A diadalmas újvári csata után
egy nagy bajuszú, kurta derekú kuruc vitéz állított be Rákóczi sátorába. A
fejedelem éppen Bercsényi Miklóssal tanácskozott, de azért mindjárt jó kedvvel
kiáltott rá az öreg katonára, aki úgy állt a sátorajtóban, mint a cövek.
- Mi baj, vitéz Czötkény
uram? Tán föltámadtak a labancok?
- Azok ugyan nem - mosolygott
Czötkény a bajusza alatt. - Legalább akiket én fektettem le, azok nyilván
föltámadás napján se kívánkoznak fölébredni.
- Voltak pedig egynéhányan,
ugye? - vetette oda Bercsényi.
- Éppen tizenkettőnek
ágyaztam meg - felelte a kuruc. A fejedelem előrelépett, és kegyesen
megveregette a vállát az öregnek.
- Sok ilyen vitéz kellene,
mint Czötkény uram. Magja se maradna akkor a labancnak.
Erre a kegyes fejedelmi szóra
meghajtotta Czötkény uram a fejét, amennyire a vastag nyaka engedte, s olyan
sebesre vette a szót, mintha avval is ellenséget kergetne:
- Biz én már kivágtam a
labancból a részem ötödfél esztendő óta, nagyságos fejedelem. Azért
szeretnék már most hazaszabadulni.
A fejedelem nagyot nézett.
- Micsoda? Tán álmodik
kelmed, Czötkény uram?
- Nem én, nagyságos fejedelem
- szégyenkezett a kuruc. - Hanem mikor hajnalban hunytam egy kicsit a ló hátán,
akkor álmodtam. Otthon jártam a famíliámnál, a rongyos kastélyban. Virágzottak
a szilvafák, csengett a kolomp, kis árváim a nyakamba csimpeszkedtek...
A fejedelem bánatosan
hallgatott, de Bercsényinek a haragos nevetése közberecsegett:
- Hát akkor szaladj innen,
vén Czötkény, mert nem akarom megérni, hogy egy kuruc szemem láttára sírva
fakadjon!
Szegény öreg Czötkény csak
tátogatta a száját, mint horgon a potyka. Kínjában nem tudott mást mondani,
csak azt:
- Ötödfél esztendeje nem
láttam a... a... a
méheimet. Majd rám sem ösmernek szegények.
- De még meg is
csipkedhetnek, vén medve - mérgeskedett Bercsényi, a fejedelem pedig csak
annyit mondott csendesen:
- Hát menjen kelmed isten
hírével. S emlékül válasszon magának egyet a paripáimból.
Dehogy választott paripát
szegény Czötkény, dehogy! Örült, hogy gyalogszerrel kisurranhatott a táborból.
Úgyis visszahúzta a szíve, és meg kellett fordulni minden lépésnél. Igaz, hogy
abban a nyomban visszakapta a fejét, mert a tábori lobogók csúfondárosan
lobogtak feléje, kegyetlen csattogással:
- Hahaha, hehehe! Várják a
méhek, a méhek!
Mikor úgy elmaradt mögötte a
tábor, hogy már nem is látszott, egészen megkönnyebbedett a szíve. Nini, hiszen
a fejedelem majd csak megél az öreg Czötkény nélkül is - vigasztalta magát -,
de mi lenne a kis Czötkényekbõl az öreg Czötkény nélkül?
Hatan voltak, mikor hat
tavasszal ezelõtt apa nélkül maradt a hat anyátlan kis árva. Ugyan megvannak-e
még mind a hatan? Vigyázott-e rájuk az öreg dajkájuk meg a jó Isten? Bizonyosan
jobban vigyázott, mint õ, aki feléjük se nézett annyi esztendõ óta. Lám, lám:
az aprajának már a nevét se tudja...
Bizony sírhatnékja volt az
öreg Czötkénynek, mikor éjszakai pihenõre lehevert a Lószaggató-erdõ öreg
tölgyei alatt. Nem is azért vette le az iszákját a hátáról, hogy ennivalót
keressen benne, hanem csak azért, hogy a feje alá tegye vánkosnak. S álmodott
rajta olyan szépet, hogy nem gyõzött mosolyogni. Eszébe jutott álmában minden
porontyának a neve: János, Máté, Simon, Tamás, Benedek, Gergõ. Az bizony,
Gergelyke odamászott az ölébe, s ugyan megrángatta a bajusza lobogóját...
- Hohó, hé! - kiáltott rá
Czötkény apó, s ahogy felnyitja a szemét, hát csakugyan rángatja ám egy
öklömnyi kis legényke, de nem csak, hanem ugyancsak.
- Ejnye, bácsi, de nehezen
nyitja föl kelmed a szemét! - zsörtölõdött a kisgyerek.
Czötkény fél könyökre dõlt, s
hunyorgó szemmel nézett körül a reggeli napfényben. Hat siheder gyerek fogta
körül: éppen mintha csak az õ édes vérei volnának. Azt hitte, még most is
álmodik, s vissza akarta a fejét ereszteni az iszákra.
- Ohó, bátya - kiáltott rá
csengõ hangon a legnagyobb fiú, deli tartású, büszke nézésû levente ‑,
elõbb mutassa meg kelmed, melyik a legrövidebb útja Rákóczi táborának!
De már erre fölült az öreg
Czötkény, de még föl is ugrott:
- Mi keresetetek van nektek
ottan, szép öcsém?
- Be akarunk állni
kurucoknak!
- Kujucsoknak! - bizonyította
a pöttöm kis legény is, rettentõ vitézül hadonászva egy száraz kóróval.
De már erre megint le kellett
ülni Czötkénynek a földre, hogy jobban nevethessen.
- Jaj, lelkeim, nem ott
árulják a nádmézet, ha azt akartok szopogatni! Aztán ki az apátok, hogy így
szélnek eresztett benneteket?
- Nemes Czötkény Bálint a
becsületes neve. Rákóczi katonája, ha ismeri kelmed - pattogtatta büszkén a
gyereklevente.
Öreg Czötkénynek a lelke is
nevetett örömében, de azért csak lepittyesztette a száját.
- Hiszen ismerni ismerem
õkegyelmét, de bizony kár vele dicsekedni.
- Mi bûnét tudod, hé?! -
csattant fel a gyerek szikrázó szemmel.
- Azt, hogy bolond ember,
Rákóczit szolgálja, mikor labanc is lehetne. Zabkenyeret eszik, mikor
tyúkon-kalácson élhetne. Magam is olyan bolond voltam, de most már elõvettem a
jobbik eszem. Éppen átszökõfélben vagyok a labancokhoz, s azt mondom nektek,
tartsatok velem.
- Kötözzétek meg ezt az
árulót! - harsogta lángba borult képpel a fiú. S mire az öreg Czötkény
észrevette magát, akkorra úgy össze volt kötve a két karja fahánccsal meg a
saját tarisznyája szíjával, hogy jobban se kellett.
- Ej, hej - dörmögte boldogan
a fogoly -, csak már a süvegemet jobban a szememre húztam volna, hogy rám ne
ismernének ezek az ördögfiókák!
De hiszen nem kellett attól
félni. Az édes szülõanyja se ismerhetett volna rá Czötkényre, úgy összevissza
volt irkálva sebhelyekkel az ábrázata. S így esett meg, hogy az édesapát a
saját fiai fogoly gyanánt vitték be Újvárra. Csak Gergelykének szólalt meg a
szíve, mert odasúgott neki:
- Szojít-e nagyon a kötés,
bácsi? Lám, így jáj az, aki a kujucsokat bántja!
Napáldozat táján értek be. A
fejedelem éppen ott nyargalászott Bercsényivel a vár tövében, s csodálkozva
kiáltotta el magát, mikor a furcsa csapatot meglátta:
- Nini, az öreg Czötkény-e
ez, vagy csak a hazajáró lelke?
A hat kis Czötkény szájatátva
nézett a hetedikre, ez meg szétfeszítette izmos karján a kötést, s térdre
borult a fejedelem elõtt:
- Én vagyok, fejedelem,
mégpedig hetedmagammal. Visszahoztak a méheim.
- De úgy látom, meg is csipkedtek
- nevetett Bercsényi.
S azzal kihalászott
tarsolyából egy marék vadonatúj körmöci aranyat, hogy legyen mibõl kuruc
gúnyába öltözködni a hét Czötkénynek.