A KIS KURUC

Harmadik hete ostromolta már Szeged várát vitéz kurucaival Rákóczi fejedelem. Labanc kézen volt akkor az öreg szegedi vár, németek, rácok fészkeltek benne, nagy bajára az alföldi városoknak. A pogány török a maga idejében nem tett annyi kárt, mint ez a se-országa, se‑hazája, gyülevész népség. Abból éltek, hogy föl-fölkerekedtek a szegedi várból, és sorra sarcolták az alföldi magyar városok ártatlan népét. Raboltak, gyújtogattak, s mire a nép fegyverre kapott volna, akkorra ők már a szegedi várban dáridóztak a prédából.

Az alföldi magyarság Rákóczihoz folyamodott segítségért. Könyörgő követséget küldtek hozzá, a Felvidékre, hogy mentse meg őket ettől az istentelen népségtől. Nagy Bercsényi Miklós volt a legjobb szószólójuk.

- Úgy, úgy fejedelmem - biztatta Rákóczit -, ki kell füstölnünk a szegedi vár darazsait. Ne hordják el a mézet ettõl a derék magyar néptõl.

Így aztán csakugyan meg is szállotta a kuruc sereg a szegedi várat. De lassan ment az ostrom, nem akartak engedni az erõs kõfalak, keményen tartották magukat a labancok. Könnyû volt nekik, mert túl a Tiszáról egyre lopódzott be közéjük a sok rác a tenger sok marhával, búzával, eleséggel.

A legnagyobb baj meg az volt, hogy a fejedelem megbetegedett. Megrontotta a tiszai mocsarak mérges levegõje, hideg lelte, forróság gyújtogatta, s csak a fejüket csóválgatták a tábori orvosok, de segíteni nem tudtak rajta. Megrémültek a kurucok, s minden kedvük elment a hadakozástól. Mit ér az nekik, hogy az egész világot meggyõzik, ha a fejedelem elpusztul?

Nagy szomorúság borult a kuruc táborra. Se fegyvercsattogás, se jókedvû nótázás, se vidám kötõdzés sehol. Szótlanul õdöngtek a kuruc vitézek, maga Bottyán generális is földhöz vágta a piros bársonysüvegét.

- Nem ér ez a rongyos élet egy hajítófát se Rákóczi nélkül!

Annál jobban meglepõdött a beteg fejedelem, mikor egy reggel harsogó nevetést hallott a sátra elõtt. Valami vékony hang sipított odakint, s mentül jobban sipított, annál hangosabb lett a kacagás. A fejedelem kíváncsi lett, kiszalajtotta a hadnagyát, nézze meg, micsoda mulatság van odakint.

- Egy kanászgyerek szeretne a kegyelmed színe elé jutni - jelentette a hadnagy, de a varjúszárnyformájú bajusza csak úgy röpködött a nevethetnéktõl.

- Eresszétek be! - parancsolta a fejedelem.

A kuruc uraktól körülfogva lépett be a sátorba a kanászgyerek. Leborult a fejedelem ágya elõtt, s összetette sovány kezeit.

- Mi a kívánságod, fiam?

Nagy buksi fejét bátran fölemelte a gyerek, és a szemébe nézett a fejedelemnek.

- Szeretnék katona lenni. Beállnék hozzád kurucnak.

Az urak közt megint kitört a kacagás, maga a fejedelem is elmosolyodott, ahogy a gyönge teremtés kívánságát meghallotta. Szelíden megsimogatta a gyerek kócos haját.

- Mi a neved, fiacskám?

- Pap Illés.

- Fiam, Pap Illés, kicsi vagy még te katonának.

- Bugyogója zsebébe dugna a labanc! - évõdött vele Bercsényi.

- Megeszem én azt a labancot! - pattant föl piros képpel a gyerek, s még nevetnivalóbb volt, ahogy vézna vállán dacosan hátra szegte nagy fejét. Egyik-másik kuruc már a szemét törölgette nevettében.

- Katona volt nekem az apám is, míg a német le nem vágta. Én is katona leszek, megfizet a német az apám haláláért! - akaratoskodott a fiú.

Rákóczi intett az egyik hajdúnak:

- Akaszd le onnan a szögrõl azt a buzogányt, meg bírja-e emelni ez a gyerek? Látod, fiam, erõ kell ám a kuruc katonának.

Pap Illés két kézzel kapott a nehéz fegyver után, s az úgy rántotta le mind a két karját, hogy a gyönge dereka is beleroppant. Térdre bukott az istenadta, s olyan sápadt lett az arca, mint a viasz. Elszégyellte magát, megfordult, szó nélkül távozott a sátorból. Az õrt álló hajdúk utánakiabáltak:

- No, kis kuruc, nem tett meg a fejedelem regimentkapitánynak?

Nem hallott ebbõl Pap Illés egy szót sem. Se látott, se hallott semmit az egész világból nagy elkeseredésében. Szemére húzta rongyos süvegét, s ment arra, amerre senki se járt. Ki a Maty‑ér zúgó nádasai közé, nádi farkasok, vadmadarak tanyájára. Bánta is õ, hogy a malacai világnak mennek kis pásztoruk nélkül. Úgyse tud okosabbat tenni a pásztoruk se. Hanem azért mikor jó messzire elhaladt, mégis visszanézett: hátha visszahívják azok a kényes kuruc leventék?

Messze elmaradt már mögötte a kuruc tábor. Csak egy-egy fegyver villant meg a napsugárban, s föl-föllebbent a magasba Rákóczi sátra fölött a nagy selyemlobogó, mint valami haragos sasmadár. Az se vissza csalogatta, inkább el-elintegette.

- Eridj csak a malacaidhoz, te gyönge kanászgyerek! Erõ kell a kuruc katonának!

Kis szívét összeszorította a keserûség. Még jobban belevette magát a nádasba, kopott subáját leterítette a zsombékra, és fáradtan végighevert rajta. Bíbicek jajgattak, sirályok sikongtak a feje fölött:

- Sír Illés! Sír Illés! Sír Illés!

- Van neki mért sírni, kismadarak! - sóhajtott a gyerek, s lefogta tüzelõ szemét. A puha nádbugák lehajoltak hozzá, s vigasztaló susogással addig simogatták, míg el nem aludt a kis kanász. Álmában fényes kard villogott a kezében, kaszabolta vele a németet, elvette az ellenség zászlaját. Diadalmas harc után vállukra kapták Rákóczi katonái, s úgy hurcolták körül a táborban nagy éljenzéssel:

- Dicsõség a kis kurucnak!

Sokáig tartott ez a szép álom. A hold aranycsónakja úszkálgatott már az égen, mikor fölriadt valami beszélgetésre. Fölült a subáján, és elkezdett neszelni.

- Jól megértsd, amit mondok, cimbora - hallatszott valami mély hang a nád közül -, holnap ilyenkorra hírmondó se marad a kuruc király seregébõl. Széttörjük fejedelmestõl együtt, mint a pozdorját.

Illésen végigfutott a hideg. Azt hitte, rosszat álmodik. Lassan elõrecsúszott a nád közt, s kitekintett a tisztásra. Két katona beszélgetett ott egymással. Az egyiket sokszor látta már, német tiszt volt a szegedi várból. A másik óriás termetû rác kapitány volt. Ennek volt olyan mély hangja.

- Tízezer rác vitéz alszik ma Becsén. Holnap délután ide érnek, kipihenik magukat itt a nádasokban, s mire az esthajnalcsillag föltetszik, körülvesszük az alvó kuruc tábort. Ti velünk egyszerre kirohantok a várból, s két tûz közé szorítjuk a Rákóczi hadát.

- Itt a kezem, nem borjúláb! - parolázott a német katona. - Én még ma éjszaka visszalopódzom a várba, s megviszem az örömhírt. Hanem megállj csak, te Milutin, mintha zörgött volna valami itt a nád közt!

- Róka lesz az vagy borzfiók - legyintett a rác, hanem azért hosszú kardjával kétszer-háromszor közé szúrt a sûrû nádnak. - Nini, talált is a kard valamit, mert piros lett a hegye! Na, ennek ugyan megadtam!

A kis kanászt éppen a szíve fölött érte a szúrás, de annyira meg volt rémülve, hogy alig érezte a fájdalmat. Kezét rászorította a sebre, úgy hallgatódzott. De csak lódobogást hallott már, azt is messzirõl. Elment a két katona, s csak most kezdett észhez jönni a gyerek.

- Háborúban se voltam, mégis megsebesültem - lihegte fájdalmasan, s lehanyatlott a sás közé. Tágra nyitott szeme a csillagos égre meredt, de a lelke ott járt Rákóczi táborában. Jaj, ha meglepik a fejedelmet, jaj, ha szétverik a kuruc tábort!

Valahogy talpra vergõdött, de nem ment egy hajításnyira, megint összeroskadt. Arcát, égõ sebét lemosta az ér hûs vizével, s megint csak megindult. Hírt kell adni Rákóczinak, meg kell menteni a kurucokat.

Minden tíz lépésnél megállt, hogy új erõre kapjon. A sebe tüzelt, a szája kiszáradt, a feje szédelgett. Fahegyben járt már a nap, mire elért a kuruc táborhoz. Ott aztán össze is roskadt.

- Nini, visszajött a kis kuruc! - kiáltott rá az õrszem. - Fogtál-e labancot az éjszaka?

- Vigyetek a fejedelem elé - rebegte a gyerek, s a vitézek csak akkor szörnyûködtek el mély sebe láttára. Ölbe kapták, úgy vitték a fejedelem sátrába. Fehér volt már az arca is, mikor letették az ágyra, s csak annyi erõ volt még benne, hogy elsusoghatta, amit a nádasban hallott.

- Uram, fejedelmem, mentsd meg magad! - Ez volt az utolsó szava, ezzel lefogta a szemét, és elaludt örökre. A fejedelemnek könny szökött a szemébe, leoldotta a kardját, és a kis halott mellé fektette.

- Szegény kis katonám, különb hõs voltál akármelyikünknél.

Olyan pompával temették el a kis kurucot, amilyen katonát illet.

Beteljesedett az álma. Koporsóját vállra kapták a síró kuruc vitézek, s amerre körülvitték a táborban, pörgött a dob, és tisztelegtek a vitézek.

- Dicsõség a kis kurucnak!

Délben csakugyan meg is érkeztek a becsei rácok, s megpihentek a Maty-ér nádrengetegeiben. Úgy megpihentek, hogy föl se ébrednek ítéletnapig. A kurucok ott lepték õket, s elvesztek a labancok a maguk vermében. A zászlót, amit elvettek tõlük, maga Bercsényi terítette a kis kuruc sírdombjára. Kuruc dicsõségrõl álmodott alatta szépet bizonyosan a kis Pap Illés, szorongatván hideg kezében a Rákóczi kardját.