Haragos Kengyela
Rákóczi fejedelemnek a testõr hadnagya volt. A haragos nevet azzal érdemelte
ki, hogy legjobb kedvében is úgy fújta a tüzet, mint a sárkány. Soha senkiben
kárt nem tett, de azért mindig le akarta harapni a fejét az egész világnak.
Egyszer magát a
fejedelmet is azzal ijesztgette, igaz, hogy akkor - elõször az életben - õ maga
ijedt meg.
Úgy történt az, hogy a
gorbói csatában kilõtték alóla a lovat. Hátrafordul, keresi a vezeték lovat -
hát nincs sehol.
- Elvitte valami nyalka
kuruc úr - hebegte ijedten a legénye. Tót deákból lett háromnapos kuruc volt az
istenadta, nemigen ismerte még ki magát a hadi életben.
- No, én annak a
lókötõnek leharapom a fejét! - csikorgatta a fogát vitéz Kengyela. Egyelõre
persze nem ért rá kuruc fejek után szaladni.
Este már tábortüzek
mellett vigadoztak a kurucok. Haragos Kengyela is felejtette már egy kicsit a
dühét, mikor egyszerre csak elejbe toppan mosolyogva a fejedelem.
- No, Kengyela - azt
mondja -, elhoztam a fejemet.
A hadnagy csak tátogott
a szájával, mint horgon a potyka, de megszólalni nem tudott.
- No, igen -
bizonykodott Rákóczi. - Én vettem el a te vezeték lovadat, ki is lõtték alólam
azt is. Hát itt a fejem, harapd le. Hadd látom, hogy fogsz hozzá.
Hullámos üstökû
oroszlánfejét azzal nevetve meghajtotta. A hadnagy már akkor térdelt a porban,
s vasöklével a saját deres fejét veregette.
- Nono, hívem -
csitította a fejedelem -, azért ne edd ám meg a magad fejét se. Szükségem van
még nekem erre a te vén fejedre. Hanem tudod mit, igyunk erre a nagy
ijedtségre.
Haragos Kengyela
elsápadt az örömtõl, mint a gyerek, hogy fakupáját a fejedeleméhez
koccinthatta. Le se tette, míg a fenekére nem látott. Akkorra gyönyörû paripát
vezetett elé a fejedelem két õrt álló legénye.
- Tied legyen, Kengyela
- veregette meg a vállát a fejedelem. - Olyan kurucot nevelj belõle, amilyen te
vagy.
Úgy lett, ahogy Rákóczi
kívánta. Morcos - mert ezt a nevet adta Haragos Kengyela a paripájának -
nemsokára emberszámot tett a kuruc táborban. Rúgta, harapta a csatában a
labancot, ahol érte. És messzirõl megérezte a szagát, mint komondor a farkasét.
Egy esztendõ múlva
annyira ki volt tanulva Morcos a hadi tudományokban, hogy Kengyela már az
õrállást is rá merte bízni. Megcselekedte egynéhányszor, hogy mikor õ volt a
soros, a paripáját állította oda maga helyett strázsának.
Egyszer azonban mégis
megesett, hogy meglépett a lóstrázsa az õrhelyrõl. Elveszett szõrén-szálán.
Kengyela dörgött, morgott, toporzékolt, utoljára kiadta a parancsot:
- Le kell lõni a
bestiát! Szökevénynek ez a büntetése.
- Elõször meg kell
találni, hé! - csendesítették a cimborái.
- Mit?! - csapta
Kengyela a földhöz a sastollas süvegét. - Kuruc szavamra fogadom, hogy odaadom
egy petákért azt a hûtlen párát, ha megkerül.
A peták nagyon kis pénz
volt. Kettõ ért belõle egy mai fillért. Kengyela fogadásának hamar híre szaladt
a táborban, s heten nyolc felé futottak a Morcost keresni. Tudták, hogy
Kengyela állja a szavát, s olyan lóért senki se sajnált volna egy petákot.
Utoljára mégiscsak a
gazdája találta meg a lovat. Messzirõl meglátta fehérleni, s az is ráismert
Kengyelára, mert vígan nyihogott elé. Meg is indult felé lassú kocogással, de
minduntalan visszafelé csavargatta a nyakát.
- Kit bolondít ez az
állat? - húzódott meg Kengyela kíváncsian az árokban.
Biz az valami kóborló
labancot bolondított, aki lopva sompolygott utána. Odáig csalogatta, ahol a
kuruc megbújt az árokban, ott aztán nagyon vígan röhentett egyet, s vágtatott
be a kuruc táborba, mint a nyíl. Tudta, hogy Kengyela most már majd elbánik a
labanccal.
El is bánt, nyakánál
fogva húzta be az istenadtát a táborba. Ott nagy kacagással fogadták a vitézek,
csörgetve az erszényüket:
- No, Kengyela, állod-e a szavad?
A kuruc szügyébe vágta torzonborz fejét, és elbúsultan felelte:
- Állom.
Azzal kezit-lábát összekötötte a labancnak, felhajította a Morcos
hátára, és kantárjánál fogva végigvezette a lovat a táborban, harsány hangon
kiabálva:
- Eladó egy ló egy petákért meg egy labanc ezer aranyért, de csak annak,
aki mind a kettõt megveszi!
Lett olyan kacagás, hogy csak úgy dongott bele a tábor. Furfangos
Kengyela pedig - mert attól fogva csak így nevezték - befejezte a sétát,
kiszabadította a labancot, és barátságosan megpaskolta a hátát a kötõfékkel:
- Téged pedig szabadon eresztelek, fiam, hogy hadd legyen olyan labanc
is a világon, aki ezer aranyat ért egyszer.