól fogva akármerre
jártak az országban, valahányszor szerit ejthette Csikaló, mindig kiszökött a
pajtásai közül, s nádasok közt, erdõk mélyén, sziklák közé bújva, mohos
váromladékokon ki-kimulatta magát a hegedûjével. De olyan ügyesen csinálta,
hogy sohse gyanakodott rá senki. A kurucok el is felejtették már, hogy került
közéjük a cigány, csak azt tudták róla, hogy a legjobb pajtás, és a legjobb
katona. A fejedelem azonban, mikor egyszer véletlenül a szeme elé került, rákiáltott:
- Hé, Csikaló, megvan-e még a
hegedûd?
- Régen salonnát pirítottam
már én annál - felelte egy kicsit szomorúan és egy kicsit ijedten a cigány.
- No, azt okosan tetted
- ment tovább a fejedelem.
Akkoriban valahol a
Mátra körül jártak, ott is érte õket az éjszaka. Nemsokára kigyulladtak az
õrtüzek, ki is aludtak nemsokára. Híre se volt azon a tájon a labancnak, nem
volt mitõl tartani, nyugodtan adhatta magát mély álomnak a fáradt hadinép. A
fejedelem sátorában égett legtovább a mécses, mikor aztán az is kialudt,
Csikaló fogta a hegedûjét, lábujjhegyen végigosont az alvó katonák közt, és
lehajtott fõvel ballagott elõre az erdõk felé.
Ezen az éjszakán
különös gyöngédséggel szorította magához a hegedût.
- Eltagadtalak,
eltagadtalak - simogatta bocsánatkérõen a kincsét, s már elõhúzta a vonót is,
mikor hirtelen elsötétedett a feje felett a holdvilág.
Meglepetve tekintett
föl a tiszta, csillagos égre. Sûrû fekete felhõ úszott a feje fölött, de furcsa
felhõ volt az nagyon, mert a suhogását is hallotta. Aztán második, harmadik
felhõ is jött az erdõ felõl, s az utolsó már meg is szólalt. Azt mondta:
- Kár, kár, kár!
- Nini, hisen ezsek
varjak! - mormogott bosszúsan a cigány. De aztán hirtelen észbe kapott, s
elkezdett ész nélkül nyargalni vissza a tábor felé. Hiszen a varjúk nem szoktak
éjszaka röpködni! Különösen seregestül. Ezeket valahol az erdõk mélyén álmukból
verték föl!
- Talpra, kurucsok,
hátunkon a labancsok! - kiáltott torkaszakadtából, ahogy a bajtársai közé ért.
De hiszen azok aludtak
mind a két fülükre. Olyan bizton érezték magukat, mint az édesanyjuk ölében.
Még a fejedelem sátra elõtt is aludtak a strázsák. Nem vették észre, mikor
Csikaló fölemelte a sátorponyvát, és elfojtott hangon bekiáltott:
- Naccságos fejedelem,
jönnek a labancsok!
Tudta, mi az illendõség
s nem is akarta megijeszteni az elsõ álomba merült fejedelmet, aki meg se
moccant. Itt-ott mozgolódás hallatszott a táborban, egy-két vitéz a másik
oldalára fordult, sokan horkoltak, sokan lassú lélegzéssel pihegtek.
- No, dádé, soruls
most, mint ürge a lukba! - kapott a fejéhez mindkét kezével a cigány, s
kiejtette a hóna alól a hegedût. De föl is kapta mindjárt, s a másik
pillanatban már zokogott, jajgatott, harsogott az éjszakában a bujdosó kurucok
éneke.
Édes hazám, Magyarország,
de szomorú a te orcád,
könnyel sózod a kenyered,
nehéz átok lakik veled,
lakik veled...
A cigánynak égett a szeme,
reszkettek az ujjai, s a húrok csodálatos zengése egyszerre talpra riasztotta
az egész tábort. Fél óra múlva Rabutin labancai előbukkantak az
erdőből, s egy óra múlva véres fejjel menekültek vissza. Már aki
menekülhetett. Nagyobb részük foglyul esett, a vezérükkel együtt.
Éppen jó reggelt integetett a
hajnal szép piros kendőjével az ég ablakán, mikor a kuruc király az egész
tábor szeme láttára megölelte Csikalót, aki egyik kezében a kardot fogta,
másikban a hegedűt.
- Derék hegedűsöm -
mondta neki -, el nem hagylak halálos holtomig.
Nem is hagyta el. Az írás
följegyezte, hogy halálig együtt ették a bujdosók kenyerét.