Szatmár vármegyének a
legkisebb falvai közül való Majtény, hanem azért Szatmár vármegye sok híres
községe közt egy sincs ennél híresebb. Nem a boráról, nem a búzájáról, nem is a
lakóiról, akik szegény emberek. Onnan van a híre-neve ennek a kis falunak, hogy
itt temették el jó kétszáz esztendõvel ezelõtt azt a magyar szabadságot, akit
õnagysága Rákóczi Ferenc fejedelmünk eresztett szárnyra a Beszkidek bércei
közül az 1702. esztendõ tavaszán.
A szabadság madara kilenc
esztendeig repdesett Magyarország fölött, hanem aztán hullani kezdett a
szárnya. Rákóczi fejedelem katonáit, a nyalka kurucokat elhagyta a szerencse. A
császár emberei, a labancok, akiknek olyan sokszor megszabdosták az irháját a
mieink, idegen segítséget kaptak, s elnyomták a szegény kurucokat. Rákóczi
Ferenc urunk is jónak látta külsõ segítõtárs után nézni. Kiment Lengyelországba
szövetségest keresni. A lengyel is éppen olyan vitéz nemzet volt, mint a
magyar, meg éppen olyan szerencsétlen is. Sok nagy bajában megsegítette a
magyar, most rajta volt a sor, hogy megszolgálja a segítséget.
Hiszen nem ment még le
a kurucok csillaga, ha sápadozott is. Tizenkétezer jó katonája volt még a
fejedelemnek, azokat Károlyi Sándorra bízta.: várják meg, míg õ visszatér a
lengyel segedelemmel, majd elbánnak a némettel.
A császári hadak
fõvezérét Pálffy Jánosnak hívták. Ez is tudott a karddal bánni, de az ügyes,
ravasz szóbeszédnek tán még nagyobb embere volt. Míg Rákóczi odajárt,
egyre-másra küldözgette a leveleket a kuruc vezérnek, Károlyi Sándornak.
Te is jó katona, én is
jó katona: ne rongáljuk tovább egymást, Károlyi Sándor. Csak ez a szegény
Magyarország adja meg ennek az árát. Elárad rajta a nyomorúság, szegénység,
döghalál a sok háború miatt. Kegyes, jó urunk lesz a császár, ha még egyszer
megbékülünk. Béküljünk meg, Károlyi Sándor!
Az isten tudja, hogy
mint vette meg ez a beszéd a szívét Rákóczi fejedelem urunk vezérének, de
megvette.
- Jöjjön tekegyelmed
Szatmár városába, hogy megegyesüljünk a békesség felül - ezt üzente vissza
utoljára Károlyi Sándor Pálffy Jánosnak.
Meg is egyesültek,
aláírta a békességlevelet a császár vezére is, a fejedelem úré is. Vége a
háborúnak, mehet, ki merre lát, békességben, csak aki még egyszer kardot mer
rántani, annak véteti fejét a császár.
Míg az urak ilyen szép
egyezséget csináltak egymás közt, addig a kuruc vitézek a majtényi síkon
táboroztak, s egyre tekingettek észak felé: hozza-e már Rákóczi a lengyel
hadat? Csak még egyszer hazajöjjön a fejedelem! Lesz még drága dolga a
labancnak. Harsogott a kürt, búgott a tárogató, és csengett az ének a kuruc
táborban:
Majd reánk derül még újra a szabadság,
Rákóczi kardjával győz még a kurucság,
aranyos zászlóját víg szelek hordozzák,
boldog leszel újra, te szép Magyarország!
Majd az a búbánatos ének zengett végig a majtényi
síkon:
Haj,
Rákóczi, haj, Bercsényi,
magyarok híres vezéri!
Jön-e már Rákóczi fejedelem aranypatkós
szögparipáján? Csak jönne vele Bercsényi Miklós is!
Jön ám Pálffy János meg Károlyi Sándor egymás
mellett lovagolva nagy barátsággal, mögöttük a labancok muzsikaszóval. Jó
éjszakát, kurucok!
Nagy fönnszóval mindjárt kihirdették, hogy a
kegyelmes császár kegyelmet adott a magyaroknak. Mehetsz, kuruc, haza, ha van
még hazád! Csak éppen a zászlóidat szedeti el a kegyelmes császár.
Micsoda, a Rákóczi zászlóit? Azokat a
dicsőséges lobogókat, amelyeken selyemmel van kivarrva a szent ige: a
szabadságért? Amelyet kilenc esztendő óta ringat a szegény magyarok nehéz
sóhajtása, forró reménysége, hálaadó imádsága, a szabadság friss szele? Mit,
ezeket a győzelmes csatákban megtépett lobogókat szedje most el az a
német, aki annyiszor megszaladt előlük?!
Bizony csapatról csapatra jártak a dragonyosok, s
elszedték a szent lobogókat. Selyemvásznuk olyan bágyadtan lebegett, mint a
sasmadár szárnya, amit szétzúzott a golyó. Nagy halomba rakták őket, aztán
tüzet tettek alájuk. Ropogott a máglya, mintha jajgatna, s olyan óriás lángokat
vetett, hogy el nem olthatta a kurucok hulló könnye.
Melegük lett a vezér uraknak a tűznél, amúgy
is kegyetlenül odatűzött a nyári nap, megszomjaztak. Messze, a tábor
mögött voltak a boros szekerek, de előttük csörgött egy tiszta vizű
erecske. Éppen középen hasította ketté a majtényi síkot a kis patak, halk
csobogással folydogálván a kanyargó Kraszna vizébe.
Pálffy János intett az étekfogónak, s az
belemerített egy talpas ezüstpoharat a patakba. Mind a két vezér nagyot ivott a
kis patakvízből.
Hogy minek hítták ezt a kis patakocskát, azt már
senki se tudja. Mert a majtényi patak abban a percben elapadt, ahogy a billikom
másodszor merült bele. Alkonyat felé már száraz lábbal mentek át rajta az
oszladozó kurucok, szomorúan énekelvén az új nótát:
Édes
hazám, szánjad válásom,
messze földre van indulásom,
úgy fordulhat, világból is lesz kimúlásom:
németté lett magyar földön nincs maradásom.
Ha valamikor a majtényi síkon vinne keresztül az
utatok, úgy járjatok azon a porcfüves legelőn, mintha temetőben
járnátok. És nézzétek meg azt a homokos árkot, mely hosszú fehér szalag gyanánt
kanyarog a zöld mezőben: azt mondja a nép, hogy ez annak a pataknak a
medre, mely szégyenletében elapadt.