Furfangos Támadi a legkedvesebb hadnagya volt Rákóczi fejedelemnek. Tûz
az esze, villám a kardja. Nekiszilajodott oroszlán a csatában, pajkos tréfák
kieszelõje békességes napokban. Szerette is mindenki a fejedelemtõl kezdve az
utolsó kurucig. (Ámbár hiszen kurucnak mind elsõ volt a Rákóczi népe.)
De nemcsak a kurucok szerették Furfangos Támadit, hanem a labancok is.
Az újvári csatában ejtették foglyul, s úgy megörültek neki, hogy tán akkor sem
örültek volna jobban, ha nagy Bercsényi Miklóst juttatja nekik a hadiszerencse.
- Hát kelmed a híres tréfacsináló? - vette szemügyre Heister generális,
a labanc hadak fõvezére. - No, majd meglátjuk, hány zsákkal telik.
Doria generális is megveregette a vállát, aki szinte nevezetes labanc
vezér volt abban az idõben.
- Mi is szeretjük ám a tréfát - mondta mosolyogva. - Itt pedig lesz
ideje hozzá kegyelmednek, mert innen ugyan szárny nélkül meg nem szabadul.
- Bánom is én - vont vállat a kuruc hadnagy. - Legalább kipihenhetem
magam egy kicsit.
Úgy látszott, csakugyan nem is sokat búsul a társai után. Jól érezte
magát Újvárban, egész nap aludt a medvebõrös kanapén, este együtt poharazgatott
a labanc tisztekkel, és úgy elmulattatta õket bohókás ötletekkel, hogy
belefájdult az oldaluk a nevetésbe.
- Sohase eresztjük többet vissza kegyelmedet - ölelgették a generálisok.
- De el sem megyek ingyen - nevetett Rákóczi hadnagya. - Jobb itt, mint
a kuruc táborban. Ott, ha éhes az ember, azt mondják neki: eredj, fogj magadnak
labancot. De itt, úgy nézem, nem élnek kurucpecsenyén.
Pár hét múlva követ érkezett Rákóczi táborából, s pecsétes levelet
mutatott Heister a hadnagynak.
- Haza kívánja kegyelmedet a fejedelem. Harminc labanc foglyot ajánl föl
érette. Mit üzenjek neki?
Támadi Gábor a szemébe húzta a kucsmáját, hogy könnybe borulását meg ne
lássa a német. Mégis meglátta. Azt gondolta magában:
- Fáj neki itt hagyni a jó helyet, a vidám cimborákat.
A hadnagy pedig ennyit
mondott:
- Megmondtam már, hogy
ingyen nem megyek. Ezt üzenje meg generális uram a fejedelem õnagyságának is.
Ettõl fogva nem is igen
vigyáztak a labancok Támadira. Maguk közé valónak számították.
Jöhetett-mehetett a várban szabadon. Ha a várkapu elõtt gyakorlatoztak a
katonák a szabad mezõben, azok közé is kimehetett. Még örültek is neki, mert
mindig tudott okos tanáccsal szolgálni.
Egy szép õszi délben is
ott beszélgetett Heister generálissal, mikor nyargal be a kapun valami labanc
vitéz, a kötõféken vezetve egy gyönyörû pej lovat.
- Kié ez a fejedelmi állat? - állította meg a generális.
- Doria uram õkegyelméé - tisztelgett a labanc. - Az imént vette száz
aranyon a priboji lócsiszártól.
- Szavamra mondom, százegy aranyat adok érte! - mondja Heister
nekilelkesedve, s el nem eresztette addig a labancot, míg le nem olvasott neki
százegy aranyat.
- Add oda Doria uramnak köszöntésemmel együtt! A lovat pedig kössétek az
istállómba.
A lovat még el sem vezették, mikor már jött Doria generális, csörgetve
az aranyakat az erszényben.
- Szavamra mondom, nem
adom neked a lovat! - kiabálta haragosan.
- Én meg szavamra
mondom, hogy enyim lesz a ló! - ütötte össze Heister a sarkantyúját.
Többrõl többre mentek,
annyira, hogy már maguk is megbánták, mert máskülönben igen jó pajtások voltak.
- A macska bánná a
lovat - legyintett Heister -, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy az enyém
lesz.
- Én se bánnám, ha a
tied lenne is, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy nem adom neked - nevette
el magát bosszúsan Doria.
Ahogy ott néznek
egymásra tanácstalanul, megszólal a kurucból lett labanc hadnagy: - Mondanék én
egyet, kettõ lesz belõle!
- Halljuk, halljuk a
furfangos Támadit! - kapott a szón a két vezér.
- Kegyelmed azt mondta,
ugye, hogy Heister õkegyelmének nem adja a lovat? - fordult Doriához a hadnagy.
- Azt mondtam.
- De azt nem mondta,
hogy nekem nem adja - hunyorított furfangosan. - Kegyelmed nekem adja a lovat,
Heister õkegyelme nekem adja a százegy aranyat...
- Értjük, értjük,
furfangos kópé! - nevettek a generálisok.
- Annál jobb, ha értik
kegyelmetek - mosolygott a bajusza alatt a hadnagy. - Hát enyim a ló, generális
uram?
- Igen, igen,
kegyelmednek adom - erõsítette Doria, aki örült, hogy se a jó barátját nem kell
megbántani, se a szavát megszegni.
- Hát én akkor erre
fölülhetek, mert az enyém - pattant nyeregbe a kuruc. - Hát kegyelmed ád‑e
nekem százegy aranyat?
- Adok, fiam, hogyne
adnék - nyújtotta oda Heister az erszényt. - Te pedig nekem adod a lovat, amit
most kaptál ajándékba.
- De már olyan bolondot
nem teszek - akasztotta a kuruc a nyeregkapára az erszényt, azzal sarkantyúba
kapta a lovat, s úgy elporzott vele, hogy meg se állt Kassáig. A két generális
szájtátva nézett utána. Aztán keserves mosollyal nevettek össze:
- Megmondta a kópé,
hogy ingyen el nem mén innen!