Kevély Kereki
történetét a nagyapámtól hallottam. Õ volt a legmódosabb ember a szentmártoni
határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak
maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból
volt tán még a csizmavakaró kése is.
No, ez nem lett volna
hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.
- Aki pénzes, legyen
kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a
törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta,
hogy õelõtte mindenki lekapja a fejénvalót, akinek kevesebb a garasa az övénél.
Arra aztán õ is rávicsorította a fogát nagy leereszkedõen, hanem a süvegét
akkor se billentette meg.
- Ha én mindenkinek
visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója - szokta mondogatni
kevélyen.
A nagyapám nagyon
szomorú alkalommal látta elõször a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor a
falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy
rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki.
Hej, sietett is ám
mindenki lekapni a süvegét a nagy úr elõtt!
„Hátha megszállja a jó lélek -
gondolták magukban -, és vet egy kis segedelmet a falunak.”
Kevély Kereki mindössze
csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy
darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fején. Hosszú, sápadt legény
volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák
lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.
- Hát az miféle
jöttment ott?! - horkant oda mérgesen Kereki. - Tán cinegét tartogat a süvege
alatt, hogy nem meri megemelni?
- Nem ismerem az urat -
felelte csöndesen a diákféle.
- Micsoda, hát nem
lehet énbelõlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok?! - kiabálta Kereki
nekivörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz sárga csikó
fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesbõl õket.
Azzal ráütött a zsebére
úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak.
De már erre még hátat
is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza:
- Meg nem süvegelem senki
száz aranyát.
Összenéztek a falubeliek,
mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki.
- Nini - mosolygott kínjában
-, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a
sipkáját az ilyen szegény diák?
A szegény diák
megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje zsebébe,
aztán legyintett a kezével.
- Hja, atyámfia - most már
csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most annyi aranyam, mint
kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek elõbb, mint kelmed nekem?
De már erre egész meghökkent
kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is
mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.
Meg is próbálta, nagy
alázatosra fogva a szót.
- Kedves öcsémuram - kérlelte
szépen -, fogadja el tõlem még ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a
köszöntésével.
A diák eltette a másik ötven
aranyat is, és ráförmedt Kerekire:
- Hát már mér köszönnék én
kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza?! Aki
pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le
süvegét a magamformájú módos ember elõtt.
Lett erre olyan kacagás, hogy
tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálában vágtatott a faluból. A
diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a leégettek közt,
aztán hátat fordított nekik, és igyekezett el a hálálkodások elõl.
- Jaj, csak a nevét mondja
meg legalább, diák úr - rimánkodtak neki -, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak
is!
- Petõfi Sándornak hívnak -
szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.