Se szeri, se száma annak a
sok szép könyvnek, amit a magyar szabadságharcról írtak. Hát még a megíratlan
történet mennyi, amit csak egyes vidékek szájhagyománya õrzött meg! Erdõ az,
nem berek, tenger az, nem patak, vagy legalább az lehetett, míg újabb zord idõk
el nem temették a negyvennyolcat meg a negyvenkilencet.
Ezek közül a megíratlan
hagyományok közül való a csókai csata is. Akkor hallottam, mikor még kerek volt
a magyar világ. Aki mesélte, Farkas Szilárd, az én regényembe is belementett
csókai papom, már meghalt. De Krsztpogocsin Vládó szerb nemzetbeli célszerû
szegény ember, aki meghitelesítette a történetet, még él, s tanú rá, hogy
akármilyen hihetetlennek hangzik, így volt, ahogy következik.
A csókai csata különben
történetnek olyan kicsike, amilyen kicsike falunak Csóka.
Odaát Torontálban, a Tisza
mentén gubbaszt ez a jámbor kis falu, aminek, úgy tudom, a nagy változásokban
sem változott meg a neve. Csöndes, békességes magyarok lakták negyvennyolcban.
Jó macskaugrás hozzá egy másik kis falu: Szanád. Azt meg csöndes, békességes
szerbek lakták.
Csókai magyaroknak, szanádi
szerbeknek soha világéletükben semmi bajuk nem volt egymással. A szanádi
asszonyok a csókai Tiszára jártak le vízért, a csókai gyerekek pedig a szanádi
füzesbe jártak át szedrezni. S mikor a fiatal magyar szabadságnak ellensége
támadt, a járásbeli emberek mind a két faluból elmentek az egy hazát szolgálni.
Akik meg otthon maradtak, azok szántogattak-vetegettek szép békességben, s
amikor pihenõre tértek, igaz szívvel könyörögtek az Istenhez, hogy minél elõbb
vezéreljen haza mindenkit a maga tûzhelyéhez.
Mire azonban kalászok aranyát
lengette a szél a búzamezõkön, nem volt, aki learassa õket. Az embereknek
eszükbe se jutott a földanya, aki kenyérrel fizeti meg a sebeket, amiket
gyermekei ekével hasítanak rajta. Piacon, utcasarkon karéjba verõdtek az
emberek, s lángolt a szemük, égett az arcuk a haragtól.
- A rácok az ellenséghez
álltak! - rázták az öklüket a csókai magyarok. - Mink vagyunk itthon, és õk
akarnak kiirtani bennünket!
- Az ám, ha hagynánk
magunkat!
- Cudar világ lesz -
súgták-búgták a szanádi szerbek. - A magyarok földönfutókká akarnak tenni
bennünket.
- Az ám, ha hagynánk
magunkat!
A szanádi asszonyok nem
jártak többé vízért a csókai Tiszára, pedig nagyon forró volt a nyár. S a
csókai gyerekek nem mentek többé szedrezni a szanádi füzesbe, pedig a szeder
sohase volt olyan nagy szemû, mint azon a nyáron.
Mire a pitypalattyok
legszebben szóltak a ringó vetésben, Csókán is, Szanádon is leszedték az
emberek a padlásablakból a kaszát, ki is fenték élesre, de nem búzát aratni,
hanem embert kaszálni.
Verõfényes áldott nyári
délután volt, mikor a két falu megindult egymás ellen.
- Hát a kis bicebócától el se
búcsúzik kelmed? - törülgette könnyét a csókai bíróné, mikor az ura az oldalára
kötözgette az isten tudja hol szerzett rozsdás kardot.
A kis bicebóca Mariska volt,
virágszemû kislányuk a csókai bíróéknak, s búcsúzott volna is tõle az apja, de
Mariskának egyszerre nyoma veszett. Százan százegy felé szaladtak keresni,
elszéledt az egész falu, de nem lelték se hírét, se hamvát. Öreg este lett,
mire megint összeverõdtek a népek, s akkorra beesteledett a csatának is.
- Bizonyosan a rácok kezére
került! - hörögte kétségbeesetten a bíró. - Hanem most már az Isten legyen
nekik irgalmas!
De hát a szanádiaknak sem
volt álmuk azon az éjszakán. Mert az õ bírójuk Milicája is elveszett éppen a
hadba indulás elõtt. Ég nyelte-e, föld nyelte-e, nem találták sehol, pedig
mindent tûvé tettek érte.
- Biztos, hogy a csókai
magyarok csalták el, forduljon el tõlük a csillagos ég! - törülgette verejtékes
homlokát az apa. S egész éjszaka talpon állva leste, lehet-e már indulni
kegyetlen hadba.
Harmathullajtó
hajnalhasadásra már mind a két falu odakint volt a mezõkön. Még a kutyák se
maradtak otthon. Ott sündörögtek a gazdáik körül, s meg sem tudták érteni,
miért kapnak annyi rúgást.
A piros hajnalsugarak vidáman
táncoltak az éles kaszákon, a nádasokban kelepelõ gólyák barátságosan kívánták
egymásnak kedves egészségére az éjszakai nyugodalmat, s hajnali pirosság,
gólyakelepelés, pitypalattyszó mind ezt mondta:
- Emberek, szeressétek
egymást, mint ahogy a Teremtõ mindnyájatokat szeret.
Az embereken azonban nem
fogott a hajnal szava. Kemény léptekkel marsoltak elõre, s összehúzott
szemöldökkel lesték, feketéllik-e már elõttük az ellenség.
Éppen a határdomb tövében
értek össze. Nem is õk, hanem a csókai meg a szanádi kutyák. S mikor az emberek
már lekapták vállukról a kaszát, a szanádi bíró szûrébe is belekapott a Bodri
kutya, a csókai bíró nadrágját is megrántotta a Tisza kutya.
- Hamm, hamm, hammar, hamm,
hamm, hammar! - biztatták elõre a gazdáikat.
A két haragos ember odalépkedett
az árokpartra, s hirtelen visszahökkent mind a kettõ. Az árok fenekén, a lapulevelek alatt ott aludt
édesen Marika meg Milica. A nagy hadi készülõdésben elbódorogtak hazulról,
aztán összetalálkoztak, és eltévedtek a vetések közt.
Ahol az este rájuk
borult, el is aludtak, egymásra borulva, mint az oltáron az írott angyalok.
Marika szanádi búzavirágokat szorongatott a csöpp tenyerében, Milica fekete
hajában csókai pipacsok piroslottak. S mind a kettõnek maszatos arcocskáján
harmatgyöngyök ragyogtak, amiket a tiszta kék ég hullajtott rájuk.
A két apa szét akarta
rángatni az alvó gyerekeket. Mind a kettõ felnyitotta a szemét, s még összébb
bújtak álmosan hunyorgó pillákkal.
Marika szólalt meg
elõbb. Elfintorította a bimbószáját, és rámutatott az apja kardjára:
- Ejnye, de csúnya nagy
bicskája van édesapámnak, ugyan tessék elhajítani!
És a csókai bíró
elhajította a rozsdás kardot.
- Ejnye, édesapám -
utánozta Milica is a pajtását -, minek hordozza a vállán azt a nagy botot?
Erre a szanádi bíró is
elhajította az öreg mordályt, és helyette Marikát kapta az ölébe. A csókai bíró
meg Milicát ölelte magához, s egymás kezét fogva állt a két vezér a két sereg
közé.
De lett is erre olyan
örömriadal, hogy a szanádi varjak mind a csókai határba repültek tõle, a csókai
csókák meg a szanádiba.
Ilyen szép csata volt a csókai csata.