A muladi halászok ma is
híresek a dalos kedvükről, a muzsikás lelkükről. Szép holdas estéken
még a hálót is citeraszó mellett vetik meg. Azért is szoktak a muladi emberrel
a Tisza mentén így tréfálkozni:
- Könnyű nektek, muladi
halászok, ti muzsikaszóval fogjátok a halat!
A muladi ember nem haragszik
meg az ilyen ártatlan incselkedésért. Inkább egy kis kérkedéssel felel rá:
- Bizony, a régi muladi
halászok különb emberek voltak. Azok labancot fogtak a muzsikájuk szavával.
Ennek pedig fele se tréfa ám. A kuruc világban a muladi halászok voltak
a Rákóczi tárogatósai. Sokan voltak, egész század kitelt belõlük, s a fejedelem
mellõl soha el nem maradtak.
- Még a mennyországba is elviszem magammal a muladiakat - mondogatta
tréfásan a fejedelem, mikor éjszakánként a tárogatók szava telesírta,
teleujjongta a tábortüzektõl pirosló mezõket. - Hadd tanulják meg tõlük az
angyalok is a szép magyar muzsikát!
Hiszen a mennyországba el is vitte volna õket a fejedelem, hanem a
számkivetésbe nem vitte el. Mikor bujdosásra adta magát, a magyar határról
visszaküldte a muladi tárogatósokat.
- Menjetek vissza a falutokba, fiaim. Tárogatótok szavára szüksége van
még a magyar népnek. Tenger bánatát ki siratgassa, reménye tüzét mi lobogtassa,
ha nem a tárogató?
Hadi tárogatók szilaj búgását, sikoltó sírását akkor utoljára verték
vissza a Kárpátok bércei. Valahol a trencséni csatatéren hirtelen fölkapta a
fejét egy-egy haldokló kuruc vitéz, de aztán csak visszahanyatlott a
vérharmatos gyepre.
- Álom volt! - sóhajtotta ki lelkét a fejedelem után, akinek piros
csizmája nyomát már akkor hóval lepte be a tél, odaát a lengyelek földjén.
Odafönt elhallgattak a tárogatók, de megszólaltak a tiszai füzesekben.
Oda vette be magát a muladi tárogatós század, ahogy hazaért, s onnan hordta
tele az Alföldet a szél a csodálatos muzsikával.
Hét nap, hét éjszaka szünet nélkül csattogtak a harci pacsirták, mikor
egy labanc katona nagy pecsétes levelet hozott a muladi bírónak.
- Tûzre a tárogatóval!
Ez a szigorú parancs volt beleírva a levélbe. Tudta a német, hogy annak
a szavára fölriad álmából a magyar szabadság. Attól félt, tán még a holtak is
megélednek tõle. Szerte az országban azért hányatott tûzre minden tárogatót.
A muladi halászokat azonban nem tudta elhallgattatni.
- Eb ura fakó! - mondták a bírónak, mikor hírül vitte nekik a parancsot,
és még elkeseredettebben sikoltoztatták a tárogatót, hogy csak úgy reszketett
bele a határ.
Kétségbeesetten kapkodott fûhöz-fához a muladi bíró. Utoljára eszébe
jutott neki Árkai Lõrinc, a muladi földesúr. Az is a fejedelem embere volt
szívvel-lélekkel. Maga ugyan öreg volt már, nem harcra való, de két szép
levente fiát odaadta Rákóczinak. Ki is bujdosott vele mind a kettõ, s azóta az öreg
úr megbújt kastélyában, mint a megvénhedt oroszlán. Az ablakát is csak azért
nyitotta ki, hogy jobban hallja a tárogatószót.
Akkor is azt hallgatta, mikor nagy ijedten beesett az ajtón a muladi
bíró.
- Uram - lihegte összetett kézzel -, segíts megmenteni száz jó magyar
életet! Jön a labanc, halálra küldi, akinél tárogatót talál.
Lõrinc úr eltûnõdött egy kicsinyég, aztán megbiccentette szép fehér
fejét, s karjára támaszkodva a bírónak, leballagott a tárogatósok közé.
Azok egyszerre elhallgattak, s a tárogatót a hónuk alá szorítva, dacosan
néztek az öreg úrra.
- A tárogatót nem adjuk oda - mondták mogorván. - Azt mondta a
fejedelem, szüksége lesz még erre a magyar népnek.
- Úgy legyen, amint a fejedelem mondta - emelte meg a süvegét Árkai. -
Én a tárogatótokat el nem veszem. Majd elveszi a német. A tárogatót is, az életeteket is. Hogy számoltok
akkor be a fejedelemnek?
Az emberek megzavarodva
hallgattak, Árkai pedig halkabbra vette a szót:
- Jobbat tudok én
annál. El kell rejteni a tárogatókat.
- Nincs olyan hely,
ahol a német föl ne kutatná. Földbõl fölássa, tetõbõl kiszedi, kútból
kihalássza.
- Tudok én helyet,
ahova a német el nem juthat - suttogta Lõrinc úr. - Oldjátok el a legnagyobb
halászhajót, és hordjátok rá a tárogatókat.
A halászok szót
fogadtak. A füzekhez kötött hajók közül eloldozták a legnagyobbat, és rakásra
rakták benne a tárogatókat.
- Evezzünk be a Tisza
közepére - lépett Árkai a hajóba. - Aki fölfér, jöjjön velem.
Az emberek betódultak,
és kieveztek a mély vízre. Akkor Árkai fölvette az elsõ tárogatót, és
belecsúsztatta a vízbe.
- No, itt meg nem
találja a német, bár utána menne! - fohászkodta el magát.
- De uram, én se
találom meg! - kapott utána riadtan a tárogató gazdája.
- Várj, fiam, majd jelt
csinálunk a hajóra azon a helyen, ahol leeresztettük - mosolygott Árkai a
bozontos bajusza alatt, s bevágta egy kicsit a kardjával a hajó peremét. - A
vágás irányában aztán majd kihalászhatod.
Aztán fogta a
másodikat, azt is leeresztette, s megint csinált egy vágást. Mire mind a száz
tárogatót leeresztette, akkorra úgy összevissza volt faragcsálva a hajó, mint
mikor a gyerek tarkára faragja a nyárfavesszõt.
- No, most már jöhet a
német - eveztetett vissza Lõrinc úr a partra.
Egy-két nap múlva meg
is érkeztek a labancok tárogatót égetni. Minden bokrot összetúrtak, minden
tetõt megbontottak, minden kutat megcsáklyáztak, de nyomát se találták a
veszedelmes hangszernek. Tovább is faluztak aztán nagy megelégedetten.
Ahogy elhúzódtak,
mindjárt meglepték a muladi tárogatósok a megjegyzett hajót, és nekifogtak a
Tiszán a tárogatóhalászásnak. Napestig hányták a kotróhálót, halat fogtak is
tömérdeket, csak éppen tárogatót nem fogtak.
- Éppen itt eresztettük
le - nézegette egyik-másik a faragásokat.
- Az ám, de nem a hajót
kellett volna megjegyezni, hanem a vizet - kaptak észbe a többiek nagy
felzúdulással. - Elámított bennünket Lõrinc úr.
Akkorra Lõrinc úr is
odavitette magát egy ladikon, és lecsillapította a fejedelem tárogatósait.
- Nem ámítottalak el
benneteket, fiúk, csak megmentettelek a hazának. A harcok ideje letelt, most
már szolgáljatok neki békességes munkával.
- Hát most már sose
szólalnak meg többet a tárogatók? - kérdezték elszomorodva a muladiak. - Hiszen
a fejedelem azzal biztatott bennünket.
- Ha a fejedelem
mondta, úgy is lesz - csillant föl a szeme Lõrinc úrnak.
S csakugyan úgy is
lett. A muladiak azt mondják, azóta sokszor megszólaltak már csöndes éjszakákon
a tárogatók a Tisza fenekén. Keserves búgás szakad föl a vízbõl, ha baj éri a
magyart, csendes hálaadás zendül föl, ha öröme van.