Mikor ez történt, akkor
a Tisza sokkal nagyobb volt, mint most, a városunk meg kisebb. Ennélfogva mikor
a nagy Tisza egyszer tengernek játszotta magát, nem nagy erõlködésébe került
neki elnyelni a kis Szegedet.
De olyan tökéletesen
ám, hogy minden oktalan állat beleveszett a vízbe, és nem maradt egyebük a
szegedieknek egyetlen lúdjuknál. Nyilván az is csak azért maradt meg, mert
hivatalos személy volt: a város lúdja, s mint ilyen, a városgazda hatáskörébe
tartozott. Az utalt ki belõle minden héten egy szárnyatollat a város
nótáriusának, mint muszájból való írástudó embernek. (Hogy félreértés ne legyen
a dologból: nem írásra utalták ki a tollat, hanem pipapucolásra.)
A szegedi veszedelem
hírét meghallotta Bécsben a királyasszony is, a Mária Terézia. (Legyen annyi
lojalitás a filológusokban, hogy ne sajnálják tõle azt a kis névelõt, ha már az
õseink úgyis életüket és vérüket ajánlották neki. Hiszen nem név az, hanem
fogalom, akár a Holofernes király vagy a Ferenc Jóska. Az is csak névelõvel
járatos a szegény ember történelmi dialektusában. Az V. Ferdinánd már nem vitte
annyira, az már névelõtlenül egyszerûen csak Ferde nád. Aminthogy nádnak is
elég nád volt szegény, meg ferdének is elég ferde.) Olyan nagyszívû
asszonyszemély volt ez a Mária Terézia, hogy sebten maga elé parancsolta az
íródeákját.
- Fiam, deák, írj
valami vigasztaló levelet azoknak a sanyarodott szívû szegedieknek. De száz
aranyat is tegyetek bele a jó szó mellé, mert másképp valami csúnyaságot
mondanak rám azok a kutyaháziak.
Szót fogadott a deák,
hogyne fogadott volna szót, nagy volt a rend a Mária Terézia háza táján.
Megírta a deák a levelet, beleírta a száz aranyat is, aztán bekocogott a
kamaráshoz.
- Huszonöt aranyat
kapok a szép levélért, hetvenötöt tétessen kelmed a kopertába.
Kapja a levelet a
kamarás, viszi a kincstartóhoz.
- Huszonöt arany a
fáradságomért, ötvenet helyezzen kelmed a levélbe.
A kincstartó nem szólt
semmit, hanem beletett a levélbe huszonöt aranyat, s futtatta vele az inasát az
udvari futárhoz.
Az inas tudta, mi az
illendõség, s a huszonöt aranyból nem vett el, csak húszat, a többit
becsületesen átszolgáltatta a futárnak. Mivel azonban Szeged már akkor se egy
macskaugrásnyira volt Bécshez, noha sokkal közelebb volt, mint most, a
királyasszony levelének volt ideje kilyukadni az úton, s még szerencse, hogy az
öt arany nem a kocsiút porába potyogott bele, hanem a futár tarsolyába.
Abban az idõben azonban
éppen úgy akadtak becsületes emberek, mint most, s ezek közé tartozott a futár
is. Szégyellte volna üresen adni át a levelet a vízvette civitásnak, hát
belecsúsztatott egy vadonatúj rézkrajcárost. Utóvégre azon is csakúgy rajta van
a királyasszony gömbölyû képe, mint az aranyforinton.
No, azért mégiscsak
elképedtek egy kicsit a szegediek, mikor az öregbírójuk, Miller Sebestyén
felolvasta a királyasszony levelét, s hiába ürgette-forgatta a kopertát.
- Hát a száz arany,
földi? - kérdezte a futárt.
- Micsoda száz arany?
- Aki a levélben bele van írva.
- Hát akkor benne van, ha bele van írva.
- De nem jutott ide abból egy vörös krajcárnál egyéb.
- Jaj, atyámfiai, ilyen a természete a királyok ajándékának! Elindul
aranynak, megérkezik réznek - nyargalt el nevetve a becsületes futár.
A szegedieknek ugyan nem volt nevethetnékjük, de azért becsületbõl úgy
megéljenezték a Mária Teréziát, hogy csak úgy zengett bele a kommunitás háza.
- De hát azért nem ér ez így semmit se, emberek - csóválta meg a fejét
Miller Sebestyén ‑, mert ez nem hallatszik föl Bécsbe. Márpedig a
királyasszony nagy jóakaratját úgy kellene megköszönni, hogy õ is tudjon róla.
Azt javasolnám, küldjünk neki valami szegedi ritkaságot.
Ebben hamar megegyeztek. Elküldik neki az egyetlen ludat, annál nagyobb
ritkaság most nincs Szegeden. Az ám, de ki vigye el? Senki se ajánlkozott
követnek a felség színe elé. (Ez a leghihetetlenebb az egész történetben,
ugye?) Mert ész kell oda, nem is kicsi, az pedig hol találkozik most ezen a
szegény Szegeden, mikor mindent elvitt a víz?
Utoljára a kisbíró ajánlotta fel magát a „közért”, ahogy most mondanánk. Nem mintha
ész dolgában kiruházottabbnak érezte volna magát, mint a többi, hanem mert a
hivatalos emberek közül neki volt legjobban felvágva a nyelve. (Ami érthetõ is,
mert az õ tisztje volt rendet tartani a piacon a halasasszonyok közt.)
Mindazáltal a magisztrátus egy kicsit aggóskodva eresztette el a követet a
ludacskával, de az nagyon kötötte az ebet a karóhoz:
- Nem köll engöm félteni, nagy jó uraim! Nem öszi meg a lúd Szépenlépõ
Hevér Mátyást.
(Ez volt a neve a
kisbírónak, akit már a neve is kvalifikált a diplomata pályára. A szépen
lépésen már azóta is sok diplomatakarrier alapult.)
Hát addig nem is volt
semmi baj, míg a tarisznyában tartotta. Ha a ludacska megállt legelészni, a
kisbíró is kifogott abrakolni. De ahogy a tarisznya apadni kezdett, a
kisbírónak is meglappadt a jókedve. Megrezzentette a legelõ jószágot:
- Nem jó lösz ez így,
te lúd! Úgy nézöm, sose érjük el gyalogszörrel azt a Bécsöt. Jobb lösz az, ha
én tégöd a hónom alá vöszlek.
A ludacska ebbe is
belenyugodott, csak estefelé gágogta el magát, mikor Hevér Mátyás meg találta
egy kicsit szorítani a nyakát.
- Csönd, ludacska -
szorított rajta egyet Mátyás -, mert ha el nem hallgatsz, istenuccse, sülve
adlak át a Mária Terézia õfölséginek!
S mire a nap tüzet
rakott az alkonyati felhõkben, akkorra a szegedi kisbíró is tüzet rakott az
erdõszélben. Persze mire a ludacska pirosra sült, akkorra úgy elálmosodott,
hogy azt se tudta, mit csinál. Csak másnap reggel vette észre, hogy álmában
megette az egyik combját a város madarának.
- Ejnye, ejnye, de csak
csúnya is az egycombú lúd - búsulta el magát, s lekanyarította fölöstökömre a
másik combját is.
Az lett biz ebbõl, hogy
mire fölért Bécsbe, csak a mellecsontja maradt meg a ludacskának, az is szép
fehérre kapargatva a halbicskával.
- Mi legyen ez,
jóember? - kapta föl a fejét haragosan Mária Terézia, mikor a követ nagy
alázatosan átnyújtotta neki Szeged ajándékát.
- Ez a város lúdja -
hajlongott Mátyás.
- De hát ez nem lúd,
csak a csontja.
- Lúdnak indult az el
Szögedébõl, ha csontnak érkezött is a tötthelyre.
- Furcsa természete van
a szegedi lúdnak - mosolyodott el a koronás szépasszony.
- Akár a fölséged
aranyának - kacsintott vissza a nagyeszû Mátyás. - Az is aranynak indult el
Bécsbõl, réznek érközött mög Szegedre.
Azt mondják, olyant
nevetett Mária Terézia, hogy belecsendült a füle az egész udvarnak, az
íródeáktól a futárig. S azt is mondják, a kisbíró tele tarisznya arannyal tért
meg Szegedre. Azt mondják, azt mondják... megnevezem én a forrást is: Halvágó
Dancs András mórahalmi célszörû szögény embör. Föltétlen hiteles tanúbizonyság,
mert úgy látta az egészet, mint most látja, úgy hallotta, mint most hallja.